Alfa Amore - Internetes Alfa Romeo közösség

Szép vasárnapi nap van ma, de az idő nem kedvező, fúj a szél, hűvös van. Ilyenkor a legjobb fogni egy jó könyvet vagy autózni. Igen ám, de autó nélkül nagyon nehéz, kivéve ha megvan az autó, csak éppen a papirokra vár az ember. Az autó ugye gázolajra megy, nem papírra, mondja a régi igazság, és ez a gondolat egyre inkább elkezdett foglalkoztatni... Mi lenne ha... csak egy kicsit... hmmm...

A gondolatokat tettek követték. Felöltöztünk, mintha ünnepségre mennénk és majdnem egy hónap állás után sétálni vittük az Alfa Romeot. Picit aggódtam, sikerül-e a startolás, hiszen az akku nem szereti a hosszú állást, de az ismerős traktoros kerregés megnyugtatott, működik a szerkezet. Méltóságteljesen gurult ki az Alfa a garázsból. Az ideális pillanattól csak a hangkulissza választott el, egy gurgulázó V8 már sok lenne, de egy duruzsoló V6 lenne az igazi. Gondoltam addig, míg vissza nem ültem a kapu bezárása után. Belül már csak halk zakatolás hallatszik, egyáltalán nem tolakodó és zavaró. Még mindig picit aggódva, hiszen rendszám és papirok nélkül nagy a kockázat, tapostam a gázpedált, hogy az autó dühös ordasként felmorduljon és egy kis késlekedéssel vaddisznó módra csörtetni kezdjen. Talán a 16 szelep teszi, talán Luigi hangolta így a rendszert, de ebben a pillanatban csak a fordulatszám mutatója szerint jön rá valaki, hogy dízel agregát repíti előre nyílként az autót. A váltó pontosan kapja el a kettest, az aktuális fogyasztás felurgik 12 literre, ami eszembe juttatja, hogy ideje lenne elintézni az első tankolást. Irány a szomszéd város. A rosszabb úton oroszlánként harapnak a fékek a tárcsába és gyomorszorítóan lassulunk, hogy benzines módon visszaváltva újra repítse a 140 lóerő a majd másfél tonnás gépet. Rövid váltások, a 305 Nm aszfaltszaggató átvitele pár másodperc alatt 120 kilométeres sebességgel repít a az út fölé boruló fák között, mintha a természet egy zöld alagutat készített volna elő, hogy így gyönyörködjön az olasz íveken megcsillanó napfényen. A városba érve óvatosság módba kapcsolok, ma nem szabad hibáznom, se nekem, se másoknak. Szomjas az arany szörnyeteg, hat első lámpájával gonoszul vigyorog, ahogy a tank sorra nyeli az ezreseim. De ma ez valahogy nem nagyon érdekel, sőt kap egy mosást is. A legjobbat. A legdrágábbat. Mert ez nagyon jó érzés. Kapni és adni, mint egy ideális kapcsolatban. A mosóból kigurulva a nap is visszahúzódik a felhők mögé, itt és most csak egy csillagnak van hely. Alfa Romeo - fordulnak meg utánunk az emberek, az autóbusz megállójából villognak az irigy tekintetek. Besimulunk a fekete bőrülésbe, a hűtést automatikára állítva fittyet hányunk a kiváncsian előkandikáló nap forró sugaraira és újra felhörög a JTD, s pillanatok alatt maga mögött hagyjuk a lakott területet. Kanyar kanyart követ, álmodunk vagy ez a valóság? Alig vesszük észre és máris 100 kilométert hagytunk magunk mögött. Nehéz dolog abbahagyni, de nem érdemes többet kockáztatni, mára ennyi volt. Nagyszerű volt. Mint egy élvezeti cikk, mely azonnali függőséget okoz. Mint egy kincs, egy ékszer, mely egyben fegyver is. Egy aranyba foglalt vaddisznó.




UI: nem illene a szövegbe komponálni, de pár dolog aggasztott is a kiruccanás alatt. Az elején rettenetesen nyikorgott a futómű, később halkabb lett, de ez nem az igazi, valóban ideje meglátogatni a Szamosi szentélyt.