Alfa Amore - Internetes Alfa Romeo közösség

2010. június 24.
Bécs - Salzburg - Innsbruck - Brenner - Passo Giovo - Merano.

Teljesen más a Matyival járni a világot. Nem rosszabb, de alkalmazkodni kell. A parkolókban változnak a prioritások, már a tiszta átcsomagoló kabin a legfontosabb. Nyertes a német autópálya, ahol nemcsak tisztaság, de jól felszerelt kabin is van. Mivel tele van pelenkával, krémekkel, úgy látszik nem sokan állnak itt meg az exszoc blokkból... A Brenner hágó után a Passo Giovo a szokásosnál lassabban megy, a visszafordítóknál nem törhetem ki a kicsi nyakát. A Römer gyerekülés most megmutatja, miért volt messze a legdrágább. A láb támaszt, az Isofix rögzít, a nyakvédő hibátlan. A felső kanyaroknál a kicsi még mindig bírja, az édesanyja egyre kevésbé. A szokásos helyen, a 2000 méter magasan lévő étteremnél megállunk - előkaparjuk a téli holmit, alig 15 fok van és minden havas. Egy jó kis séta a friss levegőn visszahozza a jókedvünk. Lefele már rosszabb, németek döcögnek toyota rav4-el, de előzni nem merek. A végén már muszáj, mert lehetetlen rossz sofőr a németek többsége. Motorfék? Az mi? A 7 km-t végig lenyomott fékpedállal kell megtenni és mi hárman egy família vagyunk, úgyhogy jól egymásra kell ragadni. Über alles. A féknek nem tetszett az első szakasz, Meranoba sípoló hátsó fékkel érünk be. Ami érdekes, hogy csak akkor sípol, ha a kormányt balra tekerem. 700 km, Matyi jól van, kinn 31 fok. Benn még több, forr a levegő. Ezúttal nem a Nap a bűnös, kezdődik a Szlovák - Olasz meccs. Hogyan takarjam le a rendszámom? Ha kikapnak, jobb lesz lapulni, vagy mégse? Kikapnak, 2:1. Megy ezerrel a vafankulo. Az autót átparkolom a hotel parkolójába a kiwivel befuttatott, wistériával takart beállóba. Három német autó mellé - itt ők az urak, Merano majdnem 60%-a német, számomra ez a kétnyelvű megoldások netovábbja. Jó lenne ilyesmi otthon. A városban egy nagy séta és kis vacsora vár, Matyi először fog hordozható kiságyban aludni. A sok autózás-bezártság jót tesz neki, életében először elkezd négykézláb közlekedni. Ettől egy új világ nyílik meg előtte, de előttünk is. Most már nem hagyhatjuk az ágyon egyedül, kb. fél másodperc és már lóg is lefele. Mivel kádat nem hoztunk magunkkal, a Matyi megtanul zuhanyzóban zuhanyozni. Imádja. Boldog születésnapot Alfa Romeo és jó éjszakát.

