Blog >> jégeső
Olasz körút, családi felállásban – avagy Rimini idén is megnyert
Idén is rávett az asszony az olasz körútra.
Én mondtam, ne feszítsük túl az életünket… de olyan szépen kérte, hogy nem lehetett ellenkezni 😄
Meg hát, ahogy mondani szokták: könnyű Katit táncba vinni.
Meg is szerveztem az egészet. A szállással minden részletet leegyeztettem – az új világ vívmányainak hála olaszul, anyanyelvi biztonsággal. Elképesztő, mire képes ma a ChatGPT.
Természetesen mindent ellenőriztem: visszaolvastam, visszafordítottam, újra átnéztem – mégiscsak 7 ember nyaralásáról volt szó, félreértésnek itt nincs helye.
Végül Rimini ismét azt hozta, amit annyira szeretek benne:
igen, +500–600 km, de cserébe valóban olaszok lakta környék, ahová az olaszok is járnak nyaralni. Frekventált üdülőhely, mégis megvan az igazi olasz mentalitás – a jó és a rossz oldalával együtt 😄
Az idei trip több szempontból is összetett volt.
Sikerült „behúzni” Mutert is az utazásba, ami külön öröm, mert ők nem kifejezetten tengerparti emberek, és autós túrán sem jártak már ilyen messze jó ideje.
Ha pedig már volt egy plusz autó, feltettem a kérdést:
megúszhatom-e idén a tetőboxot? 😄
És igen – bejött. A Honda két fővel meglepően sok mindent elnyel.
Nyilván, mivel 70+ éves szülőkről van szó, a vezetési terhelést okosan kellett kiosztani. Itt már nem az a cél, hogy „letoljuk”, hanem hogy mindenki biztonságban és komfortosan érkezzen meg.
Előrelátásból beszereztem egy jégvédő ponyvát is. Az elmúlt évek tapasztalatai alapján ez nem paranoia, hanem realitás.
Rimini környékét idén elkerülték a brutális jégesők és áradások, de a kérdés mindig ott van: mi van, ha… – akkor már késő okoskodni.
Bónusz mellékszál: az irigy hotelközönség, amikor csikket pöckölt az autóra…
a ponyvát égette, nem a fényezést 😄
A takarítónő pedig imádta ráborítani a vödör vizet – szóval a ponyva több fronton is dolgozott.
Érdekes tapasztalat volt, hogy az Alfa Romeo-nak Olaszországban presztízse van.
Ennek minden előnyével és hátrányával együtt.
Például: a hotelvezető nem rakott be a közös parkoló „zúzdájába”, hanem kaptam egy külön helyet. Ennek hálás voltam – a hátulütő az volt, hogy az összes felette lévő erkélyről lehulló tárgy potenciális célpontja lettem.
Itt megint csak igazolódott: a jégvédő ponyva nem overkill.
A helyszínen derült ki, hogy a helyi rendőrség imádja büntetni a ponyvázott autókat, ha nem látszik rendesen a rendszám. Így minden nap igazgattam rajta – hülyén nézett ki, de megspóroltam 500 eurót 😄
A tengerpart gyönyörű volt. A vihar végül jeget nem hozott, de azért megmutatta magát.
Az út maga nem volt eseménytelen, de pont annyi izgalmat hozott, amennyi még belefér egy „átlagos” utazásba.
Vegyük sorra:
A Hondát odafelé úgy megpakoltuk, hogy az Alpokon át 100 km/h fölé alig akart menni. Nem várt mellékhatás: az Alfa így 6,5 litert fogyasztott 😄
Az időzítés és a tervezés tökéletes volt: elkerültük a dugókat, okosan osztottuk be a sofőrterhelést, estére megérkeztünk Riminibe.
Abból láttam, hogy Muter már rendesen elfáradt, hogy megkért: az egyirányú utcában, centire kimért parkolóhelyre inkább én álljak be. Igazi olasz életérzés.
Ezután jött a felhőtlen nyaralás.
Hazafelé már nem volt választás kérdése az időpont: telibe kaptuk a dugószezont.
A Google viszont egy jó 400 km-en alsóbbrendű utakon vitt, ami külön élmény lett. Kaptunk vihart is, de az epicentrumot elkerültük – izgalmas volt, és nem álltunk órákig egy helyben.
Ausztriában a szülőket „letettük aludni”. A self check-in szállás önmagában megérne egy külön bejegyzést: hiába volt előre leegyeztetve minden, két órába telt, mire mindent megtaláltunk és ágyba kerültek.
És előttünk még ott volt 600 km hazáig a Wörthersee-től.
Végül gond nélkül megérkeztünk, a szülők biztonságban zárták a nyaralást.
Jellemző epilógus: a Honda hazafelé feldobott egy hibakódot…
de legyek igazságos: csak egy nem törölt szervizintervallum volt. Minden rendben.
Az Alfa viszont végig tette a dolgát.
Igazi családi és utazóautó, és közben egy kicsit zsebferrari is.
Nagyon szeretem a Alfa Romeo Giulia-t.
Nem egyszerű vihar támadt az esti órákban. Majd egyszercsak elkezdett ömleni az eső, és vele a jég is. Felkaptam az első kezem ügyében lévő pokrócot (Dia nagy örömére), és már rohantam is le az ötödikről megóvni a kicsikémet. Ráterítettem a tetejére, majd még egy plédet előrántottam a csomagtartóból (egy mindig van nálam), és az került a motorháztetőre. Enyhén eláztam, de nem nagyon érdekelt a dolog, csak hogy védjem az autómat. Vihar után lementem, és örömmel vettem tudomásul, hogy nem történt semmi baja. Igaz, a többi autónak sem, nem verte el őket a jég, de lehetett volna rosszabb is.