A véletlen úgy hozta, hogy pont Budapestre kellett mennem szombaton, mégpedig elég korán, fél nyolcra. És aztán pont volt egy szabad délelőttöm, így az utolsó pillanatban regisztráltam az Alfa Amore vezetéstechnikai tréningjére. Régóta terveztem, hogy egyszer elmegyek,most jött ki rá a lépés. Nagyon kíváncsi voltam, hogy a téli csúszkálások számítanak e, jó berögződéseket adnak e egyáltalán olyan helyzetekben, amikor az autó stabilitását megőrizni kell (nem keresztbe vágni) vagy visszaszerezni.
Szintén érdekelt, hogy a 159 hogy szerepel alattam, volt róla egy kialakult képem már, vajon változik e a véleményem?
1. Körpálya, vészfékezés, nagy kanyartempón megcsúszó autó
Első feladat volt, kicsit izgultam, bevallom. Egy vészfékezéssel kezdtünk vizes aszfalton, majd műgyantán. A legelső vizes vészfékezésemkor döbbentem rá hogy mennyire profik akik vezetik a tréniget.
"746-os, sokat vezet ABS nélküli autót, nem abban ül! A végén is szorítsa azt a pedált rendesen!" És igen, teljesen igaza volt, úgy fékeztem ahogy a zölddel, a végén reflexből kerestem a tapadáshatárt a fékkel, bizony sok centit lehet nyerni ha nincs abs. Oké, innentől figyeltem erre, és nem is jött elő újra az elavult reflex.
Ezután körben "verettünk" nyomtuk a gázt amíg ki nem tört az autó fara, orra, kinek hogy. Kikapcsolt VDC-vel. Ebben a feladatban a 159 szépen viselkedett, tolta az orrát, húzta a farát, a kontrol megvolt és ilyen szituációban pozitívum a relatív tompasága. Nem tör ki hirtelen, nem is reagál gyorsan a gázelvételre/ellenkormányra. A Zen névhez méltóan tényleg izgalom mentesen lehet megfogni az autót, szépen kiszámíthatóan mozgott. A műgyantán is hozta ugyanezt. Az elején izgultam, a feladat közben pedig már élveztem, a kedvenc pályám volt.
2. Vizes/műgyantás kanyar, majd 9%-os emelkedő.
Ennél a feladatnál valahogy nem ért újdonság. Annyi talán, hogy a műgyantás balkanyarban ezúttal sokkal rosszabbul viselkedett az autó, mint a forszírozott körpályán. Durva orrtolás, és nagyon nagyon nehezen érezhető tapadáshatár. Biztosan nedvesebb lehetett a gyanta, csúszósabb volt mint az előző. Kicsit össze kellett szedni a kanyarban az autót, pedig nem ez volt a terv :-) Felfelé a csúszós emelkedőn elhangzott sok tanács, találjuk meg a tapadást. Nos ezt kicsit én felülírtam, mert kíváncsi voltam. Azt éreztem, hogy lábbal ezzel az autóval soha nem fogom megérezni a pont jót, viszont van ebben motor nyomaték kontroll. Lássuk mit tud. Odaléptem neki.. és tökéletesen megoldotta, nyárigumis autók közt a legjobb beérkező tempót produkálta a csoportunkban.
Itt érdekességként: A legjobb beérkező tempót (52km/h!) Michelin Crossclimate négyévszakos gumival hozta egy 159 sw. Őket követte egy Giulia QV (Sottozero téli gumikon) és egy Stelvio szintén téli gumikon 40km/h-val, majd következett Zen 32km/h-val. Nekem cseppet sem tűnik rossznak a négyévszakos gumi teljesítménye, és ez az összes pályán szépen látszott.
3. Rántópad.
Na itt megint volt egy kis izgalom, nem is tudom miért :-) Figyelni a belépő tempóra, fúú merre rántja, tudok e olyan gyorsan ellenkormányozni... És ez az első próbánál látszott is: "a megoldás tökéletes, de kicsit későn reagált, az első mozdulat legyen azonnali, csírájában fojtsuk el a csúszást" Igen, valahogy rosszabb volt tudni, hogy történni fog, mintha váratlan lett volna :-)
A másodiknál már móka volt, ott persze megint rám szóltak, mert kicsit megint az összes berögződés működni kezdett, ellenkormány, gáz. "szép megoldás, de most csak kormánnyal oldjuk meg, jó?" Oké oké...
Harmadikra így történt, talán ez is sikerült legjobban.
Végig figyeltem arra, hogy optimális tempón érkezzek a padra, jól rántsa ki, nem akartam megúszni :-) És itt tanultam valamit az autómról.
Egyszer sem forogtunk meg, és ez a VDC-nek köszönhető. Hihetetlen, de folyamatos oldal driftben tartotta az autót a VDC, teljes rákormányzás mellett. Aztán addig dolgozott, hogy megindult vissza az autó fara, innen pedig már egy-két gyors mozdulattal egyenesben volt. Érzésre másodpercekig mentünk keresztbe, aztán lényegében a nehezét megoldotta az elektronika. Figyeltem a másik 159 Ti-t (TBi), ugyanígy driftelt keresztben.