2010. június 25.
Verona - Milano

Reggeli után indulás Veronába. Szeretem ezt a várost. Matyi Júlia sírja mellett ebédel Shakespeare szobrára fintorogva, mi két utcával arrébb és kis családi étteremben. Igen, így kell pestós tésztát készíteni! Itt már kimutatkozik az olasz mentalitás, az emberek sorba állnak, hogy elmondhassák, milyen bellissima a Matyi és megfricskázzák az orrát. A kisöreg veszi a lapot, úgy osztogatja a mosolyokat, mintha Hollywoodban tanulta volna. A két órás belvárosi séta után irány Miláno. A hotel elképesztő helyen van, szerintem navigátor nélkül esélytelen lett volna a keresés. Az autópálya ugyan közel van, de a környék a kihalt - világvégi - gettós - rettenetes kombinációja. Mikor a harmadik útféli szemétdombon az elgázolt, macskanagyságú patkány mögött hamvas bájait kínáló, fiatalkorú, drogos prostikat felváltják a félmeztelen, dagadt, néger nők szőke parókában, még kétszer letérünk balra és szögesdrótos kapu mögött elénktárul a hotel. De milyen hotel?! A parkoló hatalmas. És sorban: Spider 68, Spider 72, GTV, GTV, Montreal, Giulietta, Spider, GTV, 156 SW, 156 GTA, 156 SW, 146, Mito.... Mi a fene, ideköltözött az Alfa múzeum? Egy furcsa világba csöppenünk, az impozáns méretű, modern hotel előtt német úriemberek futkároznak gyertyakulccsal és boldogságban megőszült hölgyek cipelik a 19-es kulcsot furcsa ragyogással a szemükben. Szektagyanús állapot. A levendulasétány mögött lassan gomolyog fel a füst - végre beröffent a Montreal. A fénylő szemekbe némi homályt kever a meghatottság, hát igen, EZEK még AUTÓK voltak. Kár, hogy németül megy a terefere, én is hozzá akarok szólni, én is része akarok lenni a szektának, én is velük akarok örülni! Egy Giulietta kabrió érkezik méregzölden, az ötvenes években születhetett. A sofőrje meg akkor mehetett nyugdíjba. Mégis fiatalosan kipattan és ajtót nyit a ladynek. Hát igen, az angolos udvariasság még nem halt ki - Angliában. Ezek se a szomszéd faluból jöttek - gondolom - mikor begurul két 156-os Alfa orosz rendszámmal. Szerjózsa, emelem a kalapom és nem kötelezően az Alfa előtt. A tátott szám végre bezárom és elfoglaljuk a szobánk. A hotel megérdemel egy sort - életünkben legalább 100 hotelben voltunk már, de ez itt nem talált legyőzőre. Semmi fölösleges luxus vagy rongyrázás, ami volt, az viszont hibátlan volt. És - gondolom a környezet miatt - viccesen olcsón. Az elszállásolás után megyünk éttermet keresni a környéken. Hiba, nagy hiba. 6 km-es környezetben semmit nem találunk. Aztán arrébb se. Bár a centrum az autópályán alig 8 km, mi a girbegurba lakótelepi és egyéb utakon már 30 km-t megteszünk, de étteremnek nyoma sincs. Majd' egy óra vacakolás után feladjuk, ennek nincs értelme és visszafordulunk. S lám, a sarkon kis pizzéria, soha nem hittem volna, hogy ilyen örömet tud okozni. A pizza finom, a kiszolgálás pazar, csak a gyerekkocsi nem fér el rendesen. Matyi megeszi a pizza szélét, én meg a belsejét, a jó beosztás fél siker. Mivel már eléggé későre jár, gyorsan fizetünk, autózunk és 21.30 körül el is alszunk.

