Ugyanis én mérges vagyok a 159-esre. Az oka egyszerű, sok ígéretet és csupa csalódást látok benne. Adott egy nagyszerű forma, ami az új korszak legszebbje és jelenleg is messze felülmúlja kategóriatársait kívül-belül. Árad belőle a nemes agresszivitás, némi felsőbbrendűséggel, de semmiképpen sem tolakodóan. Nem találni rajta semmi vásári megoldást, nincsenek nevetséges wannabe elemek. Amit látunk, az tényleg az, ami.
Ránézve az ember azt gondolja, hogy felperzseli maga mögött az aszfaltot és aki ágaskodna ellene azt hiheti, hogy rükvercbe kapcsolt. Ehelyett a legtöbb motor változattal kínos meglepetések érhetnek. Gondoljunk csak a 2.2 JTS változatra, Selespeed váltóval megspékelve, amivel minden előzés előtt komolyan el fel kellett mérni a terepet, nehogy baj legyen és ami 180 felett már nem is akart tovább gyorsulni. Bár ez itthon nem lényeges, csak az autós kártyában nem nyerő. A modellciklus végére elérte az Alfa Romeo, hogy ezt a típust kizárólag dízel motorral érdemes választani – minek akarnánk az 1750 TBi-t, ha ugyanúgy megy, mint a dízel, csak többet fogyaszt és nem is ad több élményt.
Rendben, ha már a motorral nem lehet villogni, marad a biztonság. Ezt a manapság divatos kérdést az olaszok nem cizellálták túl – biztonság egyenlő gyűrődő zóna és sok anyag. Ebben nem is tévedtek, 5 csillagos a biztonság. Ennek eredményeképpen a tömeg hatalmas. A súlya a kategória átlagát felülről súrolja, néhol olyan különbségekkel, mintha a másik autó dugig lenne utasokkal és csomagokkal. Így érthető, hogy odalett a sportosság. Ezen a facelift sem segített annak ellenére, hogy 50 kg lefaragtak a tömegéből. A nagy méret ellenére sem érezni különösebben tágasnak. Csomagtere éppen csak átlagos, a belső passzentos – amennyivel nagyobb lett az elődjénél, annyival nagyobbak az ülések és vastagabbak az oszlopok, kárpitok, így a térérzet nem nőtt.
Mára a két választható dízel motort egy váltotta fel, az új 2.0 JTDm és ez volna a tesztünk apropója is. A fentiek miatt nem fűtött a lelkesedés, ám meglepően nagy pozitív csalódást okozott! De ne szaladjunk annyira előre.
Tesztautónk az új és feláras Piros Competizione színben tündökölt, TI felszereltséggel, matt antracit színű felnikkel és tükörházzal. Ebben a konfigurációban az egyébként sem átlagos külsőt egészen zseniálissá varázsolja. Öröm ránézni a városban, öröm ránézni a külvárosban, öröm a kertben és öröm a tengerparton. És nem csak a sofőrnek, hanem érezni a járókelők hálás tekintetét, amiért pár másodperc vizuális kielégülést okoztunk nekik.
Beülve sem csalódunk, azt kapjuk, amit sejtet a külső. Hurkás sportülést bőr támaszokkal és perforált alfatex középrésszel, ami nagyszerűen tapad és szellőzik. Külön öröm felfedezni a manapság érhetetlenül divatjamúlt piros bőrszegélyt az üléseken – pedig nagyon jól áll itt. A középkonzol karbonmintás bevonata határeset, van akinek bejön, nekem túl csillogó, főleg a kormányon.
A környezet passzentos, de ez így van jól. Egy alfa ne legyen lötyögős, bő mint egy melegítőnadrág, egy alfának feszülnie kell, mint a ránk szabott zakónak. Először úgy érezhetjük, hogy talán egy fél számmal mégis lehetne tágasabb, de másnap már tudjuk, ez pont így a jó. Legkedvesebb részletem a belső világítás mellett elhelyezett két piros led, aminek csupán annyi feladata van, hogy esténként vörös izzással borítsa be a váltót és környékét. Az értelmetlen tárgyakat szokás művészetnek is nevezni.
Hátul már láthatóan kevesebb a figyelem, az ülések alig formázottak és a lábtér is hamar elfogy, ha magasabb utasaink vannak. Ez jelzésértékű is lehet, nem igazi családi autó az 59es, inkább pároknak és fiatal családoknak való. van még egy jó formájú csomagtartónk, sok praktikus (és feláras) hálóval, rekesszel, ami bővíthető az ülés ledöntésével. A mérete azonban nem döntési alap, költözni nem fogunk az autóval. Ellenben jól áll neki, és ez számít, nem de?
Mert az autó olyan korosztálynak való, akikben még él a kisgyerek és nem csak katalógusadatokból indul ki a szomszéd ismerősének sógora ajánlása alapján.