Volt már randevúnk a 159-es Alfával, nem is egyszer. Vezettük már a motorpaletta összes változatával, csak a 3.2-es csúcsmotor hiányzott a színskáláról. Eddig a 2.4 literes dízelmotor csábított el bennünket a legjobban, kíváncsian vártuk, hogy a papíron legélénkebb, legrikítóbb szín tényleg olyan vad-e a valóságban.

Ha az érzékeink közül csak a fülünkre és a szemünkre hagyatkozunk, akkor az élénkség helytálló. Bár a motortérbe kukkantva nem vakít el az Arese V6-osról ismert polírozott szívócső, azért így is szép látvány a blokk a maga piros alapon ezüst Alfa Romeo kalligráfiájával, 3.2 JTS Twin Phaser feliratával. Hangja hátborzongató, már az is lázba hozza az embert, ha beindítja. Hát még, amikor alacsony fordulaton odalép és elkezd szolidan, de jó mélyen hörögni és csak hörög, csak hörög a leszabályozásig. Holden blokk ide, GM fejlesztés oda, azért az Alfánál a hangoláshoz még mindig értenek. És mindezt megspékelték egy gyönyörű hangú kipufogóval, hogy ha valaki a dugóban mögöttünk áll, akkor is felfigyeljen rá, hogy ez bizony nem az alapmodell.

Lehet, hogy nekünk voltak túl nagyok az elvárásaink, 260 lóerő az mégis 260 lóerő, de mire mész vele, ha egy 1.700 kilós bálnát kell mozgatni vele?! Szó se róla, viszi rendesen és gyorsulni is gyorsul, de érezni, hogy tohonya, hogy dögnehéz. A 2.4-es dízel sokkal élénkebben vitte a kb. ugyanilyen nehéz autót, legalábbis érzetre.

Az érzékek megcsalását elősegíti, hogy a 159 olyannyira steril, mint egy frissen fertőtlenített műtőasztal. Némi hang szűrődik be a motortérből, valamit érezni a kormányon is, – ami egyébként rendkívül pontos és nagyon jó forgatni és fogni – de a sebességérzet majdhogynem a nullával egyelő. Persze, nyilván kell a szigetelés, mert „prémium” autóban ülünk, nem egy szakadt szívódízel kettes Golfban, de egy magát sportosnak valló gyártó csempészhetett volna picit több ingert is a beltérbe. Ennek ellenére tökéletes minden, nem találtunk zörgő alkatrészt, és jó megfogni mindent, tökéletesek az anyagok.
Külcsín, belbecs terén első szempillantásainkat nyálcsorgás követte. A 159 formaterve közel jár ahhoz, amiért az ember már ölni tudna. Talán a középkonzol lehetne egy kicsit Alfásabb, de ez ízlés kérdése. Azon viszont már nem lehet vitatkozni, hogy a krémszínű bőrülések olyanok, mint egy fotel, de a sportosabb vezetési stílust is támogatják.

Ami kényelmetlen, az – mint minden 159-esben - továbbra is a vészvillogó elhelyezése, egyszerűen nem esik kézre ahhoz, hogy azzal köszönjünk meg egy udvarias beengedést – pedig ez gyakran előfordul, az autót mindenki látni akarja hátulról is. (Ez általában az alfások számára amúgy is megszokott dolog, de a 159-ben triplán éreztük ezt.)

A gyári navigáció megrendelését a hordozható GPS-ekhez szokott alfásoknak nem ajánljuk. Egyrészt rettentő zavaró, hogy nem érintőképernyős és kis tekerőgombbal kell navigálni és bepötyögni a célállomást, másrészt annyira a '90-es évek C64 korszakát idézi a grafikai megjelenítése, hogy az már fáj. Szomorú, hogy ezt kell mondani rá, mert hatalmas kijelzője nagyon jól olvasható/látható, de bármelyik kézi navigáció kenterbe veri tudásban és látványban is.

Ebben a színkonbinációban kifejezetten szép a beltér

A belteret egy valami tudja nagyon elrontani, az pedig a fordulatszámmérő és a km óra között lévő fedélzeti komputer. Na nem azért, mert csúnya lenne. Nem. De szívinfarktust tud okozni, ha az ember ránéz a fogyasztásmérőre. Volt, hogy sikerült kiakasztani a kis digit egységet és szegény, mivel csak számokat tud kiírni, nem tudta közölni velünk, hogy „.kurvasok”. Vegyes használatban 100 km-en 17 litert nyakalt be, pedig nem mondhatnánk, hogy folyton üveghangon toltuk neki és folyton kihasználtuk minden egyes Newtonméterét és lóerejét. Sőt. Életszagú adatot akartunk kapni, ezért úgy vezettük, ahogy a sajátunkat vezetjük. Lehet, hogy ha le se szállunk a gázpedálról, akkor a 100 km-es fogyasztásmérő is kiakadt volna?
Csapatunk egyik tesztelője 16,9 literes átlagfogyasztást „csinált” vele, amelyben volt városi dugózás, autópálya és országúti örömautózás. Egy tank benzin 400 kilométerre volt elegendő, ennyi hát a hatótávolságunk.

Hátul megtermett felnőttnek látszó ember is elfér.

Futóműben az autó természetesen ezzel a motorral is verhetetlen. A nagy súly és a négykerékhajtás itt inkább előnyére válik, kanyarodásnál, jávorszarvas tesztnél érezni, hogy olyan, mint egy tank. A Q4 rendszernek és a VDC-nek köszönhetően pedig ember legyen a talpán, aki kihozza a sodrából a masinát.

Az autó menetteljesítményei kívülről sokkal látványosabbak, mint azt belülről érezni. Álló helyzetből olyan látványosan indul megó, mint egy vadászatra elrugaszkodó párduc, a kanyarodást pedig az elcsépelt „sínautó” jelzővel tudjuk csak leírni. De le tudtuk szedni az ívről, de erről sokkal inkább tehettek az eléggé ballonos (17-es felnikre szerelt) gumik, amelyeket nem tartottunk az autóhoz illő választásnak.

Ha már ilyen autót választ valaki, akkor mindenképpen a peresebb gumival szerelt, 19-as felniket, és látványos spoilereket kínáló TI csomagot ajánljuk hozzá, hogy még jobban kiemelje különleges Alfánkat.

Az a rikító színfolt, amelyet a V6-os motor kínál, tehát mégsem annyira rikító. A 159-es sportautónak nem vált be, nem is szabad úgy tekinteni rá. Ha az ember túraautónak, vagy kényelmes családi autónak veszi, akkor nem érheti nagy csalódás. Mitől lehetne jobb? Sok mindentől. Először is a kisebb súlytól, de ezen azóta már javítottak valamelyest. És ehetne kicsit kevesebbet is. A 2.4-es JTDm majdnem ugyanilyen menetteljesítményeket és jobb gyorsulásérzetet produkál fele ennyi üzemanyagból. Nyilván van, aki erre vágyik, de pusztán racionális szemszögből nézve elvakult az, aki 3.2-es motorral vásárol 159-est.

Így már egészen jól néz ki. 159 TI

De mi is, Ti is tudjátok, hogy az Alfa nem a racionalitásról szól, hanem a szerelemről. A 3.2-es 159-be pedig nem olyan nehéz beleszeretni.

(A tesztautót a Fiat Auto Magyarország Kft. bocsátotta rendelkezésünkre.)