Alfa Amore - Internetes Alfa Romeo közösség

Fél éve ment el a 156. Érdekes módon mostanra jobban fáj, mint az elején, bár ez inkább azzal függ össze, hogy itt a tavasz. Elhatalmasodott rajtam a hiányérzet, sokkal sterilebb lett az életem és szó szerint közlekedési eszközzé vált az autóm. Egyre gyakrabban fordul meg a fejemben, hogy kéne egy Alfa, aztán költséghatékonyságra hivatkozva gyorsan elfelejtem. Mert minek 3. autó a házba, ha a pénznek ezer helye van?

A Citroen teszi a dolgát, 3 hónap alatt 9000 km. Észrevétlen, ideális használati eszköz. Semmi hibája, semmi nyűgje, ugyanolyan, mint a 0. km idején. A szervó szintetikus, a vezetés unalmas, a motor (túl) erős. A gyors kanyarokban nyaklik, terhelésváltásnál libeg, nagyobb buckákon felszáll a levegőbe, élesebb kanyarokat nem képes lekövetni. Megszoktam.

De tavasz van, ilyenkor már fényeztem a nyári felniket, mosattam az autót és indultam a Nagy kikormolásra. A Citroennel autózni kb. olyan, mint felszállni a vonatra. Adrenalint csak a gyorshajtás ad, amiért azonnal megkefél a kamerás fickó. Meghalt az autózás, nagyon meghalt.

Megérkezett. Sok lehetőség nem volt a próbára, a színét se én határoztam meg sajnos, de 9 km van benne és én égethettem le a kipufogóról a matricát. Magyarul teljesen új, októberben gyártották.

Behemót. Ez a hivatalos neve, bár a leghivatalosabb Citroen C5 Tourer 2.0 HDI Exclusive. Vagy valami ilyesmi. 1804 kiló, 4829 mm. Az Alfa 156 hossza 4441 mm, a 159 SW 4660 mm. Alig 10 centivel rövidebb, mint az Audi A6, ami már kis híján 5 méter. Aki sokat autózik, tudhatja, mit jelent ez - a vezetőülésből hátranézve leszakad az ember állkapcsa, hol is az autó vége. Főleg, ha most pár hónapot egy szedanban töltöttem. Megkaptam, amit akartam, a csomagtérben elfér a babakocsi, a hátsó ülésen a két gyerekülés közé befér az anyós és a Matyi a gyerekülésből NEM ÉRI EL a sofőrülést a lábával. Mivel ez volt az alap követelmény, mit is kaptam pluszban?

Divatbuzi csicsagép. Ahogy a külseje túl van dizájnolva és nyoma sincs az olasz eleganciának, a belseje is inkább franciásan extravagáns. Kezdeném talán az ülésekkel, hiszen jobb darabot nem próbáltam. Gyönyörűek a félbőr sportosan exkluzív ülések, remek oldaltartással, finom bőr illattal, motorosan 6 irányban állítható, fűthető, memorizálható, masszázs funkcióval. A hátlap teteje külön dönthető, így életemben először a fejtámasznak támaszthatom a fejem. A jó beállítást az 500 km alatt nem sikerült megtalálnom, a derekam még fáj picit nagyobb táv után, ennek ellenére az ülések tökéletesek.

A másik tökéletes dolog a világítás. Bixenon + LED + kanyarreflektor. A hidro miatt nincs szintezés, így senki ne jöjjön velem szembe, de ha egyszer reflektort kapcsolok, a Napnak már felesleges felkelnie. Az útmenti fák száraz levelei közt meglátom a fagyoskodó kukacok hátán ágaskodó szőrszálakat.