2010. június 26.
Alfa Centenary

Felvirradt tehát a nagy nap, az 5 csillagos (esküszöm nem túlzok) reggeli után vártak az udvaron az elmúlt 50 év Alfái. Közben megérkezett egy spanyol csapat is, 74-es Spider, GTV6, Mito, 159. Meg a belgák. Míg én elfogyasztottam a 3-4 adag reggelit, ők az autókat fenyesítették. Gondolom a napot akarták elhomályosítani, és ködösebb tájon sikerrel is jártak volna. Miláno azonban immunis a szépséggel szemben, hiszen nap mint nap részese mindennek, ami a szépség fogalmával összekapcsolható. Ma például több, mint 3000 Alfa Romeo az imádat tárgya. A kiállítófalu (a hely csúfos megnevezés lenne, ez valóban egy falu a városban) 15 perc alatt megvolt, a várakozás viszont majdnem 1 órásra sikeredett. Mivel a kígyózó sor legtöbb alkotóeleme csillogó Alfa volt, ez az óra gyorsan elröppent. A nyálcsorgatás tovább is tarthatott volna, ha a nagy melegben maradt volna az embernek nyála. 300 méterrel arrébb végre megértettem, miért nem mozog a sor - egy csatlakozásba futottunk, ahova több irányból is áramlottak az autók. És - minő véletlen - éppen belefutottunk az AlfaMania.sk csapatába. Esküszöm könnyek voltak a szememben, mikor 1000 km-re az otthonunktól szembejöttek a felzászlózott, integető atyámfiai. Innen már simán ment az egész, 4 sávban volt a menetelés és mindenki matricát kapott, hogy melyik szektorban fog parkolni. Ami szöget ütött a fejembe az az volt, hogy miért nem kaptuk meg az ajándékcsomagot, ha már megvolt a kontaktus... Faux pax. A légkondi persze egész idő alatt ment, így Matyi visszaaludt. Attól félve, hogy nyűgös lesz az amúgy is nehéz napon, kigondoltuk, hogy megvárjuk, amíg felébred magától. Ezt az órácskát arra használtam ki, hogy legalább a szektorunk bejárjam (szigorúan a GTA esernyő árnyékában) és kezet adjak a magyar delegációnak. Jó érzés volt a sok ismerős arcot látni: Szilárd, Krisz, Csöri, George, Tommi, ... és a többiek. Az L szekciót elméletileg a magyar-szlovák-cseh-litván-lengyel szekció kapta, de parkoltatás második órájában már ide irányítottak pár olasz autót is. Az AlfaMania.sk csapata egy saját miniszekciót boxolt ki magának, ha jól számoltam, 10 szlovák rendszámú autó volt rajtam kívül. Bár a regisztráció formalitás volt, majdnem két órát álltam a tömegben. A tömegiszonyom toporzékolt, visított a fejemben, hogy tűnjek innen. És a sor csak nem fogyott. Átkoztam mindenkit, aki a gyors parkoltatás miatt feláldozta a one-stop-shopping elveit, hihetetlen tumultus volt. Egyetlen dolog miatt volt "csak" egy ájulás és nem több tíz szívroham - a pavilonban kellemesen hűvös volt. Az izgága türelmetlenségem a második órában teljes apátiába fulladt és milliméterről centiméterre próbáltam elérni a helyet, ahogy a vonalkódom kicserélik a pár centet érő hátizsák - zászló - matrica - belépőkártya - sapka tartalmú ajándékcsomagra. Nem akarok telhetetlen lenni, de a 132€-os belépődíj ellenében ettől picit többet vártam. Akinek persze nem tetszett az olcsó sapka, vehetett hímezett szép sapkát is - ha volt még két órája, hogy sorba álljon. Az amatőrnél amatőrebb regisztráció (kérem az illetékest, hogy keresse meg Haleszt, aki biztos elárulja, hogyan kell ezt csinálni) ugyanis semmiség volt ahhoz a mega giga faux pax-hoz képest, amit az Alfa shop csinált. Ha a Guiness rekordok könyvébe akartak bekerülni, esküszöm sikerült nekik, mint a legkisebb üzletnek. Istenem, ezek nem tudtak, hogy több, mint 10000 Alfabuzi jön ide? Kérem szépen a kiszolgálópult egy két méteres asztallap volt, ami mögött egyetlen ember volt hivatott arra, hogy kiszolgáljon több ezer embert. Eszméletlen. Egyszer eljutottam a kirakatig, aztán feladtam. Pedig a sapkát megvettem volna, mert az ajándéksapka nagyon gagyira sikerült. A nap eme részét igyekszem majd gyorsan elfelejteni, a többiek úgyis azt állítják, hogy ők alig sorakoztak. A belépőkártyát gyorsan ki is használtuk és kiszolgáltuk magunk - hidegtálak (sonka, szalámi, saláták, kenyér), bor és víz várt. A kávét megint elszúrták, egyetlen kiadóhely, a végtelenben kígyózó sor. Nem kell kávé. Az autókról regényt lehetne írni, erre nem vállalkozom. Az 500 darabos, ritkaságnak számító 8C minden sarkon volt. A Duetto, amiből néha kiállításon meglátsz egyet, csapatokban jött szemben. A vadiúj Giuliettával Dunát lehetett rekeszteni. A világháború alatt már huszas éveiben járó autók pöfögtek el balról, 8C Spider gurgulázott jobbról. RZ parkolt SZ mellé. Giulia GT motor pörgött fel és Montreal üvöltött vele versenyt. Mito bámult gülü szemeivel a híres-neves ősökre és büszkén feszített a csaknem 50 országból idesereglett négykerekű remekművek mindegyike: nagy a családunk és szeretünk ide tartozni. Matyi elaludt. Nem csodálom, térdtől lefele erős kopást észleltem én is, 5 óra fele már alig vonszoltam magam, pedig ekkor kb. a fele autót nézhettem meg. A Scuderia Portello versenyautóitól a cseh BMW-Kamalig. Imádat és rajongás ide vagy oda, kb. ekkor lett elegem az autókból és kiverekedtük magunkat Milánóba. Az Alfák végigkísértek az egész úton, s a Castello Sforzesco környékén már lépni se lehetett a sok keresztes-kígyós autótól. Szerencsére egy belga srác megsajnált és átparkolta a 159-et úgy, hogy mellé simán befértem. Grazie. A vár előtti tér és út teljesen le volt zárva és egy egész város lett részese az ünnepi szertartásnak. Alfa vírus szállt a levegőben, kattogtak a fényképezőgépek, a tűző nap verseny csillogott a az Alfák lakkjával. Váltották egymást a szebbnél szebb pólók - brazil, spanyol, belga, olasz Alfa klubok rendezésében, elismerő pillantásokat váltva ki. Milano sose volt az olcsóságáról híres, de a két fagyipohár+üdítőért számlázott 40€-tól koppant egyet az állam. Nem baj, amíg lefele koppanik és nem felkopik, addig csoszogunk még egyet, aztán irány a hotel. Nem tudok erősebb szót találni, mint a hullafáradt, pedig biztosan van. Hulla a köbön? Ilyen lehet lefutni a maratont? Vagy elég, ha azt mondom, hogy vacsora se kellett és ágyba zuhantunk? Nagyon nagyon jó volt ott lenni, átélni, részese lenni ennek az eseménynek. Emóciók terén sokat adott az individuális tapasztalat a hotel parkolójában, a rendezvényen inkább az ősi, DNA-ba kódolt valahova tartozás iránti vágy, fanatizmus és elkötelezettség domináltak, illetve a tény, hogy az érzelmek aktiválására elég volt a HÍVÓ SZÓ.

