Először is, indítsd el ezt a számot és azután folytasd az olvasást.
Nekem a zene fontos hangulati elem. Érzelmek kifejezésére sokkal alkalmasabb, mint a szöveg, ezért megpróbálom így visszaadni az élményt. A zene, amit választottam egyik nagy kedvencem. Lehet rá azt is mondani, hogy lehúzós, szerintem inkább varázslatos. Vállalom vele a kockázatot, hogy nem olyan érzéseket hoz elő belőled, mint belőlem. Ez a bevezető pedig azért kellett, mert a szám hosszabb, mint az olvasási idő, így mire ezt elolvasod, és vársz egy kicsit a következő bekezdéssel, a zene is ott tart, ahol tartania kellene.
Születésemre nem emlékszem, célomat nem ismerem. Miattam vagy életben, de a halálodat is okozhatom. Már régóta létezem, sok helyen jártam. Építettem és pusztítottam is. Legtöbbször békésen rezgek az éterben a fényhullámok hátán, amíg a kiszámíthatatlan univerzum kiszámított erők karjaiba nem sodor.
Előbb a fény alacsony hullámzásba kezd, majd a hanghullám egyre erősebben lökdösni kezd. Történni fog valami. Hirtelen kék és sötétség. Kavargok, örvénylek, keveredek, már szédülök de az erő egyre csak szív magába. Egy sötéten csillogó kamrában találom magam. Az alja vészjóslóan távolodik, a vákuumot még több oxigén és szénhidrogén tölti be. Megáll, a rések halk morajlással bezáródnak. Néhány veterán és sok új molekula rezeg mellettem. A veteránok mintha vidámabban rezegnének. A kamra alja most felfelé indul el. Vad tánc kezdődik, mindenki intim közelségbe kerül egymással, mindenki néma a pattanásig feszült hangulatban. Izgatottan nézünk farkasszemet a legközelebbi molekulával. Még nincs vége? Újra fény, ez a jel! Micsoda fény ez, fentről lefelé, szisztematikus formában terjed, akit elér hangos ropogással egyesül. Több milliárd roppanás egy nagy egésszé áll össze, mígnem minden a visszájára fordul. A kamra egyre tágul, de ezt már mi okozzuk. Elemi erővel tágítjuk minden energiánkkal. Szó szerint. Ez hát az célom? A kiteljesedés és az energia amit adok, egy komplexebb szervezetet éltet? És annak a komplexebb szervezetnek az a célja, hogy elmossa a látóhatárt úgy hogy közben egy még bonyolultabb szervezetben kémiai reakciókat indítson el amiből borzongás, öröm, szerelem születik?
Mire kikeringtem magam egy sötét csövön, visszahűlve, két szénatom társammal, akikkel vélhetően egy darabig még együtt leszek, erre a következtetésre jutottunk. Őket kicsit sajnálom, mert ezen élmény megismétlésére az esélyük egyenlő a nullával. Nekem nincs más dolgom, mint elrezegni a legközelebbi fotoszintetizáló szervezethez és várni várni, hogy mikor jön újra a kék.
Azért írtam ezt, mert tegnap fordult velünk az év először.