A harmadik a csicsa egérmozi. Több remek funkció, több fölösleges. Kár, hogy nem lehet válogatni. A tempomat fenomenális. A viselkedése és vezérlése egyaránt. Logikus, ergonomikus, pontos. Fölösleges a sebességlimit funkció, amit csak a kickdown kapcsol ki. Fölösleges a hátmasszázs, nagyon jó a távirányítós csomagtérnyitó (nem csak a zárat nyitja, mint a 156, hanem magát az ajtót is - és le is zárja). Kívülről zavarónak tartottam a fix közepű kormányt, pedig nagyszerű. Sajnos néha dudálok a kormányt tekergetve, de megszokjuk majd egymást. Ráadásul vicces is, ahogy a mélygarázsban manőverezve itt-ott valakire odatrombitálok. Hibátlan dolog, hogy mind a 4 ajtó aljában lámpák vannak, akárcsak az ajtók, amik első menetben kb. 40 fokban nyílnak. Ez a szűk garázsban hasznos, én simán kiférek és nem csapom a falnak az ajtót. Meglepően rossz volt a váltó az első pár kilométeren, karcos, kellemetlen. Mostanra "bekopott", rövid és pontos, kezdem szeretni, bár az álmom az automata váltó lett volna. Marhaságnak tartom az elektronikus kéziféket, de a guminyomás ellenőrző cucc se a kedvencem. Bár egy defekt esetén majd dícsérni fogom, biztos vagyok benne. Egyelőre csak azt látom, hogy néha gond eltalálni azt a guminyomást, ami még nem kezd mozizni és kiabálni, villogni, brr. Maga a hidropneumatikus izé eddig nem rengette meg az egóm. Az autót emelgetni normális ember nem szokta, fantasztikus, hogy rakodásnál 12 centit tudok emelni a hátulján, de minek? Leengedni se értem minek, ha 10 km/h felett kiírja, hogy nem engedélyezett akció. Hol osonjak lapítva 10 km/h alatt? Kanyarokban mondjuk vicces, ahogy egy icipici késedelemmel és icipici rántással felpumpálja az autó oldalát, talán jó is, fene tudja. Inkább parasztvakítás funkciónak gondolom. A felesleges extrák közül a "legalább hasznos" kategóriába az esőszenzor, világítás felkapcsolása, elektrokromatikus belső tükör, minden ajtózárásnal behajló tükrök tartoznak.

Az első benyomások végére 2 dolog, ami kimondottan rossz. Az egyik a rádió kezelőszerve és kijelzője. A kijelző egy az egyben a Peugeot 308-ból van, ott se szerettem. Nem illik az autóba, ronda és... talán hagyjuk. Nem fogom soha megérteni, egyetlen jó dolog nincs benne. Összevissza ikonok, vonalak ronda narancs betűkkel, amik a kimondottan elegáns (kockáztatok: szép) fehér központi képernyővel akkora kontrasztban áll, mint a DVD lejátszó a Trabiban. Ha 3-4 fok alá süllyed a hőmérséklet, elkezd villogni a hőfok a sarokban. Jaaaaaj. Van bluetooth meg USB, igen, tök jó, de ki a fene tudja menet közben odalenn keresgélni? Erre a franciák is rájöttek, több funkciót nem enged "jár a motor, engedély megvonva" üzenettel. Szerencsére a funkciók többsége elérhető a kormányról is, ahol van vagy 30 gomb, tekerő.

A másik hihetetlenül rossz dolog az eletromos szervó. Kis korrekciónál egyáltalán nincs ellenállása, olyan, mint a Puntóban a CITY gomb, így gyakran azt hiszem, hogy az autó felúszott a vizen és legszívesebben vészfékeznék. Csak azért nem gyűlölöm, mert az autó egyetlen gomb kivételével (ami felesleges és a lengéscsillapítókat állítja sziklakeményre), semmivel nem sugallja, hogy sportos akarna lenni. Ez egy sima KENK. Mármint kényelmes, erős, nagy kombi. És annak kiváló. Az autópályán tökéletes közlekedőeszköz, a 120 kW-os dízelmotor nem füstöl, csak tol és tol, 1700-2500 között szereti a fordulatot és kényszeríteni kell az embernek magát, hogy a sebességet a táblákhoz igazítsa, mert akár 70-ről, akár 150-ről képes úgy megindulni, hogy Cuore Sportivóval a véremben is csak elismerő bólogatásra futja.

Az élet nehezebb, mint gondoltam. Sorra tekerem az ezreseket a Volvoba, de valahogy nem tudunk úgy igazán összejönni. Amilyen jó volt az első benyomás, úgy kezdenek lassan zavarni az apróságok. Ez lenne az olasz autók titka? A tökéletlenségük tökéletessége? Mert a Volvo tökéletlen tökéletessége annyira unalmas, hogy sokszor fájó. A napi ingázásnál nem zavar, sőt. De a hétvégeken jó lenne már, ha történne is valami.

