Amikor Tedivel tavasszal kitaláltuk, hogy milyen királyság lenne Alfa Stelvióval menni a Stelvió-hágóra, és elkezdtük nézegetni az útvonalat, valamiért minden kereséskor feljöttek a Transzalpina-Transzfogaras túrákról szóló beszámolók is. És persze a TopGear ominózus adása, amelyben Európa legjobb autós útvonalának nevezték a Transzfogarast. Szóval már akkor felkerült a bakancslistámra egy erdélyi túra ötlete, de nem gondoltam volna, hogy fél éven belül ez is megvalósul.

Először egy napot szántunk erre a „kanyarra”, de végül kettő lett belőle. A Transzalpina út a Déli-kárpátok második legmagasabb hegységében, a Páring-hegységben halad, ez a legmagasabban fekvő aszfaltozott út Románia területén, legmagasabb pontja 2145 méter magasan vezet. (magasabbra visz, mint a Transzfogaras!)

Az útszakasz valójában a DN 67c jelzésű út, amelyen mi Szászsebes irányából indultunk el. A sok kis apró településen átjutva elég hamar gyönyörű erdők közé jutottunk, és egymást érték az izgalmas kanyarok, majd Vartótelek közelében (Tau Bistra) megtaláltuk az első, Transalpina felé mutató táblát, amely mellett persze egyből le kellett fotózni az autót.  Az itt lévő gát már ad egy kis ízelítőt a hangulatból, de még messze nem sejtjük, milyen látvány vár majd ránk.

Innen kezd izgalmassá válni, az út egyébként Szeben és Fehér megye határán halad jó ideig, gyönyörű fenyveseken keresztül.

Ezután megérkeztünk a Sebes folyó tóvá duzzasztott részéhez (Oasa tó), ahol megint nem győztünk eleget fotózni…

Aztán innen jön csak igazán a lényeg, jön a Transzalpina igazi szakasza, a sok hajtűkanyaros rész, amire már vártunk egy ideje. Kezdenek elmaradni a fák, elhagyjuk a fenyőerdők felső határvonalát, és egyben Erdélyt is. Egyre kevesebb a növényzet, és érezhetően haladunk felfelé. Ez már a Páring-hegység. Itt kötelező fotózkodás jön a Transzalpina nyitvatartását jelző táblával, és persze az Alfa Amore matricáját is felragasztottuk rá. Ha arra jártok, fotózzátok le nekünk! :)

A Transzalpinát egyébként 2009-ben aszfaltozták le, de nem volt olyan egyszerű dolguk, hiszen több helyen robbantással kellett helyet csinálni a kétszer egysávos útvonalnak. Az eredeti út 1935 óta járható, II. Károly idején  kövezték le, a második világháború után pedig már egyáltalán nem használták, járművel használhatatlan erdei útvonalként tekintettek rá. Sokak szerint ezt a hegyi gyalogos utat régen a Nagyszeben környéki pásztorok "járták ki", amikor a nyájaikkal átkeltek Havasalföld területére.

Közben sok kanyar után felkapaszkodunk az Uderle-hágóig, amely az út lemagasabb szakasza, 2145 méteren járunk! Közben kis pihenő, jöhet az ebéd, természetesen mics mustárral és friss fehérkenyérrel. Innen egyenesen a felhők közé vezetett az utunk, 10-20 kilométeren keresztül szó szerint az autó orráig sem láttunk.

Aztán már lefelé haladunk, ismét izgalmas visszafordítók jönnek, ez az amit szavakkal nehéz visszaadni… folyamatos koncentráció kell, mert egyszerre szeretnéd élvezni a kanyarokat, közben figyelni a tájat, és szinte minden 100 méter után megállnál egy-egy jó fotó miatt.

Mi szeptember közepén, ráadásul hétköznap jártunk erre, így szerencsére minimális forgalom volt az úton, de más beszámolókból tudni, hogy a nyári hétvégéken nem annyira élvezetes az út a sok turista miatt. Szóval ha ilyen túrát terveztek, érdemes jól megválasztani az időpontját.

