Kora reggel a Bolognától kb egyórányi autózásra lévő városállam, San Marino felé vettük az irányt, ahol a Maranello Rosso  gyűjtemény a gyári múzeum utáni egyik legnagyobb Ferrari kollekcióval büszkélkedhet, kiegészítve egy még hivatalosan meg nem nyitott Abarth múzeummal. Itt is előre be kellett jelentkeznünk e-mailben, sőt, a belépők árát is előre át kellett utalnunk. A recepciónál két fiatal és szintén több nyelven beszélő hölgy fogadott minket, egyikük átkísért a Ferrari múzeum bejáratáig, közben mesélt néhány érdekességet. Mint megtudtuk, a kiállítás elsősorban Enzo Ferrari életútja köré épül és az autói mellett inkább, mint magánembert igyekszik bemutatni. Mintegy 25 különböző utcai- és versenyautóból áll az autópark, köztük olyan ritkaságokkal, mint a legendás 250 GTO vagy Gilles Villeneuve egykori F1-es gépe.

A falakat rengeteg archív fotó borította, a Commendatore máshol ritkán látható családi képeit lehetett megnézni a feleségéről, fiáról Dinoról és egyéb családtagokról, ezenkívül versenypályán, boxban, műhelyekben készült korabeli felvételek is bőven voltak. Akadtak egyéb érdekességek is, például egy hatalmas táblázat, amely felsorolta a Ferrari összes (!) eddigi F1-es győzelmét: ki, mikor, hol és milyen autóval nyert, egy másik táblázatban az összes eddigi versenyző neve, mögöttük az évszámmal, hogy mettől meddig volt a Scudeira tagja. Külön hatalmas falat szenteltek egy fotósorozatnak, ahová időrendi sorrendben a versenyzők képei kerültek fel.

Az előbb említett hölgy a Ferrari-részleg befejeztével levitt minket az alagsorba egy óriási vetítőterembe, ahol rövidfilmet láthattunk a Maranelloi Mágus életéről, ezután következett az Abarth múzeum. Elmesélte, hogy ez a világ létező legnagyobb Abarth gyűjteménye majdnem 40 autóval (itt is vegyesen voltak utcai és pályaautók egyaránt). Még igazából nem volt hivatalosan látogatható, most készültek az Abarth család néhány tagjával az ünnepélyes őszi megnyitóra (akik egyébként több autóval, valamint az alapító Carlo Abarth rengeteg személyes tárgyának rendelkezésre bocsátásával segítették a kiállítás összeállítását), de abban a különleges élményben részesülhettünk, hogy néhány másik látogató társaságában ennek ellenére megnézhettük e nem mindennapi „garázst”. Belépés előtt azért udvariasan megkért mindenkit, hogy legyünk szívesek a fényképezőgépet kint hagyni az ajtó előtti pulton… A nem túl nagy teremben szorosan egymás mellé állítva sorakoztak a majdnem kivétel nélkül piros autók, az Abarth műhely szinte valamennyi fontosabb alkotása, az egyik sarokban pedig egy régi, számunkra felismerhetetlen típusú kabrió volt félretolva szinte csupasz karosszériával, mellette hegyekben felhalmozott alkatrészekkel, gyaníthatóan restaurálásra várva.

Nagyjából két órát töltöttünk el a két múzeumban, melynek külön érdekessége, hogy a termek padlózatát a versenypályákon használatos szinte tükörsima aszfalt borította. A végén itt is megnéztük a szerintünk nem túlságosan nagy kínálatú, de eltúlzottan drága ajándékboltot, majd San Marino hegytetőn fekvő történelmi negyede felé indultunk. Rövid városnézés, fotózás és ebéd, majd újra autóba ültünk, hogy megnézzük a világ egyik leghíresebb Forma-1-es pályáját.

Az Enzo és Dino Ferrariról elnevezett pályának otthont adó Imola városa nagyjából félúton fekszik Bologna és San Marino között, utóbbi a futam névadója is – így sikerült a digóknak elérni, hogy nekik is évente két versenyük legyen :)

Az aszfaltcsík kissé eltér az átlagos, lakott területektől messze épített Forma-1-es pályáktól, ugyanis szinte beépült a városba: egy folyó partján fekszik, parkokkal, játszóterekkel, focipályákkal, éttermekkel és lakóházakkal beépített domboldalon. Érdekes volt az előtérben bicikliző, sétáló vagy éppen padon ücsörgő emberek látványa, a hátuk mögött 4-5 méter magas kerítéssel és a pályával. Egészen a célegyenesnél lévő tribün melletti parkolóig tudtunk autózni, ami nem volt lezárva, így felmehettünk és beláttuk a célegyenes előtti sikánt, az egész boxutcát és annak kijáratánál lévő híres toronyépületet is.

Néhányan ücsörögtek a lelátókon és pár perc múlva meg is tudtuk miért: egy M5-ös BMW és egy Porsche 911-es pályaautó tartottak gumitesztet. Itt a számunkra érdektelen autómárkák miatt nem töltöttünk sok időt :) inkább elsétáltunk a pálya leghírhedtebb kanyarjához.

Az 1994-es imolai futam „fekete hétvégeként” vonult be az F1 történetébe, mert azon a futamon szenvedett halálos balesetet a háromszoros világbajnok brazil Ayrton Senna (egy nappal korábban edzésen pedig az osztrák Roland Ratzenberger). Senna a célegyenes végi Tamburello kanyarban csúszott ki és csapódott neki a falnak (a kanyart a baleset után átépítették), a tragédia helyén, közvetlenül a pálya mellett egy szobor őrzi emlékét.

Nekünk, mint egykori nagy Senna rajongóknak kissé szívszorító érzés volt ide jönni, látni a kerítésre akasztott rajongói leveleket, virágokat, fotókat…

A pálya hátsó, Rivazza kanyar felőli részén hajtottunk ki a parkból és a Tazio Nuvolariról elnevezett úton jutottunk vissza az autópályára és hazafelé indultunk a szállodába.

Folyt.köv...