Amit még mindig imádok, az autó masszivitása. Ami zavaró:

- a kormány bőrözése a fröccsöntött műanyagra akar hasonlítani. Még az életben nem láttam tökéletesebb fröccsöntött műanyag utánzatot, főleg nem bőrből. Ha nem látnám a varrást, 1000 euróban fogadnék, hogy a kormány előző életében Margitszigeti ásványvízpalack volt.
- a sofőr oldali ajtónak valami baja van, mert valahonnan felülről süvít a szélzaj. Mintha az üveg fél mm-el lejjebb állna meg, mint kéne.
- 140 lovat 11 literrel etetni nagy luxus. Tojáshéj vezetéssel egyszer 9,9-re levittem, de elég egy közepes dugó és megint 10,5-nél vagyok. 90-100 euróért tankolok alig 700 km-re. Sok az, sok.
- a fedélzeti számitógép az ergonómia csúcsa. A nullázó pöckökből van vagy 3, vagy 2, de az egyiket kétszerre kell nullázni. A pöcök intézi a napi számlálót, a reset gomb meg a többit. Az átlagsebesség 53 km/h már 1 hónapja, bármit csinálok.
- A műszerfal fényerőssége állítható, csak éppen soha nem tudom eltalálni, hogy jó legyen. Éjjel vakít - lejjebb veszem, erre reggel nem látom. És ez így megy körbe.
- A pohártartó jó dolog. Amíg nem kezdem hasznáni. Mert ha a fél literes üveget belerakom, többet már nem tudok váltani.
- A váltó még mindig életem legjobbja, de itt-ott karcosan cuppanik, ami ilyenkor jóval nagyobb csalódás, mert ott a minőség ígérete a fejemben.
- az ülés fantasztikusan mélyre engedhető, nagyon tetszik, csak éppen a combtámasz hiányzik. A bal térdem kanyarokban 30 centit kileng. A fejvédő fejtámasz a kategória csúcsa, csak éppen nem ér fel addig a fejem, ha mélyen az ülés, vagyis simán kitöri a nyakam. Most akkor ne üljek mélyen? Akkor lecsúszok. Gnóm vagyok, biztos velem van a baj.
- a (kiváló) rádió a kormányról hangosítható, de egy gombnyomás a kormányon annyi, mint 2-3 a rádión. Odapöccintek és már nyerít is. Finomhangolást nem tud. Nem is használom. A sebességfüggő hangosítás viszont remekül működik. A rádió nem írja ki a hangosság mértékét, le lehet róla szokni, de jobb, ha tudom, hogy 25-ös hangosságon hallgatom, nemde?
- a szélvédő alatti dögcédüla biztos jó dolog, de nagyon zavar, ha tükröződik.

A következő 3 hónapban tehát valószínűleg a Volvo lesz a társam. Vidáman búcsúztam a 308-tól, ha japán lett volna, talán közelebb kerül hozzám, de egy francia autó emóciók nélkül olyan, mint bombanő didik nélkül.

Az S60 a német középkategória fölé lett pozicionálva, a 156-tól mintegy 20 centivel hosszabb, a magassága egyezik és talán 2 centivel szélesebb. A 20 centi szinte teljes egészében a belső térben rejtőzik, ennek ellenére botrányosan kicsi hátul a hely, ettől talán még a 156 is nagyobb volt. A csomagtér meg... Papiron majd 450 liter, de csak papírvékony cuccok férnek be. Vagy aktatáska. Mivel nem találtam az ISOFIX rögzítést, megpróbáltam a gyerekülés a csomagtérbe rakni, de nem fért be...

De ne fussunk annyira előre. Kívülről - megint - ezüst. Úgy útálom ezt a színt az autóknál, hogy 100% csak ilyen autóm lesz végül. Viszont szép. Nem elegánsan, könnyedén szép, mint egy itáliai csődör, hanem olyan svédacélosan. Picit bumfordi a bixenonokat rejtő orra, de elegáns az átlós Volvo maszk és szépen játszottak el a motorház trapézával. Oldalról egy korrekt szedanalak és a jeges svéd stílusba belefért egy remek játék a hátsó traktussal - mintha izmait feszítő gepárdról mintázták volna (persze lillehammeri jégből). A hátulja meg remekül egészíti ki az autót, frappáns, remekül ellensúlyozva a számukra déli népség - a németek - lámpaförmedvényeit. Nem csíklámpa, de az élet nem csak orgazmus. A gyári alufelnik 16 collosak, jól lesz az így, téli Michelin gumikon.