2010. június 27.
San Remo

Sikerült magunkat kipihenni, bár álmaink nem voltak benzingőz és gumifüst mentesek. A rendezvény folytatódott tovább a nagy Alfás felvonulással, minek keretében az Alfa kígyó átöleli Milano városát. Én viszont a reggelinél (*****) úgy döntöttem, elég volt, inkább elnézünk a tengerhez. Utunk San Remo-ba vezetett, ahol egy 150 éves hotelben szálltunk meg, rögtön a tengerparton. Királyi volt a szoba a 4 méter magas falakkal és a tengerre néző fakeretes ablakokkal. Alattunk virágok ontották édes lehelletük a levegőbe, elnyomva a tenger sósan friss szagát. Sajnos gyerekágyat nem kaptunk, de a 3. ágyból egész jó kis kuckót alakítottunk ki, így Matyinak készítettünk pár "előszörös" pillanatot: először aludt nagy ágyban. Először feküdt homokban. Először fürdött tengerben. Először evett homokot. Először aludt a tengerparton kocsikázva. És imádta minden pillanatát. Sose hittem volna, hogy ilyen létezik, de szemünk láttara változott napról napra. Új mozdulatok, új szavak, új hangok, új gesztusok. Hihetetlen csoda a kissrác. Míg pár napja sírva fakadt, hogy ránézett az édesanyám, most vigyorogva szemezik az emberekkel és néger pincérlányokkal kacérkodik. A fiam. San Remo régi fénye már a homályba veszett, a sok Grand Hotel és a kaszinó árulkodnak csak arról, hogy pár évtizeddel korábban Sissi, Miklós cár, Mária Alexandrovna, Alfred Nobel sétáltak a még mindig szép márvány sétányon. Ha nem számolom a minden lépten-nyomon felcsendülő orosz nyelvet, amit sikerült az elmúlt rendszernek az agyunk útálom szekciójába vésni egy életre, elmondhatom, hogy ez a nyugodt városka nagyon kellemes célpontja lesz nyugdíjaskori barangolásainknak.

2010. június 28.
Ceriale

A tenger sós, a homok sárga, de mára inkább olyan programot szerettünk volna, ahol Matyi gond nélkül alhat (próbáltál már homokban kocsit tolni?), mi meg egyet pihenhetünk. A hotel recepcióján találtuk meg a megoldást. Csak egy köpésre volt (70 km...), belépő 50€ és éppen olyan napot kerekítettünk ki belőle, amilyet szerettünk volna. Matyi imádta a vizet és a többi gyereket, bár a legtöbb (összes) attrakcióra túl fiatal volt még a 9 hónapjával. Este San Remoban életem talán legjobb halételét ettem, átszellemült arcom csak akkor vált fehérré, mikor Matyi megunta a sziesztát és a földre rántotta a salátás tányért. Össze is törött, az illuzióimmal egyetemben.

