Milyen érzés Alfa Romeót venni? Az alábbiak sokunkkal megtörténtek:
Guba Ádám írása
Tudod mit fog mindenki mondani Neked, amikor azt mondod, hogy szeretnél egy Alfát?
Hogy megőrültél. Hogy nem vagy normális. Hogy minden pénzedet rá fogod költeni. És igazuk lesz, az eszed tudja, hogy jót akarnak, de a szíved egészen mást fog mondani. Az első pillanat az életedben, amikor a lelked mélyéből valami azt súgja, hogy szeretnél egy Alfát, az az első pillanat, amelyiktől már birtokolsz egyet. Nem számít, hogy nincs még meg rá a pénzed, nem számít, hogy azzal a gondolattal ébredsz, hogy mennyire vágysz egyre. Már ott van. Már a Tiéd, csak ki kell várnod.
Szörnyű nehéz egy Alfának nem csak a tulajdonosának, nem csak a gazdájának, hanem az igaz barátjának lenni. Ha gyenge vagy nézni a kollégáidat, ahogy jókat esznek és szórakozni járnak, Te pedig az utolsó filléredet is félrerakod, mert egy doboz sör az fél liter benzin, egy új farmer az öt liter Selénia…
Nem vagy képes zacskós levesen élni egy hónapig, hogy olyan állapotba hozhasd Őt, amilyenre szeretnéd? Képtelen vagy megmosolyogni az ingadozó alapjáratot? Akkor az Alfa nem Neked való. Vegyél Octaviát, állj be a sorba és und halálra magad. De ha őszintén szeretnél nem csak egy autót, hanem egy darab történelmet birtokolni, átérezni azt a tudást és szeretetet, amit az Alfa Romeo több mint száz év alatt felhalmozott és büszkén, a legnagyobb műgonddal épít be abba azokba a műszaki műalkotásokba, amit az emberek csak egy szép autónak gondolnak, ha szeretnél értetlenül, remegő lábakkal állni az első pillanatokban, amikor meglátod, ha valódi, érezhető fájdalmat és lelkifurdalást okoz Neked egy karc a lökhárítón…
Akkor jó úton jársz.
Mert nem számít hány éjszakát fekszel alatta, nem számít mennyi pénzt költöttél rá, nem számítanak a kárörvendő, megvető pillantások, nem számítanak az értetlenkedő ismerősök.
Az számít, amikor, éjszaka látod a gyönyörű, Rosso Alfa színű motorháztetőn a lámpák fényét, az számít, amikor a tükörben meglátsz egy Scudettot, az számít, amikor arra mész le reggel, hogy a környék össze Alfája melléd állt.
Amikor egy ismeretlennel kilométereken keresztül céltalanul együtt autóztok. Mert ott van mindkettőtök vérében, DNS-ében, ott van Fangio öröksége, ott van a 33 Stradale fémes ordítása, ott van Enzo Ferrari könyörgése, hogy vehessen Alfát, ott van minden megnyert Mille Miglia és Grand Prix, minden álmatlan éjszaka, minden elromlott, bosszantó apróság, minden megállapíthatatlan hiba és ledönthetetlennek hitt fal, aminek száz után, százegyedszerre is nekifutsz, ott van bennetek a Visconti lovag, aki legyőzte a szaracént, ott van világbajnoki kupát magasba emelő Larini…
A feltétlen segítségnyújtás a márkatársak felé, az olasz rendszámos 8C, aki mosolyogva int oda legramatyabb állapotban lévő, dízel 75-ösnek is... Ha képes vagy minden másról lemondani, azért, hogy elmondhasd, hogy Alfisti vagy, ha képes vagy a négylevelű lóherét akár magadra tetováltatni, hogy gyalog is azt érezd, hogy ezt az utat járod és ezt a hitet képviseled.
Akkor mondd meg nekem: kinek van joga azt mondani, hogy ne vegyél Alfát? Kinek van joga megállítani ebben és megfosztani ettől az úttól, ettől a közös kalandtól?
