Ha az Alfa Romeo történetéről hallunk-olvasunk, gyakran találkozhatunk a Mille Migliával, de sokunknak csak valami halvány emlék dereng fel, hogy „igen, volt valami olasz verseny a két világháború között, ahol jól szerepeltek az Alfák”, felvillan néhány fekete-fehér fotó vagy archív felvétel, ahol bőrsapkás versenyzők csapatnak, nyakig olajos szerelők serénykednek az autók körül, a nézők pedig az út széli szalmabálákon ugrálva szurkolnak.

A Mille története 1926 decemberében kezdődött, amikor egyik reggel kávézás közben három tehetős autóőrült bresciai fiatal, Aymo Maggi, Franco Mazzotti, Renzo Castagneto és a La Gazzetta dello Sport újságírója, Giovanni Canestrini arról beszélgettek, hogy ha már a franciáknak van egy híres Le Mans-i 24 órásuk, nekünk olaszoknak is kéne valami hasonló, de mégis kicsit más, valami grandiózusabb, jobb, látványosabb, nagyobb hírű. Tervükkel megkeresték a bresciai autóklub elnökét is, akinek tetszett a kezdeményezés, végül megszületett a nagy ötlet: mi lenne, ha nem versenypályán, hanem a fél országon átautózva, közúton mérnék össze tudásukat a pilóták és autók, így sokkal többen láthatnák őket és sokkal nagyobb hírverés lenne az esemény körül.

Elővettek egy Olaszország térképet, rajzolgattak, számoltak, mértek és megszületett a Brescia-Róma-Brescia útvonal terve, olaszos elnagyoltsággal kiszámolták, hogy egy-két várost még érintve ez körülbelül 1600 kilométer, vagyis 1000 mérföld. Így lett a verseny neve Mille Miglia, amely 1927 március 26-án indult először útjára, ezt a Minoja-Morandi páros nyerte egy OM volánja mögött, a mai autóversenyek tempójához szokott ember számára talán kissé viccesnek tűnő 77 km/h-s átlagsebességgel. A csúcstartó Sir Stirling Moss és navigátora, Denis Jenkinson, akik 1956-ban 722-es rajtszámú Mercedesükkel 157 km/h-s átlaggal teljesítették az 1600 kilométert ami alig több, mint 10 órás autózást jelent.

Az első években még nem igazán sikerült Olaszország és Európa népét felizgatni a versennyel, de néhány évvel később a marketingnek köszönhetően már több százezer ember szurkolt az út mentén állva az egyre nagyobb létszámú mezőnynek, míg a 30-as évekre gyakorlatilag a fél országot megbénító népünnepéllyé nőtte ki magát. Természetesen az autógyártók is felfigyeltek és egy idő után kötelező volt ott lennie minden valamirevaló márkának. Eleinte érthető módon az olasz autók voltak többségben, de aztán jöttek a németek, a franciák, az angolok is. A versenyzők között megtaláljuk a kor sztárjait, Tazio Nuvolarit Rudolf Caracciola-t, Juan Manuel Fangiot, Giuseppe Farinát és egy bizonyos Enzo Ferrarit is.

Mai szemmel nézve a Mille elég kemény verseny volt, 1600 kilométert a mai rali-vb futamokon se mennek és a kor útjai, autóinak technikája sem volt túl biztonságos, rendszeresek voltak a balesetek, az elütött nézők, állatok, sérült versenyzők. Reklám szempontból viszont felülmúlhatatlan értéke volt, az emberek úgy gondolták, hogy ha egy gép kibírja ezt az autógyilkos ámokfutást, akkor valószínűleg a hétköznapokban is megállja a helyét.

A világháborús évek kivételével 1927-1957 között rendeztek Millét, mígnem egy súlyos, 11 ember halálát okozót baleset miatt beszüntették a versenyt. 1977-ben, a legelső futam 50. évfordulója alkalmából újra életre hívták a legendát, igaz a szervezők ekkor még csak egyszeri alkalomra gondoltak és kikötötték, hogy csak olyan járművekkel lehet rajthoz állni, amelyek az eredeti Millén is indulhattak volna, továbbá itt már nem a gyorsaság számított, hanem a klasszikus veteránversenyek szabályai szerinti átlagtartós-pontozós rendszert alkalmazták. Ezután újabb szünet jött, a következőre öt évet kellett várni, a szervezők ekkor jöhettek rá, hogy egyrészt minden évben lenne igény a versenyre, másrészt üzleti vállalkozásnak sem rossz, így egyre szervezettebb és egyre nagyobb keretet öltött a rendezvény.