Alapvető minősíthetetlen sarlatánságot követek el akkor, amikor a két találkozónkat, AlfaCity-t és KUL-t összehasonlítom. Ezt nézzétek el nekem, de van rá alapom: mindkettőben nyakig benne vagyok, és ezt egy cseppet sem bánom. Mindkettő másról szól, és mégis egy valamiről: egy családhoz tartozunk.
Ugyanaz a harci ideg fog el a találkozó reggelén, amikor megnyitjuk a kaput. Vicces módon még idén is, pedig 10 órakor írd és mondd, senki nem állt sorban. De még 10 perc múlva sem. Már azon gondolkodtam, hogy ennél családiasabb találkozónk úgysem volt, hát itt az ideje. Aztán egyszer csak beesett a pécsi csapat, és a többiek, és végül csak lettünk 145-en, legalább is ennyi csomagot osztottunk ki a beléptetésnél.
Ugyanaz a harci ideg és egyben öröm fogott el, amikor megkaptuk a biztos jelzést: úton van az Avis 4C-je. Mi tudtuk pár napja, hogy nagy valószínűséggel lejönnek vele, de direkt nem akartunk szólni nektek, hogy meglepetés legyen. Szerencsére az volt, és öröm volt látni, hogy AlfaCity után még ennyien kíváncsiak az autóra.
Ugyanaz a harci ideg fogott el, amikor többen kérdeztétek, hogy hol lesz a főzőverseny, hol van hozzá a fa, és nem azért, mert nem tudtam volna rá a választ, hanem azért, mert ebben Halesz az illetékes, és ő tud mindent pontosan, ő viszont épp a találkozóval kapcsolatos más ügyes-bajos dolgot intézett. A pörkölt egyébként jó választásnak bizonyult, kellően sokféleképpen lehet elkészíteni és kellően bonyolult ahhoz, hogy kijöjjenek a csapatok közti különbségek. Ha máshol nem, a megvesztegetés formájában.
Ugyanaz a harci ideg fogott el, amikor végeztünk az ajándékcsomagok összeállításával és tudtam, hogy ki kell állnom elétek, és le kell vezetni a tombolasorsolást. Olyan ez, mint az élőben rádiózás: soha nem szoksz hozzá, és addig jó, amíg izgulsz picit az elején. Akkor is, ha sokadjára csinálod. A tombola AlfaCity-ből tanulva a régi módszer szerint zajlott és külön öröm volt látni az arcokat, hallani az örömöt azoktól, akik azt gondolták, soha semmit nem nyernek, és most mégis. Soha ne adjátok fel, a fődíjunk, a sétarepülés is egy ilyen tagunkhoz került! :)
És nem ugyanaz, de harci ideg fogott el, amikor beálltam az én kis félig offos Fiat Coupémmal az Alfák közé. Vártam a rosszmájú megjegyzéseket, de végül egy sem jött, vagy nem hallottam, és láttam, páran azért meg is nézték (még bella macchina matricát is kapott, amit ezúton köszönök! :)). Ez pont azért esett jól, mert egy kicsit kívülálló autóról van szó, amit úgy tűnik befogadtatok, és ezért nagy köszönet nektek!
Abból, amit eddig leírtam, olybá tűnik, mintha ez semmi másról nem szólna nekem, mint egymerő stresszről. De ez így nem teljesen igaz. Ez az a találkozó, ahol kicsit én is jól érezhetem magam, még ha nem is gyorsulok. Ahol végre tudok én is pár szót váltani az ismerősökkel. Ahol egy kicsit le tudok ülni és nézni a sok-sok Alfást, az autókat, átérezni azt, amiről ez a találkozó valójában szól: egy családhoz tartozunk. Ez az egy soha nem fog Kaposujlakon megváltozni, és ettől olyan az összes, mint a legelső: családias rendezvénynek indult, és a mai napig az maradt. Talán a hely szelleme, talán a hagyomány, talán a bográcsos főzőversenyek, talán a kipufogógáz/gumi/kuplung szaga teszi, nem tudom, de itt mindenki otthon érezheti magát. Ez számomra egy megfizethetetlen érzés, és ami ennél is fontosabb: meg tudom osztani ebbéli örömömet másokkal. És amíg ez így lesz, addig lesz Alfa Amore és lesz KUL.
A képekért köszönet a Flat Four photónak!
