Figyelem, az úti beszámoló illetve programajánló csak elvétve tartalmaz Alfa Romeót, ám annál több legendát, benzingőzt és izgalmat az autózás szerelmeseinek, ebből kifolyólag más típusú járművek is megjelenhetnek a fotókon!

Kezdjük az elején, mi is az a Goodwood? Bár már-már márkajelzés, Goodwood egy birtok neve Dél-Angliában, Sussex megyében, a vicces nevű Chichester város mellett - nem mellesleg a birtok nyugati végén található a Rolls Royce gyára is. A birtokot nem úgy kell elképzelni, mint itthon egy farmot! Ezen a hatalmas területen találni golfpályát, krikett pályát, hotelt, repülőteret, több buszmegállót, végtelen mezőket, erdőket és egy majdnem akkora versenypályát, mint a Hungaroring – kiszolgáló egységekkel, tribünökkel, saját közvetítő lánccal. A birtok büszke tulajdonosa az igazán irigylésre méltó helyzetben lévő Charles Gordon-Lennox, Earl of March and Kirara. És tényleg ez a valódi neve, ami hamarosan bővülhet, mert ő a várományosa a következő Richmond-, Lennox- és Gordon hercege címnek. Charlest korábban Anglia legnevesebb csendélet fotósai közt tartották számon Charles Settrington álnéven, ám autórajongása felülkerekedett. Ma ő az elnöke a jövőre 100 éves Brit Versenyautó Klubnak, illetve a Goodwood Festival of Speed és Goodwood Revival szülőatyja. Nem csoda hát, hogy a klasszikus autók piacának TOP 10 legbefolyásosabb személyei közt tartják számon a világon.

Goodwoodban a sok kisebb esemény mellett két fő rendezvény nőtte ki magát. A minden év június végére eső Festival of Speed a világ aktuális verseny- és sportautóit csődíti össze, legyen az rally, Forma1, dakar verseny vagy szuper sportautó, mindegy, hogy mi, csak gyors legyen. A szeptemberek közepén tartott Revival már szofisztikáltabb, ide csak a 40-50-60-as évek járművei léphetnek be, azaz mindegy, hogy mi, csak régi legyen. Mindkettő eseményre igaz, hogy ámulatba ejtő és hogyaza' de az is, hogy az autók nem csupán kiállítási tárgyak, hanem kőkemény versenyeket vívnak egymással. Idén volt szerencsém a Revivalön látogatást tenni és visszarepülni abba az időkbe, mikor ’minden jobb volt’. És igazuk van, tényleg jobb volt…

A fesztivál három napja közül mi a szombatot választottuk, gondolván, hogy akkor lesz a legizgalmasabb. Szerencse, hogy a jegyeket időben megvettük, mert a sejtésünk beigazolódni látszott, mikor két héttel az időpont előtt már elfogyott az összes belépő aznapra. Abban viszont tévedtünk, hogy ez a legizgalmasabb – kezdőként minden nap egyformán lenyűgöző. Goodwoodba eljutni

Londonból nem bonyolult. Mintegy 100 km délre, Chichesterig autópályán, majd a lehajtótól kezdve araszolás át a városon, egészen a parkolókig. De ez nem egy pesti dugó, itt már a bejutás egy órája is külön program! Vidám sofőrök, vidám járgányokkal mosolyogva hömpölyögnek a város utcáin. A várost elhagyva már kezdődik a birtok, ahol gondos irányítók terelnek a megfelelő parkolóba.

1966 előtti az autója, uram? Legyen szíves és fordítsa becses autója volánját ebbe az irányba! Egyéb autóval kérem, hajtson tovább a látogatói parkolóba, ahol készségesen segítünk leparkolni a makulátlan zöld gyepen! Innen már csak pár perc séta a szeles, szemerkélős esőben és semmi sem zavar már.

Az elsőre ijesztő embermennyiség udvariasan és gyorsan jut be, ahol egy csapásra más világban találja magát. Nekünk, akik BNV autó kiállításon és az Oldtimer Expón szocializálódott, nehéz felfogni elsőre, hogy mekkora és milyen igényes komplexumba léptünk be. A Revival minden porcikája kidolgozott. A korhű ruha a vendégeknek erősen ajánlott, amit a nagy többség komolyan is vesz. Mindenki másnak, aki Goodwoodban dolgozik kötelező a korhűség, legyen az öltözet, büfé kocsi, safety car, mentőautó, technikai autó, kamera-man, buszsofőr...

A jegytől, eligazító tábláktól kezdve az utcazenészeken át, a versenypálya felszereléséig minden retró hangulatú, még a bank automatákat is korabeli telefonfülkének álcázták. Persze a szponzorok sem kivételek, a The Daily Telegraph rikkancsokkal árulta aznapi portékáit amik fakerekű teherautón érkeztek.

Ahogy a tömeg fellazult, egy légi kísérő lányok suhantak át előttünk a korabeli limuzinban, hogy Stan és Pan mögé parkoljanak. A háttérben csillagmotoros vadászrepülő morajlás, amiről hamar kiderült, hogy nem is az – csupán az 50es évekbeli 500 ccm-es Formula3 verseny csatazaja. Átkavarodva a központi tömegen a pálya mellé értünk, ahol dűlőkön kialakított lelátókon ezer meg ezer korabeli jelmezes látogató rendezkedett be a piknikre és versenynézésre, mégis udvariasan helyet adnak. Kinél burger, kinél pite, sör vagy tea, az eső senkit sem zavart, és a győztesnek mindenki felállva tapsolt a tiszteletkörén.

A versenyek egymást érték, pontosan betartva az itinert. És itt kezdett kilátástalan lenni a dolog. Melyik versenyt nézzünk? Felsorolni is nehéz őket. Brookland Trophy, háború előtti versenyautókkal, a rajtvonalnál Alfa Romeo 8C Monzával és Bugatti Type35-el – többek között. Chichester Cup, Earl of March Trophy, Fordwater Trophy, Freddie March Memorial Trophy 1952 és 55 közötti versenyautókkal, Glover Trophy 1961 és 65 közötti 1,5 literes Formula 1es autókkal, Goodwood Trophy, Lavant Cup, Sussex Trophy.. és ez csak a fele volt a teljes programnak.

Az egyik legizgalmasabb versenynek ígérkezett a Royal Automobile Club TT Celebration futama, ahol 1960-64 közötti (extra ritka) GT autók versenyeztek.

A rajtrácson többszázmillió forintnyi autó sorakozott fel, közöttük több Aston Martin DB4GT, Zagato, és Project, AC Cobra, Shelby Daytona, Ferrari 250 GTO, GT SWB, 330 LMB és a világ egyik legértékesebb Ferrarija, a 250 ’Breadvan’ azaz kenyeres kocsi. Ezek kocsik mindegyike olyan, hogy egyedül is lefagyasztják az embert a formájukkal, és megremeg a föld a hangjuktól.

És most 28-an teli gázzal egymás szélárnyékába bújva küzdenek, 150-160 km/ó átlagsebességet diktálva, pár méterre a nézőktől. Minden henger minden robbanását érzed a testeden, hallod a fém pattogását, érzed a benzin, a gumi illatát és látod az arcukat. Ezt nem adja vissza sem videó, sem fotó, nincs rá szó, ezt látni kell!

A versenyt egy Shelby American Cobra Daytona Coupé nyerte, legjobb körideje 1:23.653 volt, ami 165 km/órás átlagsebességet jelent.

