Blog >> 2019 >> classic

Megvan az autós kártyából a Lola T-163? A Ferrari 512 S? A DeTomaso Pantera ? 30 éve a koszos papírlapokon csodáltuk, most megérinthettem. Megszagolhattam, beszakította a dobhártyámat. Nem AlfaCity-n voltunk, nézze el ezt nekem most minden Alfás. Valami olyan helyen voltunk, amitől könny szökik az ember szemébe, amit nem bír feldolgozni az agy. Miközben az M1-es BMW-t csodálom, ahogy versenyautóhoz mérten finom hangon gurgulázva kigördül a szerviz sátrából, és azon merengek, hogy volt egy ilyen citromsárga "medzsóm", hátbavágás-szerűen térít magához ahogy a hátam mögül rámhördül egy Lola nyolc hengere. Ezen a ponton voltam kész teljesen. Először.. Amikor azt hittem, ez a nap fénypontja, innen nincs hova, mindig volt még, mindig volt több. Az autózás tökéletes ünnepe volt a tegnapi nap. A célegyenes lelátónál érkeztünk be, fentről. És így volt tökéletes. A célegyenesben ordító nyolchengeresek voltak az első inger amit kaptunk. A két lányom ámulattal nézte a száguldó műszaki csodákat, a futam végéig nem is mozdultak onnan. Aztán látva, hogy mások is...mi is átsétáltunk a hídon. És nem hittem el amit látok. Erre nem számítottam. Az még hagyján, hogy minden ott volt, amit el lehet képzelni, és még több. De semmi nem volt elkordonozva, lezárva. Az autók kis fehér szervizsátrakban, műhelykocsikkal, gumiállványokkal, ott álltak. Mellette a szervizcsapat, csinálták a dolgukat, készültek a különböző futamokra. Mi pedig ott voltunk köztük időben és térben teljesen elveszve. Ha odamentünk egy szétszedett versenyautóhoz, bár biztosan akadályoztuk a versenycsapatot, mosolyogva szólítottak meg, válaszoltak a kérdéseinkre. Nem az az elképesztő társadalmi különbség érződött ami itt egy versenyző és látogató közt egész nyilvánvaló. Nem.. az autók, a benzingőz szeretete, az érződött. Köszi mindenkinek egyenként, akinek az autóját megnézhettem, megérinthettem. Köszi az utolsó sátor versenycsapatának, hogy egy szót nem szóltak, mikor a lányom felmászott a kerekeket tartó állványra, és egy versenyautó keréken ülve nézte az épp folyó versenyt.
Neki, nekem, örök élmény. Egy olyan tömény élmény, amit még napokig tart mire felfogok. És külön örömöm volt, hogy a lányaim nem csak vakon lelkesedtek, ott, akkor minden érdekelte őket, mindent látni akartak, és nagyon élvezték. Kicsit megértették apa bolondériáját is :-) És köszi az időjárásnak azt a 10 perc esőt. Egy újabb olyan csúcspontot hozott el, amire nem számítottunk. A nedves poros aszfalton elképesztő látvány volt a pilóták küzdelme az öreg gépekkel. Csúsztak, pördültek, harcoltak a technikával. Ennyi, nem fokozom, nem lehet leírni.

Egy fájdalmam volt. A klubparkolók sorai közt sétálva nekem azért fájt, hogy az Alfások épp a Balatonon lángosoznak. Ne vegyétek rossz néven, de az oldtimereknek és a youngtimereknek minimum itt lett volna a helyük. Kb száz Mini össze tudott gyűlni évfordulót ünnepelni, kicsit reklámozni, menni pár kört a pályán. Mini. Az a kicsi dobozka. Az olasz mesterek ceruzavonásai pedig sehol. Kár ezért.


(autóskártyás kép:cink.hu)