4. Szlalom váltott felületen - aszfalt/műgyanta
Talán itt voltunk legkevésbé otthon a 159-cel. Volt egy pont a pályán ahol jobban csúszhatott, és ott egyszerűen nem találtam a tapadáshatárt az autóval. A mért körön keresztbe is raktam, aztán már mindegy volt. Egyszerűen eltolta az orrát a csudába, onnan kellett menteni, a bója megúszta :-) A mért idő annyira nem, pláne hogy aztán a bal hátsóval mégis érintettem a bóját (vagy a következőt? Nem tudom) . A pálya aszfaltos szakaszán is valahogy nagy volt az autó, inkább csak megoldottuk mint mentünk egy jót. Lehetne normálisabb időt menni vele ettől függetlenül, 45s körül biztosan tudná (ha a hibáimat leszámolom), de ezt nem feelingből, hanem még vagy 3 kör tapadás keresgélés után. Érdekes módon a műgyanta túloldalán nem volt egyszer sem gond. De talán ez a pálya az ahova nem ezzel az autóval jönnék vissza.
Még augusztus végén kirándultunk egyet, egy családi összejövetelre, Mátraházára. És újra az autópályás csendet választottuk. Nem volt rossz döntés, és az odafelé út keserűségét is sikerült enyhíteni, legalább egy kicsit. Ugyanis gyönyörű időnk volt, vidám autózásra számítottam azon a pár kilométeren Mátraháza előtt. És csalódtam, az elmúlt időszakban sokadjára. Egyetlen élmény kanyarra sem futotta, úgy jártam, ahogy mostanában nagyon sokszor a csobánkai szakaszon is. Elöl egy 40-nel guruló (E Merci), mögötte sor, előzni képtelenség. Negyvennel gurultunk át az összes élményt ígérő kanyarkombináción. Meg is fogalmazódott bennem hamar, kezd igazán felesleges lenni bármiféle élményautó. Egy-két éve rendszeresen azzal szembesülök, hogy lehetetlen egy jót játszani, legalább pár kilométert, pár percet. És mi marad? Beülni a gyenge, öreg, zöld Alfába, és lent az Alföld tengersík vidékin keresni valami helyet ahol tényleg játszhatok, mert 90 lónak kifér nyélgázon itt is, ott, is, amott is. 230-nak nem, csak szenvedünk.
Aztán egy óra múlva szebben sütött picit a nap, leszaladtunk Mátrafüredig és véletlenül épp üres volt az út. A motor még meleg, így pár kanyar jutott nekem is végül. Morzsa ez de már ennek is örülök.
A táj, a másnapi túra, és az élmények kárpótoltak persze, és hazafelé Zen újra nevéhez híven fantasztikusat alakított. Végig jó időnk volt, ám hazafelé ránk szakadt az ég. Az autópályán 140-nel haladtam egy kisebb konvoj végén a belsősávban, amikor egyik pillanatról a másikra özönvíz lett. A száraz útról 140-nel belehajtottunk a vízbe. Előttem fejveszett fékezések, úszkálások, vészvillogózások. Zen egy határozott lassítással 80-on volt, végig teljes tapadás és biztonság mellett. Nagy dolog, hogy egy ilyen kaliberű autó vigyáz ránk.
Aztán ahogy szétszéledtek előlem, Zen nyugalomban tudtunk ennél kicsit gyorsabban is haladni. Víz előtte, köd utána :-) Rendíthetetlen..
A rossz hírű 2.4, a prémium limuzin... Három éve van nálam, 41e km-t tettünk meg együtt. Mondhatom, hogy kiismertem. Ide is leírom teljes meggyőződéssel, hogy milyen autó ez. Egy zen űrhajó. A közlekedésből teljes mértékig kilóg. Olyan tartalékokkal rendelkezik, amit nem adrenalin termelésre használ, hanem a teljes nyugodt magabiztosság érzésének az előállítására. Ez is egyfajta színház, komoly tudással a színfalak mögött. Három év alatt elengedtem a sodródósan kanyarodós überfutómű témát. Egy nagyon biztonságos és gyors futómű van alatta, hatalmas fékekkel megtámogatva. A gyönyörű hangú motor pedig csak tol és tol úgy, hogy észrevétlen marad a tempó. Azt hiszem megszoktam. Talán meg is szerettem ezt a tulajdonságát. Nem hagyja, hogy elérjen az ami az utakon történik. Ha rágyorsít akit előzök, nem ér el az inger. Ha direkt akadályoz, az sem. Ha versenyezni próbál, nem biztos, hogy észreveszem. Ha cikázik mint a bolond, távolról figyelem amíg meg nem üresedik picit szemben a sáv. És akkor énekel egy rövidet a szép hangú, rossz hírű... És közben eltűnik az iménti szituáció sorostól, ugrálóstól, kamionostól, mindenestől. A család alszik, az űrhajó utazósebességre lassít és suhan csendben tovább. Adrenalin nincs, necces szitu nincs. Hátranézek az alvó gyerekekre és egyre inkább meggyőződésem, hogy annak az adrenalin dús korszaknak részemről vége.
És mikor megérkeztünk valahova, leparkoljuk az űrhajót, és az ott áll, vár, mint egy szobor, egy műalkotás. Eszméletlenül szép. A rossz hírére pedig becsülettel rácáfolt eddig.
Hogy mégis lesz e utód, és mi, egyre inkább a jövő ZENéje :-)
