Június első hétvégéjén, egy kilencfős baráti társaság pancsolt Tárnokon, Marty és George medencéjében. Mivel kellemes meleg idő volt, elfogyott néhány sör, és egy-két koktél is. Persze közben folyamatosan ment az ugratás, aminek első számú céltáblája Totti volt. Ugyanis az elfogyasztott italok hatására egyre többet ölelgette és csókolgatta Ticát. A sokadik "ne nyalogasd, csak majd ha elvetted" és hasonló beszólás után, hirtelen kijelentette: én elvenném, de mikor?

Valóban elég sűrű a nyár, egymást érik a családi és alfás programok. Már nem is emlékszem kinek a fejéből pattant ki az első ötlet, csináljuk meg a jövőre a Sz.V.A.T.-on. A gondolat általános tetszést aratott, egyedül Totti arcán látszott valami kedvetlenség, aztán egyszer csak megszólalt: az még nagyon soká lesz. Csináljuk meg idén!

Egyszerre hét torokból hangzott fel a kiáltás. Csináljuk! Egyedül Tica nem nem szólt egy szót sem, csak mintha egy apró könnycseppet morzsolt volna el a szeme sarkában. Szerintem el sem hitte, amit hall. Az események felpörögtek. Mindenki felugrott és egymás szavába vágva, kiabálva mondtuk az ötleteket. Gyorsan összeállt a kép, de a legfontosabb dolog nyitott maradt: kell egy anyakönyvvezető, aki hajlandó kijönni! Néhány nap és számtalan telefonhívás után kiderült, ezt a legnehezebb elintézni. Az idő szűkös, az anyakönyvvezetők elfoglaltak, a velencei pedig lusta. Tényként közölte, ő bizony nem jön ki egy autós találkozóra.

De nem olyan fából faragtak minket, hogy egy ilyen nehézségtől elrettenjünk. Mindenki próbált segíteni a kapcsolatain keresztül, és végül találtunk egy nagyon kedves hölgyet, aki első szóra igent mondott. Egyetlen kérése volt, szeretné megismerni a jegyeseket, és kér egy pontos tervezetet az eseményről. Mivel ennek semmi akadálya nem volt, ez a kérdés is megoldódott.

Aztán persze kell egy menyasszonyi ruha is. Naná, hogy az összes szalon jó előre kiadott minden használható szép ruhát.
Szóval sok-sok kilométert autózott Tica, de végül megtalálta a megfelelőt. Újabb akadály elhárítva.

És ekkor ütötte fel a fejét Tottiban a kétely. Mit szólnak majd az alfások, akik mit sem sejtve eljönnek a találkozóra? Hogy megnyugtassam, felhívtam néhány megbízhatóan hallgatag barátomat, akik egy kivétellel jó ötletnek és remek szórakozásnak gondolták az eseményt. Igen vidáman újságoltam el ezt a hírt, de láttam nem győztem meg a vőlegényt.De végül is már mindegy volt. Helyszín, ruha, fotós,  intézve, innen már nincs visszaút.

Ám nem Totti lenne a neve az én legjobb barátomnak, ha nem jutna eszébe újabb és újabb aggodalmaskodásra alkalmas kérdés.

-Mi lesz a találkozó programjaival? Hogy fogjuk koordinálni az eseményeket?Na itt már komolyan gondoltam rá, hogy benyugtatózom. Hogy lenne? Majd csináljuk, lesz aki segít! Látszólag beletörődött, de tudtam belül szétrágja a kétely!

És elérkezett az utolsó hét. Az addig ragyogó napsütéses időt felváltotta az enyhe tél. Eső, szél, hideg. Én ekkor lettem először ideges. Úristen, mi lesz ha elmossa az eső az egészet, esküvőt, találkozót, mindent... Óránként néztem az időjárás-előjelző portálokat, és szép lassan beletörődtem a megváltoztathatatlanba.

Aztán szombat lett, és reggel, és borult volt az ég. Láttam, hogy ez nem jó! De már nem volt idő gondolkozni, jöttek az alfák és jöttek az emberek. Elindult a találkozó, ment minden a maga útján. Délutánra szerencsére megkegyelmeztek az égiek. Elállt az eső, kisütött a nap. A Sz.V.A.T. aznapra tervezett programja lezajlott, és már mindenki készült a nagy pillanatra.

És akkor eltűnt Totti. Majd nemsokkal később felbukkant öltönyben. Elegáns volt, mint egy vámpír! De az semmi nem volt ahhoz a látványhoz képest, amikor felbukkant Tica. Szép volt, mit szép, gyönyörű. Mint Monica Vitti fénykorában. Egy pillanat alatt mindenki számára világossá vált a helyzet. Itt ma esküvő lesz! És nem háborodott fel senki, sőt mindenki örült és érezte hogy olyan dolognak lesz a részese ami egyedülálló.

Este hét órakor, az eseményre felsorakozó barátok között, lassan, méltóságteljesen begördült  White Lady és a hófehér Alfa Spider, jobb első ülésén a menyasszonnyal. A menyasszonyt óriási ováció fogadta.

Elkezdődött a ceremónia, és a sok nagyhangú egycsapásra elnémult. Mikor felcsendült a hangfalakból a Brucia la Terra, könnybe lábadt a szemem. Szentimentális vagyok? Az, de nem bántam. Mégiscsak a fogadott lányom és a legjobb barátom esküvőjén vagyok!
Körbenéztem, és bizony rengeteg szempár ragyogott. Mikor vége lett, hosszú sorokban jöttek a lányok és a srácok gratulálni. Sokak kezükben nászajándékkal. Hogy ezt hogyan oldották meg azt nem tudom. Aranyosak voltak, kedvesek. A barátaink!

Nos valahogy így történt. Talán egy kicsit a magyarországi alfás történelembe is beírtuk magunkat...

Éljen az ifjú pár! Sok boldogágot kívánunk Nekik az egész alfás társadalom nevében!