De milyen is beülni egy Volvóba? Büdös. Előttem dohányos használta, hogy lyukadjon ki a .... zoknija. Az első csalódás a fotel. Hihetetlen vacak. Szövet, az csak szépséghiba, de miért van az emeleten? Jé, ezt lejjebb lehet ereszteni. És még lejjebb. Apám, a pincében ülök és még menne lejjebb :) A Honda után talán az első autó, amit nem hagytam a legalsó állásban. De még mindig nem jó. A kormányt is beállítva remek, a könyökeim jó helyen, a szemem jó helyen, a combom - na az nincs jó helyen. Ugyanis a fotel a svéd paradox. A hát jó, a fejtámla nyakvédős csoda, a seggem alatt meg egy fapad van nulla combtámasszal. Úgy látszik a nyakvédelemben annyira elfáradtak, hogy a combokkal már nem volt erejük törődni. Vagy simán nyakfetisiszták.

Nagyon ingerszegény a műszerfal. A 90-es években sem lett volna forradalmi, de így 2011-ben ez már nagy gyenge. Minden fekete és ami nem fekete, az koromfekete. Zöld megvilágítással. Körülbelül a 146-ok szintje 1996-ból. Az Alfából mindig hiányzott nekem a masszív közép, sose értettem, miért csinálják olyan szellősre. A Volvo-tól kéne lopni, a jobb kéz alatt dupla pohártartó, masszív könyöktámasz és egy olyan kézifékkar, amitől egy heterosexuális macsó is beindul. Tessék kipróbálni, WRC filing.

Felszereltségben is többet vártam a középkategóriás géptől. Ez valami itteni piacra készülhetett, mert se tempomat, se ülésfűtés, se... se... khm mi is hiányzik? Van dupla klíma példás hűtéssel és fűtéssel, elöl-hátul parkolóradar, állítólag a kategória legjobb gyárilag szerelet HiFije, bixenon, menetstabilizáló, légtisztitós belső cirkuláció. Aztán van távirányítós lámpafelkapcsolás, csomagtérnyitás. Végül is azt hiszem nem is hiányzik semmi, csak éppen a sok ócska vak gomb(hely) érezteti velünk, hogy ez az autó nincs jól felszerelve.

Ez a Volvo nem csak felszereltségben, de motorizáció terén is egy alap, 44e km-el. Volvoéknál az alapmotor az öthengeres 2.4-es benzinmotor :) 140 lovas, mint az Alfa volt, de 220 benzines newtonméter és olyan, de olyan motorhang, hogy az első pillanatban megszerettem. És a váltója. Hát igen, a paradicsomba kerültem. Bár csak 5 sebességes, mind az 5 álom. Rövid kar, rövid út, pontos kapcsolás. Tökéletes. Bár az autó kéri az automata váltót, ehhez a kézi egyszerűen nem illik. Egyesben a kerékre szabaduló nyomaték az ülésbe tapaszt, az 5 henger úgy mordul fel, mintha 4 literes sportkocsiban ülnék, csak valaki sztahanovista szorgalommal tripla szigetelést rakott volna. Apám, apám, apám! - villant át háromszor az agyamon. Először a masszivitás miatt, ahogy a nagy tömeg meglódult és egy álom vált valóra, másodszor a hang miatt és harmadszor a 36 literes pillanatnyi fogyasztás miatt. Ha szabályok szerint akarok vezetni, elég az első három fokozat. Ez jól esett. Az átlagyasztás beállt 9,5-re, ennyit szerintem megér a dolog, nagy kár, hogy ez nem a 170 lovas verzió. Vagy a turbós. De ez is elég. Egyelőre. És araszolni is szeret. Vadállat, ami simán eldöcög 50-es tempóval is. Ezt meg hogyan csinálták meg?

Az első pár km alatt a szívemmel nem, de az eszemmel beleszerettem ebbe az autóba. A masszivitás, nyugodt erő és anyaméhhez hasonló biztoság. Nagyon jó autó. Negatívumként én nem tudok most semmit felhozni, majd a gyerekek a hátsó traktus és csomagtér szűkössége miatt. Na meg a cég, egy tankolás ugyanis 105 euró...

UI: a feleségem úgy kellett belőle kirobbantani, nagyon tetszik neki.