Aznap délután még megcéloztuk a Traszfogarast. Az utak végig jók, de mivel egymást érik a falvak, nehéz haladni. Ráadásul egy olyan durva felhőszakadás is utolért minket, hogy egy félórás kényszerpihenőt kellett tartanunk egy benzinkúton. Persze a román kamionok a szakadó esőben is úgy tolták, mintha semmi nem lenne, de mi inkább nem kockáztattunk. Az este végül a Transzfogaras déli lábánál, egy Drakula Panzió nevű helyen ért minket. Elhatároztuk, hogy másnap kora reggel indulunk tovább.

A hatalmas esőzés megtette a hatását, a felfele vezető szűk út első szakaszán sok kőomlás, az útra borult hatalmas fák fogadtak, de mindenhol úgy, hogy még épp ki lehessen kerülni őket. Ez még vadregényesebbé tette a sok rövid, alagúton átvezető útvonalat.

Aztán megérkeztünk a Vidraru-tóhoz, amely valójában egy hatalmas gáttal felduzzasztott víztározó. A gát 166 méter magas, és 305 méter széles, ennek a tetején vezet keresztül a Transzfogarasi út. A tó hatalmas, 14 km hosszú, 900 hetáros, és körülbelül félmilliárd köbméternyi víz van benne, legmélyebb pontja 155 méter.

Innen ismét hatalmas fenyők között vezetett az utunk, és egyre komolyabb szerpentinek követték egymást. Néha persze lassítani kellett, és nem egyszer megálltunk a hatalmas birkanyájak miatt, amelyeket már a közelgő tél elől terelgettek le a pásztorok a hegyekből.

Az 1970-es években épített Transzfogarasi út 90 km hosszú. 2042 méter magasságig vezet fel, majd egy alagúton halad át a főgerinc alatt. Összesen 578 hídja és viaduktja, valamint 5 alagútja van.

Az alagúton áthaladva a másik oldalon ismét rossz idő fogadott minket, és Románia legmagasabban, 2043 méteren fekvő tengerszeme, a Bilea-tó.

A szörnyű kinézetű árusító bódék és sátrak után tovább haladva elénk tárult a hágó képekről jól ismert szakasza: mintha a világ legkomolyabb versenypályájára tekintenénk le, itt van előttünk a létező összes kanyarvariáció egybefűzve! Nekiindulva persze bánom, hogy nem egy Alfa 4C-vel, hanem csak a saját, dízel GT-mmel jöttünk, de azért a Q2-hajtás is hatalmas élményt ad ezekben a kanyarokban. És ahogy nézzük, más autósoknak is élvezet ez a sok kanyar, mert annyi guminyom van mindenhol, mint egy versenypályán.

Akinek van ideje, többször végig fog rajta menni oda-vissza, érdemes is, de óvatosan, ha nincs is forgalom, akkor is veszélyes tud lenni pár kanyar, hiszen a legtöbb helyen még korlát sincs!

A legkézenfekvőbb kérdés, hogy milyenek az utak. A Transzalpina végig kifogástalan, hiszen mindössze néhány éves, szóval a legtöbb magyarországi utunk is megirigyelhetné, a Transzfogaras már eggyel gyengébb, de tökéletesen autózható.  A túrát érdemes a nyár elejére, vagy szeptemberre tenni, és érdemes reggel nekiindulni. Mi ezen az útszakaszon alig találkoztunk másik autóval, így még izgalmasabb volt az egész.

A Transzfogarasi út lavinaveszély miatt csak nyáron van nyitva. A hóviszonyoktól függően már októberben vagy novemberben lezárják és csak június elején, közepén nyitják meg újra.

A végére maradt a nagy és nehéz kérdés: Stelvió vagy Transzfogaras? Ha szeretsz autózni, akkor természetesen mindkettő. A természet mindkét helyen lélegzetállító, a Stelvió félezer méterrel magasabbra vezet. A kanyarok bonyolultságát és élvezeti értékét tekintve a Transzforgarasi út talán izgalmasabb, mint a Stelvió, ahol szűkebbek és nem annyira változatosak a kombinációk.

Ha csak egyet választhatsz, akkor mi a Traszfogarast ajánljuk (természetesen a Transzalpinával kombinálva)! Az érveink: közelebb van, ezért gyorsabban elérhető, olcsóbb a szállás, kevésbé fedezték még fel, és utána bármerre is indulsz, Erdélyben csodákat találsz.

Sajnos mi videót nem készítettünk, ezért álljon itt befejezésül az Alfa Romeo Romania kisfilmje a Transzalpináról: