Az elején

Hát úgy, hogy az elején kezdjük. Jó régen, a dél- és észak-amerikai indiánok a túlélés érdekében a családi közösségeiket csoportokba, törzsekbe szervezték. Minden törzsnek volt egy vezetője, a Legnagyobb Vadász. Ha a törzs sikeres volt, növekedésnek és gyarapodásnak indult; ennek viszont az volt az ára, hogy előbb-utóbb felbukkant egy Másik Legnagyobb Vadász. Mivel az indiánok népe bölcs volt, helyük is volt elég, a belső viszálykodás helyett a Második vezetésével külön törzset alapítottak, és kicsit messzebb költöztek.

Ez a rendszer egész remekül működött addig, amíg volt elég hely. Amint az immáron nagyra nőtt törzsek összeértek, kénytelenek voltak más megoldás után nézni. A törzsek háborúztak vagy szövetséget kötöttek, és vagy ésszel, vagy erőszakkal vezetőt választottak maguknak. Valahogy így alakultak ki a mai államok elődei.

Fejlődés

Itt most ugorjunk át egy pár ezer évet, amíg különböző emberek megpróbálták kitalálni, hogyan is lehetne ezt az egész állam-dolgot okosan és jól csinálni. Végül a XVIII-XIX század körül megjelentek azok a gondolkodók, aki a mai államelmélet alapjait is papírra vetették.

Ha röviden összefoglaljuk: az emberek egy társulási szerződéssel önként létrehozzák a szervezett társadalmat, lemondva természetes jogaikról vagy azok egy részéről (mint például hogy egy bunkóval leüthessék azt aki nem tetszik nekik). Cserébe elvárhatják, hogy biztonságot, „polgári” jogokat és lehetőségeket kapjanak. Ezeket alapvetően az Alkotmány, részleteiben pedig a törvények biztosítják számukra. A társadalmat az úgynevezett szuverén, egy, a társadalmon kívül álló egyén vagy csoport irányítja. Napjainkban a szuverént, illetve annak tagjait választják, és ugyan a társadalom nem szólhat bele közvetlenül a tevékenységébe, de rendszeresen időközönként eldöntheti, hogy megerősíti pozíciójában, vagy lecseréli „az egész bandát”.

Rendben, de…

… hogy jön ez ide? Úgy, hogy az indiánok óta ugyan lett végtelen sok helyünk (az interneten), de a szabályok, a közösségek kialakulásának folyamata és maguk az emberek nem sokat változtak.

Ha csak a magyarországi alfás közösségekre próbáljuk meg alkalmazni a fent olvasottakat, akkor is szépen kirajzolódnak az ősi minták. Volt nekünk az első spontán „törzsünk”, az Alfa Romeo Club, majd egy másik társulás, az Index Alfa Romeo… Szerelem? topikja. Miután itt sokan lettünk, néhányan új törzset alapítottak, és ez lett az Alfa Amore. Itt is voltak és vannak olyanok, aki nem értenek egyet mindenben a közösséggel – ők tovább vándoroltak, és megalapították az Alfetta.hu-t. És a folyamat bizonyára folytatódik…

Lényeges különbség a régi indián-módihoz képest, hogy ha ma valaki több törzsbe szeretne tartozni, nem skalpolják meg: nyugodtan lehet az illető egyszerre Club, Alfetta és AA tag, miközben az Indexen is irogat.

Azonban most az Alfa Amore oldalain vagyunk, úgyhogy foglalkozzunk egy kicsit behatóbban az itteni viszonyokkal.

Amorésnak lenni

Az Amore a legsikeresebb alfás közösség Magyarországon. A honlap túlzás nélkül mintaszerű, talán sehol a világon nincs még egy ennyire kidolgozott és jól működő online felület az Alfásoknak.

Rengeteg tagunk van, gondoljunk csak bele: egy kisebb magyarországi településnyi ember látogatja, változó rendszerességgel! A tagok vérmérsékletüktől és idejüktől függően kiveszik a részüket a közösség életéből: fórumoznak, blogot írnak, találkozókat szerveznek, tudást és tapasztalatot osztanak meg a többiekkel, és úgy általánosságban, jóban vannak egymással.

Egy dolgot azonban nem szabad elfelejteni. Amikor egy új tag bekerül, egyetlen egy dolog közös benne a többiekkel: van a birtokában egy Alfa Romeo. Semmi más. És ez éppen csak elég alap arra, hogy leüljön beszélgetni, de a többi már rajta múlik. Mesél és kérdez a kocsijáról, aztán a többiekéről, aztán más kocsikról, aztán filmekről, zenéről, bulikról, nőkről/férfiakról, gyerekekről, kisállatokról… az Élet Jó és Rossz Dolgairól. Haverokat, majd barátokat szerez.

De nem fogja mindenkivel megtalálni a hangot; ugyanúgy, mint a „kinti” világban, itt is van mindenféle rendű és rangú ember: férfi és nő, fiatal és idős, szegény és gazdag, vidéki és fővárosi, jófej és nemjófej. És mindenki máskép fejezi ki magát, mást akar, más a vallása, a gondolatai, a hozzáállása.

Természetes hát, hogy Új Tagunk elindul, és a nagy közösségen belül megkeresi azokat, akikkel a legjobban szót ért, aki amúgy is a barátai, jó ismerősei lehetnének. Így a közösségen belül kisebb csoportok alakulnak ki: néha a lakóhely hozza össze az embereket, máskor ugyanazon Alfa típus szeretete, legjobb esetben egyszerűen csak a kölcsönös szimpátia.

Az állam mi vagyunk?

A fentiek tükrében talán nem nagy túlzás azt állítani, hogy az Alfa Amore megfeleltethető egy kisebb államnak, a kialakult csoportok, „klikkek” pedig egyes városoknak. Az állampolgárok élik mindennapi életüket, tesznek a közösségért (és néha ellene), adóznak, találkoznak, barátkoznak, acsarkodnak, segítenek, okoskodnak, nevetnek, türelmetlenkednek, együtt éreznek, összefognak… egyszóval élnek, és élővé teszik a közösséget is. És igen, létezik egy (nem megválasztott, de elég jól működő) szuverén is, ami magára vállalja a közösség irányítgatásának, informálásának és jólétének minden gondját-baját.

Vannak ünnepeink. Vannak sikerek és bukások. Vannak céljaink is, rövid- és hosszútávon egyaránt.

Amink nincs, az az Alkotmány. Ahol le van írva, hogy mik azok a minimális alapelvek, mozdíthatatlan szabályok, amikhez igazítani kellene amorés életünket. A közösség mérete és sokszínűsége már szükségessé tette, hogy megszülessen az Alfa Amore Alkotmány. Hogy ez mit fog tartalmazni? Ezt még nem tudjuk. De a célja már most is egyértelmű: legyenek a közösségi jogok biztosítottak, a kötelezettségek elfogadhatók és számonkérhetők, a szabályok pedig egyszerűek, átláthatók, és betarthatók.

Egy jó pohár sör

Ja igen, a sör. Majdnem lemaradt. Szóval, a példa kedvéért nézzünk meg egy minisztert. Ha a hivatalában tevékenykedik – mint a szuverén egy tagja – akkor ő egy társadalmon kívül álló, csak annak érdekében cselekvő entitás, aki a lehető legjobb megoldást keresi minden problémára, cselekszik, és tetteiért felelősséget vállal. Ez persze az ideális eset, de ebbe ne menjünk bele. Szóval  ilyenkor fel lehet hívni a minisztert, oda lehet hozzá menni, el lehet neki mondani hogy mi jó és mi nem jó. Meg fogja hallgatni, és a lehetőségehez képest cselekszik.

Munka után azonban leveszi nyakkendőjét, visszatér a társadalomba, és leugrik a sarki kiskocsmába bedobni egy pofa sert. Ilyenkor neki is jár egy kis nyugalom, és lehet szívesebben beszélget fociról vagy mesél vicceket. Ő is emberből van.

Végefőcím

Jó. Tehát túl vagyunk az indiánokon, közösségeken, Alkotmányon, sörön. De mire volt jó ez az egész?

Ha feltétlenül meg kellene magyaráznom, ezt írnám: azért volt jó, mert így talán kicsit jobban érzitek, hogy mi komolyan vesszük a dolgunk; hogy azt akarjuk, hogy Nektek jó legyen és nekünk is jó legyen; hogy lássátok, honnan jött a közösség és merre tart; hogy mennyire bonyolult és nehéz olyan döntést hozni ami nem mindenkinek jó – márpedig minden döntés ilyen; hogy mennyire le tud lombozni a kudarc és mennyire tudunk örülni a sikernek; és hogy egy kicsit, csak egy kicsit jobban képben legyetek.

De igazából nem magyaráznám meg.