A lényeg hogy Zolikáék a megszokott színvonalon szépen meggyógyítgatták, GabCsiék pedig a megszokott minőségben nyáriasították a kerekeket. Ezúttal túl sokat nem akarok mondani, majd Teddy képei beszélnek helyettem...
Heinrich az ebédszünetben úgy döntött, kicsit kiszellőzteti a fejét. A cég kertjében sétálgatott, közben gonderhelten motyogott maga elé. "Tervezz nekünk valami szépet!", mondták. "oldd meg a feladatot", tették hozzá. "Még jó hogy megoldom", gondolta, "ez a szakmám. Profi vagyok benne. De ezzel az olasz rémálommal... hát, nem tudom, mit tehetnék". Pedig ő is olasz volt. Legalábbis származása szerint. Nagyszülei közép-Olaszországból vándoroltak ki, először Svájcban, majd végül Németországban telepedtek le. Ő már itt született. Olasz gyökereiből csak annyi maradt meg, hogy szülei néha tréfásan Enriconak hívták. Felniket és és egyéb kiegészítőket tervezett, szerette ezt csinálni. Kollégái mindig az mondták neki, hogy kiütközik az olasz vér, és ezért annyira tehetséges. Ezen csak nevetett, igazi németnek tartotta magát. De most... itt van ez a GTV.
"Ilyen elb*szott egy formát", fortyogott tovább "Oldalról nézve egy buta ékalak. Elölről meg... meg mint egy jólakott óvodás, azokkal az ostoba kis lámpákkal... mit lehet egy ilyennel kezdeni?" És neki egy felnit kellene hozzá tervezni. Ami lehetőleg majd más autókon is jól mutat, persze. A sokküllőset már próbálta, naná, ez alap. De ennek a kocsinak ez sem állt jól. Az olaszok már elhasználták a körök-a-körben ötletet, az tetszett is neki, de ő mást akart. Hiába akarta azonban, nem jutott eszébe semmi.
Este meglátogatta édasanyját. Beszélgettek, és elmesélte neki, hogy micsoda gondban van. Választ nem várt, de azért jól esett kiönteni a szívét. "Az egy olasz autó, ugye fiam?", "Igen anya", "Akkor gondolkodj úgy, mint egy olasz", "Igen anya", "Hiszen te is olasz vagy, Enrico", "Jaj anya, ne kezd már ezt megint", "Jójó... Emlékszel - bár még nagyon kicsi voltál - amikor Olaszországba kirándultunk, ahol dédanyád is született, Siénában, és megnéztük azt a lóversenyt? Dédi Leocorno kerületben élt, és szívügyének tekintette a versenyt. Emlékszem, amikor..." Heinrich csak hallgatta a családi mesét, és közben elszenderült. Lovakról álmodott, lobogó zászlókról, porszagról, őrjöngő tömegről... Hirtelen riadt fel. Anyja már lefeküdt aludni, de előtt még gondosan betakargatta. Ahogy az alvástól kábán körbenézett, megpillantott a könyvespolcon egy olaszországi bédekkert. Levette, belelapozott.
Siena. A Palio. Több mint 400 éves lóverseny, amit minden évben megtartanak a Piazza del Campón, a Torre del Mangia árnyékában. Tíz ló és lovas. Három kör. Alig két perc. És utána egy év dicsőség a nyertesnek. A brutális versenyen nem ritka a lovak és a zsokék sérülése. Hiába szórják fel homokkal a Piazzát, az ősöreg köveken gyakran elcsúszik a lovak patája, és ilyenkor... "Hmmm. Paták..." - most már teljesen éber volt.
Gyorsan ceruzát és papírt keresett. "Először a kör. Nézzük a patákat, ezek lesznek a lyukak... mindegyik köré rajzolok egy finom bemélyedést, ezek lesznek a patkók... Tíz darab kell, ez nem kérdés, minden lónak egy-egy. A küllők izmoszerűen domborodni fognak, ez kiemeli a formákat..." Nézegette amit lerajzolt. Alakul. "Egy kicsit talán túl lágy. Valahogy brutálisabbnak kéne lennie... Csavarok! Csavarok kellenek rá. Minden patához kettő: egy jelképezi a lovast, egy a kerületet". Tudta hogy végre sikerült: ez a felni jól fog mutatni azon az átkozott GTV-n is. "Holnap vennem kell egy virágot anyának, hogy megköszönjem! És biztos vagyok benne," mosolygott magában "hogy Herr Zender örülni fog."