2010. június 29.
Avignon, Lyon

Nem akaródzott maradni, de hazamenni se. Elindultunk Franciországba. Mentonban megálltunk a szokásos piacon, majd Marseilles felé indultunk. A déli napsütésben nem akartunk megállni a kikötővárosban, ezért választanunk kellett: 450 km Barcelona vagy 300 km Lyon. Végül Provence győzött, imádom nézni az elsuhanó levendulaföldeket. A megállonk Avignon volt, ahol bejártuk az óvárost és életünk legjobb crepes-ét ettük. Lyonban a legnagyobb esemény az dugó volt a föld alatt, a navi nem tudta hol vagyunk, én meg a hat! párhuzamos egyirányú útból kiválasztottam a leglogikusabbat, egyben a legrosszabbat. Az állomás parkolójába vezetett, ahonnan nem tudtunk kijutni. Fizettem volna, de megette a kártyám. Aztán a kártyám visszaadta és megette a jegyem. Közben üvöltöztem egyet velük, mert tudni kell, hogy egy francia soha nem tanul idegen nyelvet, tanuljanak meg a többiek franciául. Viszont ezt nem vallják be, csak éreztetik. Például a jegygépen ott az angol zászló és a help gomb, ami azt jelenti, hogy ha baj van nyomj meg és angolul segítek. Csak éppen nem tud angolul olyan szinten, hogy a simán angolul nem tudó ember csak kismiska: az ő tudásuk nem nulla, hanem minusz kétszáz. Szóval addig daráltam körbe, hogy "amasinaelvetteajegyemengedjmarki", hogy végül kiengedtek. Ez a hercehurca felemésztette az összes energiám, amit arra raktároztam, hogy normális hotelt találjak. Az első hotel a környéken az Ibis volt. Soha többet. Egyszer majd megírom, hogyan vacsoráztunk 2,5 órán át, mert 1 órát vártunk, 1 órát szenvedtem az állítólag angolul tudó pincér főszereplésével készült tragikomédiával és fél óra volt a kaja belapátolása. Ami mellesleg az egyetlen francia pozitívum, ők nem képesek ételt elrontani. Azért a sört kihúzták a számláról, amit akár bocsánatkérésnek is vehetek. Gyerekágyat szereztek, viszont 145€-t számlázni egy ilyen ** hotelben - picit pofátlanságnak tartom még akkor is, ha az Ibis neve jól cseng és az árban benne volt a vacsora+reggeli+parkolás.

