Na, akkor kedves sporttársak, indul a zúzda. Ez, ami itt volt, ez a mi, hát, ez mi volt ez, a futamnak látszó paródia? Mi volt ez, az egész? Ki gondolja komolyan, hogy ez itt az, ami? Nem találom a szavakat, de talán tudom a megfejtést. Jöjjön a csapat tapasztalata a helyszínről, és ha egyszer lesz öt percünk, az osztályzatok is.
Szeretném legelébb bemutatni a hétvége győztesét, a Chevrolet gyárat. Jelenleg fanatizált termékük promóciója a Safety Car maga, ami egy villogóval ellátott utcai, családi, négyajtós, sportoska és nem mellesleg, nagyon pofás is. Ez a Cruze. Na de, hogy a világ azt nézze, hogy két futamon át, ez a gép megy villogóval a világbajnok gyárak előtt, hát, az gáz.
A megfejtéshez a kulturális alapok körül kell tisztelettel kotorászni és felejtsük el a betonfalakat, meg a lóerőket.
Marrakech, Marokkó egyik közkedvelt francia vendégekre épülő üdülő-központja, ahol a több országban is tapasztalható társadalmi szakadékok hatványozottan mutatkoztak. A tömegesen érkező francia vendégek még mindig azt gondolják, hogy a gyarmatukon paroláznak és a nehéz helyzetben lévő, egyébként elsősorban iszlám arab lakosság ebben teátrális partner.
Nagy köszönettel tartozom Fuchs Richardnak, az RTL Klub ismert riporterének, aki jó előre felkészített minket a lelassult életvitelre, a májfrendekre és az elkerülendő fertőkre, lehúzásokra. Ricsi megjelenése a csapatnál egyfajta kulturális forradalmat, nyitottságot hozott turubódízel agyunknak. Érdeklődve hallgatjuk személyes történeteit a világról, jó dolog egy sokat látott embertől hallani a tapasztalatokat, de megélni személyesen persze még jobb. Ha Ricsi nem tiporja ki, soha nem megyünk el a világ egyik legszínesebb piacára, Marrakech főterére. Na, az kész. Kalandjainkat a téren, várhatóan a szerdai Fókuszban láthatják.
Közeledve, már eleve egy szűkebb, de hitelesen omladozó, mégis stabil szegénységbe csöppenünk. A körforgalmak hatalmasak, és a benne tapasztalható élet, mindent árnyaltan megmutat az országról. Terelővonalak nincsenek. Mindenki bemegy, ha jó, ha nem jó. Becsukod a szemed és a hömpölygésben egyszerre hallod a lovaskocsi kattogását, és a mellette guruló V8-as Porsche tank moraját, ami egy csacsi-szekér mögött araszol. Bicikli és moped-erdő a túlélés érzékeinek birodalmában. Dugó ez a javában, hiába sípolnak, hadonásznak a rendőrök, az élet utat tör magának és csak sodródsz az árral. Mindenki nagyon közel a másikhoz, keresztbe-kasul érintőn a baleset íze. Egy Neoplan busz kanyarodik be a buliba. Visszapillantója meglegyinti az egyik ló fülét, torpanás, de szerencsére nincs baj, hömpölyög minden tovább. Egy igazi soundmix, a közlekedés történetének minden létező hangjával, zörejével és persze folyamatos dudával, ahogy kell. Az emberek közül, aki teheti, az utcán van, de tényleg mindenki, és vagy ücsörögnek a sötétedő parkokban, vagy irány a közepe a piacnak.
Képzeljenek el egy akkora teret, amin simán lehetne akár két Jumbo Jet-tel is kidobósozni. Na, akkor ezt tessék szorozni kettővel. Komolyan, kétmillióan is elférnének, ha nagyon kellene. Amikor ott voltunk 10 ezerre becsültem a lézengő tömeget. Ahogy közeledtünk a tér felé, egyre sötétebb volt és az orrunkban keveredett a városi kanális bűze, az ételek, sültek szenesedett illatával. Koszmó kezek közelítenek, a pólódat tapizzák és a májfredek minden lehetőséget kihasználnak a lehúzásra. Kicsit arrébb egy párszázas tömeg kört alkotva figyel valamit.
Messziről olyan a jelenet, mint egy Indiana Jones filmrészlet, egy bennszülött áldozati rítus dobokkal, füsttel, sejtelmes fénnyel. Arra vettük az irányt. Ilyenkor remek a két méterem. Megálltam az embergyűrű mögött, és mint egy human zsiráf, hátulról-felülről belógattam az arcomat az emberek elé mosolyogva: mizu?
Hát, azu Gyurikám, hogy három nőnek látszó alak, egyik kétméteres, másik egynyolcvanas, harmadik egyhatvanas lejtett szürreállis topogást és csipőhimbát őskori dobszólóra. Aha! Ennyi? Ez tehát a mutatvány?
Fura hely ez, el innen! Ezek Ricsi szavai máshonnan, de itt a helye, ezen a részen. Szlalomoztunk a középkorban és a körforgásban meglódul az ember urbánus agya. A szabadság végtelenségének fogalma, bárhol, bármit tehetsz, csak ne okozz kárt másoknak. Bukósisakos motoros nincs, a riderek élvezik a cirógató meleg szelet a nagy pusztaságban, a város szélén, pólóban, kisgatyában, szutyok papucsban. Mennek lassan, mennek gyorsan, üveghangon egymást kerülgetve, meg minket is.
Lassan sötétedett, de a belváros felé egyre erősebb volt a forgalom. Az egyébként jó állapotú utakon, átlag 40-el közlekednek a helyi emberek, de egy sávban nem ritkán négyen, egy autó és egy bicikli és két moped. Nagyon kell figyelni, centikre billegnek a kocsidtól, egymástól.
A boxutca és annak épülete, ipari értelemben is vett, igazi féMűzés volt, ami high-tech acélerdős irányt mutat, és egyben határozottan elszigetel a valóságtól, ami egyébként iszonyú elmaradottságról, le kell írjam: koszról szól, mezítlábas mosdatlan gyerekhordákról, a „huszasávalhármancsüngünk a mopeden” érzeten át, a májfrend vegyél tőlem kígyóherétig tart. Ha nem veszel, fizesd ki, hogy eddig „szórakoztattalak”, májfrend, hallod? Héé, májfreeend!
Hát, nem az előbbi réteg volt a célközönsége a futamnak és mégis ők voltak többen, körben a pálya szélén. Tizesével, ötösével, ötvenesével kilométereken át, hol egy poros dombtetejéről, hol romok vagy éppen épülő ingatlanok törmelékére mászva próbálják megérteni, mi lehet a baj velük? Látom a tekintetükön, hogy így nézhetett át egykoron valaki reménytelenül a berlini fal túloldalára. Nincs több meghatározó társadalmi réteg, és élükön a 93% százalék által támogatott – tényleg rendkívül népszerű - Király. A sok és kevés országa. Májfrend kontra S 500 Mercedes.
Eközben a „nyuszi házban”, elzárva a külvilágtól, ezer ember azon dolgozott parádés tisztaságban, gyönyörű környezetben, hogy ez a húsz profi autóversenyző egymásnak feszüljön versenyautóival. De ez attól nem volt más, mint egy holland vidámpark Balatonfüreden három napig. Az nem is kérdés, olyan erő árad az épületeikből a, szervezettségükből, hogy ha az uralkodó úgy akarná, fügéből is meg tudnák építeni az egész hóbelebancot, csak szóljanak időben. Csak egy pici problém. Ezt pl. Valenciában vagy Barnds Hatch-ben a zárt versenypálya mögött kellene felépíteni és rögtön „A helyszín” lehetne. Mondjuk, Brands Hatch nekem így is az.
Olyan tisztaság volta a paddockban – a csapatok közlekedője, munkahelye, a VIP jegyek célzott területe a pályán -, hogy ha eldobott valaki egy csikket, még a levegőben, vetődve kapták el, majd elnézést kértek, és arrébb álltak. A mobilvécék mintaszerű állapotban, tisztán figyeltek, konkrétan, mindenki után újra és újra takarították. Döbbenetes volt. Miként az is, hogy a pálya egyetlen zuhanyzója a mi kamionunkban volt. Mi ugye a pályán, saját motorhome-ban laktunk, de ha a többi csapatban valaki le akarta mosni magáról a cuccost, hát, az estig várt, mire a hotelbe érkezett csapatával. Ilyen szempontból is jó dolgunk volt.
Azonban, ennél a pontnál megállt a tudomány. Ami az autóversenyt sportszakmai részét illeti, hát, az vicc. Először is, ilyen vonalvezetést utoljára a karácsonyfa alatt láttam, egy csehszlovák összerakható villany-autópálya dobozán. És hát, a pályabírók, a műszaki mentők… ennek az egésznek a tempója, ritmusa, megoldó készsége, kritikán alui, tragikus, lehetetlen, elég, kész, ne tovább!
Ricsi jelezte az odaúton, hogy minden lassabb, körülményesebb, mint Európában. Tönkretették a versenyünket, és az önök szórakozását. Mégsem haragszom. Béke gyúlt szívemben, ahova bezárom ezt a sok ráérős cammogó, májfrendes figurát. Ők is a világunk részesei, és ha toleráljuk színes, zárt világukat, jó érzéssel távozunk, és jó érzéssel nem jövünk vissza ide, mint autóversenyzők. Mert úgy viszont, maga az összeomlás. Nem lehet gyorsan menteni, lassú gondolkodású, megoldó képesség nélküli emberekkel. Nem erőltetheted rájuk a mi pörgő világunkat.
Ok, azt megígérem, hatvan évesen visszajövünk majd a feleségemmel 10 napra a és kiülünk egy ötcsillagos teraszra. Borocska, nyugodtság, cirógató meleg. Addig felejtős a buli, kedves májfrendek!
