Próbáltuk már a MiTo-t dízel motorral, illetve a 170 lovas csúcs benzinessel, de valahogy most először éreztem azt, hogy ez így nagyon egyben van! Persze előítéletekkel voltam tele én is. Csak 135 lóerő? Automata váltóval? Viccelnek ezek? Mi ez, Smart? Ez nagyon nem fog menni, lusta lesz… Körülbelül ezek a gondolatok voltak a fejemben, amikor legújabb tesztautónkért mentem.

Az autó szép, a vagány piros színhez eszméletlen jól illenek ezek a bézs színű bőrülések. Nyálcsorgató. A kifogástalan minőségű bőr mellett viszont zavaró az ajtók és a műszerfal kopogós műanyaga, sajnos még felárért sem lehet más anyagot, vagy mondjuk bőrborítást kérni. Továbbra is szokatlan a MiTo-ban a nagyméretű kormány, el tudnék képzelni valami sportosabbat hozzá. Viszont a kormány mögötti váltófülek nagyon izgalmassá teszik a megjelenését.

Na üljünk be, és menjünk, nem a külsőségekről szól most ez a teszt.

Engem sosem vonzott az automata váltó. Felesleges kényelmi funkciónak gondoltam mindig is, hiszen szeretek váltani. Éppen ezért azt gondoltam, hogy nem fogom szeretni ezt az autót. Kis motor, automata váltóval… Nem fogunk sokat autózni ...

Hát, mire beértem vele a belvárosba Budaörsről, már imádtam. Végigarasztoltam a Budaörsi úti dugót a BAH-csomópontig. És azt vettem észre, hogy nem érdekel, hogy dugóban ülök. Két perc alatt megszoktam, hogy nem kell kuplungozni, nem kell egyes-kettes-egyes sorozatokat leírni a váltóval. Az automata váltóhoz szokott sofőröknek talán ezt nem kell magyarázni, kezdem megérteni, hogy miért mondják azt, hogy ha egyszer volt ilyen váltós autója az embernek, nem biztos, hogy újra látni akarja a kuplungpedált.