2010. június 30.
Milano

Folytatódott a 32 fokos kánikula, amit városnézésre használtunk ki. Gyalog! feltoltam a gyerekkocsit a Fourviere dombjára, hogy lehűtsük magunk a bazilikában sétálva. Itt sikerült Matyit először áttenni a gyerekülésből a kocsiba anélkül, hogy felébredt volna, így ő szépeket álmodva mit sem sejtett abból, hogy az illatos rózsakertek 30 fokos emelkedőjén vért izzadok. Azt hiszem ez volt az utolsó 20 életévem sportteljesítménye. A kilátás megérte. A Notre Dame is tetszett, ennyi elég volt Lyonból. A következő megállónk egy kis fürdőváros, Aix les Bains volt, avagy a római Aquae Gratiana. Éva szerint Sissi itt (is) kezeltett az isiását, én meg elhűlve néztem, hogy a ki dombokon 16 literes fogyasztást ír ki az autó. Imádnivalóan aranyos kis városka, tele a szokásosan bunkó franciákkal. Hol vannak a vidám, gyerekkel incselkedő olaszok? Ezek rá se néznek a kicsire... Hihetetlen népség. Menjünk vissza Itáliába. Megnéztük gyorsan a római fürdőt, ebédeltünk egyet (1l Evian 6 EUR??) és elindultunk keleti irányba. Kb. 1 km után megálltunk, azzal büntetem meg ezt az undok nemzetet, hogy kivásárolom az összes pástétomot (foie gras rulez) és bort. Az Alfa nem ellenkezett, szerintem még vehettem volna, bár a gyerekkocsi kerekeit ki kellett így is kattintani, mert a pastisos üveg nem fért be a savojai kacsapástétom mellé. A francia autópályák áráról majd máskor írok blogot, a mai napon alsó szinten elment 100€. Ennek nagy része (35€) a Mont Blanc (Traforo del Frejus) alagút volt, Millau és Val-D'Isere után egy nagy álom. Európa legmagasabb csúcsától 7 km-re a hegy gyomrában autózni 13 km-t ajjaj. A drága alagút vagy talán más sokakat eltántorít, több tíz kilométeren át egyedül autóztunk. Jobb oldalt ott terpeszkedik a Mont Blanc 4695 métere, nagyon szégyenlős és felhőkbe burkolja magát. Azt hittem lesz alkalom fotózni, de csalódtam - se egy nagyobb parkoló, ki kilátó, semmi attrakció. Csak mi és a hegy gyomra. Na meg a pénztáros. Kapunk egy rakás instrukciót - max. 70 km/h és min. 150 méter követési távolság. A 13 km rettenetesen sok, hát még ilyen tempóban. Ha nem tartod be, az alagút fala karácsonyfát játszik. De nem ezért érdemes betartani, hanem az alázat miatt - a hegy gyomrában az autó védelme, légzsákok semmit nem érnek. Tűz, víz, füst - minden elem készen áll, hogy a legkisebb hibád is kihasználja és újabb csíkokat húzzon az áldozatok listájára. Vigyázunk, gurulunk. Matyi alszik. Átjutottunk. Nincsenek harsonák, nincs gratuláció, csak a tapasztalat. Irány Milano, irány a múltkori hotel. Este ismét 1 órás étterem keresés - eredménytelenül. Viszont megtaláljuk azt a hatalmas bevásárlókomplexumot, ahol tavaly voltunk, milyen kicsi a világ. A múltkori pizzéria viszont eltűnt. Feladjuk, kelet Milánóban nincs étterem és kész. Végül úgy döntünk, a hotelben eszünk és milyen jó döntés volt! Még egy plusz a hotel adatlapjára.

2010. július 1.
Monza - Como - St. Moritz - Innsbruck - Linz - Bécs

A tegnap felfedezett bevásárlóközpontban telerakjuk az Alfa üresen maradt rekeszeit, nem értem, hova fért bele a sok cucc, de esküszöm, mindent beraktunk. A Como tó felé indulunk, 1 órás dugó után Monza, majd az egyik kedvenc utam - a Como tó jobb partja. A svájci határ felé kifogunk egy kamiont, amivel majdnem fél órát veszítünk, Chiavenna környékén lehetetlen előzni. Svájcban kb. 150 kilométeres út vár, de a szerpentinek miatt majdnem 3 órát tart. Lenyűgöző a táj. St. Moritz után ebédidő. Helga asszony megmelegíti a gyerekkaját, de elköveti azt a hibát, hogy kihozza a mi ebédünk is. Így aztán Matyi eszi a sült pulykát, én meg a rizses-húsos gyerekturmixot. Miért kell a gyereknek mindig a más ebédje? Az osztrák határon félrerendelnek, már látom lelki szemeim előtt, hogyan csomagolom ki az egész csomagtartót és enyhe depresszív állapot mutatkozik, de 5 perc után intenek, hogy mehetünk. A megkönnyebbülés szele átsodor Ausztriába. Nem szeretem a Salzburgba vezető pályát, minden második német sofőr tehetetlen balfék. Egyszer szívesen elvégezném a német autóiskolát, hogy ezt tanítják, vagy ilyen marhának születnek. Mindegy, túléltem, akárcsak az útlezárást és Innsbruckon keresztül való terelést. Csak éppen veszítettünk egy órát. Linz magasságában egy megállóban Matyi rám öntött fél liter tűzforró kávét. Nem baj, az eredmény ugyanaz: nem alszok el... Este 10 előtt már Szlovákiában járunk. Ha nem írják ki, úgyis rájövök, zörög az autó alattam és a nyomvájúk rángatják a kezemből a kormányt. Üdv otthon. Matyi új rekordja 1000,4 km 3 megállóval.

Köszönjük a szervezőknek az ünnepséget, bár van mit tanulniuk, rengeteg munkával színvonalas eseményt hoztak össze. Köszönöm Évának, hogy kibírta az utat. Köszönöm Matyinak, hogy van. Köszönöm az Alfának az újabb 3650 km-t. Jó volt.