A város szürke, az utcákon hömpölyög a forgalom. Rutinos városlakóként a bevásárló központokat Karácsony tájékán elkerülöm, de ilyenkor mindegy, hogy merre megyek, csak araszolni lehet. A melóból elegem van erre az évre, inkább élvezem, amire év közben nem nagyon jut idő. Büszke vagyok a munkámra. Alkotok, megvalósítom magam és – igaz bérből és fizetésből élek – van mit a tejbe aprítani. Mintegy jutalomként vettem az autót magamnak.
Nem való már nekem a kőkemény rugózás, a kuplung égetése, a lefújó szelep fujtatása. Nyugalomra vágyom az autóban, és luxusra. Nem olcsó az autó, de ezzel a felszereltséggel legalább dupla olyan drágának tűnik, mint valójában. Jó érzés, mikor kilógok az átlag szürke-fehér tucat autók közül a piros Brerával. Még jobb érzés, mikor Ferrarinak nézik.
Az ujjam idegesen dobol a kormányon, nyújtogatom a nyakam. Hagyjuk már el ezt a nyamvadt várost! Nem ide való ez a gép. Alapjáraton gurulok lámpától lámpáig. Lassan ritkul a forgalom. A Budaörsi út kivezetőjén már 4-esbe is fel tudom kapcsolni a masszív váltót. Egyre hidegebb szél csap be az ablakon. Kedvesem megértően mosolyog és tűri, hogy lehúzott ablak mellett rádió nélkül gázfröcsögtetve élvezem az autó hangját. Hiába, az unalmas dugókat csak így lehet elviselni.. De most már miénk az út. – Lépj oda, édes!
Engedelmeskedek neki – miért ne tenném, hisz imádom mindkettőt. Kezem a váltón, kuplung és gázfröccs, visszatolom hármasba. Egy rövid hörgés után diszkrét ordítás. A Brera nem viccel, jól nevelten, nagyon sterilen, de határozottan összenyom mindenkit a visszapillantó tükreiben. Ereje bárhol rendelkezésre áll és egyenletes.
Visszakapcsolni csak az élvezet miatt szoktam, és most erről van szó. A sebességmutató a fordulatszám mutatóhoz hasonló egyenletességgel kúszik felfelé. 130 vagy 180? Olyan mindegy, nem érezni a különbséget. Az egyetlen ok, amiért engedem 200 felé lendülni a mutatót, az hogy mielőbb elérjük a biatorbágyi letérőt az M1-esen.
Innen Etyek felé vesszük az irányt, ami a kedvenc utunk. A gyönyörű tájba élvezettel kacskaringózik bele az út. 2-3-4-3-4. Emelkedő után bizsereg a gyomrunk, a lejtő alján bal kanyar. A nagy tömeget csak akkor érzem, mikor egy meredekebb ívet veszek be nagy tempóval. Minden tompítva történik, az autó lassan sodródik, nem ideges rossz úton sem. Igaz, nem is okoz akkora adrenalin löketet, mint egy jó barátom GTV V6 TB-je, de legalább nem is ér le mindenhol az alja ezen a nem túl jó útszakaszon. Az érzést a Playstation-hoz tudnám hasonlítani: mindent látok, hallok, átélek, de mégsem olyan, mint az igazi. Persze ez nem feltétlen rossz.
A barátnőm arcára pillantok és látom, hogy pihenni szeretne. Neki sok ez a tempó, és jobb szeretné bent tartani az ebédet, mint a lába között a plüss szőnyegen. Lassítok a semmiből előbukkanó dombok között. És egy hirtelen gondolattal letérek a földútra. Vajon feltudok menni a domboldalon? Lassan araszolok a kitaposott csapáson, ügyelve, hogy ne hasaljon fel az autó. A nyirkos földúton magabiztosan húzza fel magát a Brera, hála a négykerék hajtásnak. És felértünk. Kérem, mi ez, ha nem egy igazi szabadidő autó?
Nem lehet letörölni az elégedettséget az arcomról. Emlékszem a vitákra vétel előtt. Minek ekkora motor? Miért nincs még két ajtaja? Ez használhatatlan! Annak idején a gyerekülés teszt volt a döntő – belefért – most már végképp nem tud semmit felhozni ellene. Idővel rájött ő is, hogy nem baj, ha szórakoztató egy autó. Sőt. Az sem baj, ha szép, az sem ha nem tud vele parkolni.
És ha már felmerült a gyerekkérdés, egy próbát nem állt ki az autó. Ezzel csak csajozni lehet, de a tárgyra térni már otthon kell. Minden ülése tökéletesen alkalmatlan egy legalább tizedannyira kényelmes "pozíció" megtalálására, mint egy öltözőfülke. De vígasztal a tudat, hogy a Brerának legalább gyönyörű részletei vannak – több és szebb, mint a testvér 159-nek.
Esteledik, így hazafelé vesszük az irányt. Már fáradok, így kényelmes hajózásra vágyom. Irány az autópálya. Felkanyarodva az M7-re benyomom az ülés 2-es memória pozícióját (tudom, hogy nem erre találták ki, de nekem hamar megfájdul a hátam az üléseiben, így kénytelen vagyok egy vezetős és egy hajózós pozíciót memorizálni), 6.-ba váltok, beállítom a tempomat-ot és eltehénkedem.
A fotelek távol vannak egymástól, de még épp hogy megfelelő az utas combja eléréséhez. Meggyőződésem, hogy az olaszok az ilyen apróságokat előírásszerűen beletervezik az autóikba. Mint ahogy az olyan hülye részleteket, mint a könyöklő alatt lévő csomagtartó nyitó gombot. Megértem őket, hisz minek tervezzenek agyon egy autót, aminek olyan hagyományai vannak, mint más autógyárnak sose lesz. Gondolok itt a gyönyörű kerek légbeömlőkre, az előre lejtő padlóra, a kipufogó hangolására. Persze, ezek csak a részletek...
Az autópályát hamar megesszük. Ilyen tempóval pár perc alatt felérünk a Balatonról. Az uralkodó nyugalmat még a notóriusan "100-zal eléd vágó hétvégi sofőrök" sem zavarják meg. Az oka egyszerű – nem mernek.
Attention: Limited Cruising Range. Gyakran látom ezt a feliratot a fedélzeti kijelzőn. Nehéz a gép, nagy a motor, sokat fogyaszt, de cseppet sem bánom. A kútnál 64 liter ment bele, ezt 370 kilométer alatt égette el. Remélem az olajmezők még sokáig nem fogynak ki…
Idő kell, hogy megértsd a Brera célját. Ha sikerült, akkor nem okoz csalódást. Egy eszköz lesz, amivel kiszabadulhatsz a hétköznapok szürkeségéből. Elérhető áron, elérhetetlen álomautó köntösben. Ajánlom mindenkinek!
A Brerát a Csiki-Bege Autoplaza biztosította tesztünkhöz.