Egy sört sem tudtunk legurítani, mire kezdődött a következő futam, a Whitsun Trophy, ahol 1963 és 66 közötti versenyautó prototípusok mérkőztek egymással. Természetesen ezt a menet is odaszegezett a pálya mellé, hiszen több Ford GT40, Lola-Chevrolet, McLaren-Chevrolet, de Marina Rolls Royce is indult. Természetesen Ferrari prototípus is küzdött, két 250 LM személyében, ám ezt a versenyt nem ők uralták. Csak az érdekesség kedvéért, a leggyorsabb kört egy Lola-Chevrolet T70 Spyder futotta, 1:19.686 eredménnyel, ami 175 km/órás átlagot jelent. A tempó, amit diktálnak ma is ámulatba ejtő, nem ritka, hogy a pálya egyes szakaszain 250-260as sebességet érnek el!

Nagyon nehéz elszakadni a pálya mellől, és ha elindultál körbenézni, minden odaszögez magához.

A versenypálya után a legizgalmasabb hely a Paddock, ami a versenyzők szervizterülete. Nem úgy kell elképzelni, mint egy normál versenypályán, ahol egymás után sorakoznak a depók, hanem korszakonként egy-egy nagy istálló, amiben egyenként vagy 50 autó várta a bevetést.

Minden autó felett kézzel festet fatábla hirdette a típusát, ez igazán nagy segítség volt az eligazodásban. Itt testközelből látni, ahogyan szétszerelik az autót, vagy éppen bemelegítik.

Ezen a területen külön érdemes figyelni, mert itt a legkönnyebb „összefutni” olyan legendás alakokkal, mint Sir Jackie Stewart vagy Stirling Moss, akik rendszeres látogatói a Revivalnak. A versenyzők között is találni jócskán híres neveket, úgy mint Nick Mason (Pink Flyd dobosa, Ferrari 250 GTO), Gerhard Berger (Jaguar E-Type), Tiff Needell (Ford Anglia).

A versenypálya majdnem akkora, mint a Hungaroring (3,8 km hosszú) csak éppen sokkal egyszerűbb és hasasabb vonalvezetéssel. A pálya teljesen körbesétálható, a jobb helyekre tribünöket építettek, a rosszabbakra kivetítőket. Az aszfaltcsík belső felén kapott helyet a főtribün, a Paddock, több pavilonnyi autó kiállítás és jó pár korhű szerviz, illetve egy mini repülőtér.

A külső déli oldalon kapott helyet a market, ahol minden kapható, ami az autókhoz és főleg a klasszikusokhoz kapcsolódik. Benzinkút, sportkormány, ruházat, alkatrészek, modellek, könyvek, plakátok és fotók, műtárgyak.

A korabeli Tesco áruház – ahol korabeli termékeket vásárolhatunk – jelzi, hogy elértünk a vurstlihoz. Ehetünk, ihatunk stílusosan. Ugyanitt ki is léphetünk a versenypálya területéről, de itt messze nincs még vége a látnivalóknak. Az keskeny út másik oldalán folytatódik a market, illetve itt kapott helyet az egyik legnevesebb autó aukciós ház, a Bonhams, ahol a pénteki vendégek kedvükre licitálhattak százmilliós autókra.

A piac végén egy komplett vidámparkhoz érkeztünk, természetesen ez is korhűen az 50-es évekből, talán. Itt már kezdtük azt hinni, hogy na most tényleg bejártunk mindent pont a kapuzárásra, rájöttünk, hogy a „futottak még” kiállítási terület teljesen kimaradt és esélytelen is belekezdeni, mert nem látni a sorok végét a mezőn.

Este fél nyolc körül, fáradtan, tucat kilométerrel a lábunkban vonszoltuk magunkat a parkoló felé (ami szintén megér egy sétát, annyi különleges autó áll ott), hogy hazafelé vegyük az irányt. A fejem nyüzsgött, nem tudta feldolgozni a látottakat, hogy 2011-ben van egy rendezvény, ami a világ legnagyobb klasszikus autó fesztiválja, ami felér egy időutazással – ez felejthetetlen.

Ha megjött a kedved, a hajtás után néhány jó tanács, hogy az élmény még klasszabb legyen!