Mára meguntam a Peugeot. Nem mondom, hogy elviselhetetlen, sőt, jobb, mint gondoltam. Nem útálom, inkább sajnálom, hogy ilyennek álmodták meg. Az idő elmosta a rondaságát, már nem zavar annyira, ami viszont élvezhetetlenné teszi az autózást, megmaradt:

- valahogy nem tudok benne rendesen ülni, nem ölel át, mint a 156 bőrfoteljei
- a váltókar karcosan huppan át, minden második váltás rettenet, rossz érzést ad
- úthibáknál (ami az esetemben kontinuális 2x26 km naponta) a kormány ide-oda kileng. Ez olyan foku bizonytalansag, mintha hajót vezetnék - a vezetési élményt teljesen megöli.
- hidegen a motor fulladozik minden padlózásnál. Titokban karburátoros lenne?
- kigyorsításnál gyakran elpörögnek a kerekek, az Alfa ilyet soha nem csinált. És nem is az én hibám, nem vagyok 18 éves, hogy pörgő kerekekkel induljak.
- a motorhang, főleg alacsony fordulatnál most már nyivákoló varrógépszerű izének tűnik. A dízel után jó volt a hang, most már nem tetszik.
- a bal könyökemből hiányzik másfél centi, hogy kényelmesen könyökölhessek

Pozitívum maradt a jó fűtés/hűtés és a csomagtér, amibe simán befér babakocsi, amit a 156-ba csak szétszedve fért be.

Ma lecserélem egy Volvóra.

Egyetlen jelentkező volt csak a hirdetés feladása óta, ahova igyekeztem régi, ronda képeket felrakni és titokban reménykedtem, senkinek nem kell majd. Mivel a 159-ek 6000 eurónál kezdődnek, 5500-ért hirdettem meg. Mégis eljött egy srác, az egyetlen jelentkező, 250 km-t autózva. Mert érezte, hogy ez az igazi. Két hete adta el a '99-es 156-ját és eddig bírta. Egy 147-el jöttek le, szeptember 18-án, meleg őszi vasárnap délben. Velem egyidős srác, kemény elhatározással a szemében, olaszautó bolond szerelővel a talonban.

Mentünk egy kört. András bácsi csodákat művelt a lengőkarokkal, nem nyikkantak, nem koppantak. Pedig 39e km van bennük és csak reméltem, hogy nem hagynak cserben. Aztán karosszéria vizsgálat jött - telibe volt fújva. Mondom így vettem, nekem nem volt vele bajom. Nálam egy csepp festék sem került az autóra. Jött a laptop és a FIAT ECU SCAN. Leesett állal néztek rám - egy Alfás, aki semmiben nem hazudott? Nézek rá - miért hazudnék? Más se hiányzik, hogy fél évig telefonokkal zaklasson, hogy mit hallgattam el. Odaadtam a bloglistám - olvass, itt van minden feketén-fehéren. Picit elszégyellik magukat, de ma már 3 Alfát néztek 150e km alatt és a SCAN szerint mindben 300e km felett volt és tele volt hibákkal a memória. Ebben meg tök üres, nyoma sincs hibának.

Még nem fogtam fel, hogy mi vár, így lassan nekifogtam kicsomagolni a személyes tárgyaim az autóból. Lecipeltük a padlásról a téli felniket. Sajnálkoztam, hogy ilyen mocskosan, koszosan adom át, de a srác szeme csak csillogott tovább. Ő ma Alfával akar hazamenni. Lerakta az asztalra a pénzt és gyorsan összedobtunk egy szerződést. Ők fültől fülig vigyorral húztak el, a mi szemünkből meg kigördültek az első könnycseppek. Mire az út végére értek, már mindhárman zokogtunk és a gyors eladás feletti öröm helyett csak Matyika sikítása hallatszott: A-fa, A-fa, pá pá.

Elment. Egy hónapon át tartó készülődés sem volt elég, éles kés hasított a szívünkbe és a lelkem egy darabja szilánkokra törve hevert. Még este is azt kérdezte a feleségem - és nekünk tényleg nincs Alfánk? Nincs. Elment. Lesz újabb autóm, gyorsabb is, talán egyszer szebb is. De ilyen még egy már nem lesz soha. Az Alfa 156.


Kép: az utolsó kép, útra készen

A 159 eladása megszűnt, itt-ott felbukkan pár új darab, de egyre kisebb az esélye, hogy a felszereltsége, színe, egyénisége összhangban legyen a vételárral.

Rengeteg katalógus bújás után ugyanott voltam, mint az elején - a piacon nincs rossz autó, de igazán jó sem, az viszont arany árban. Persze vinném az 530-as touringot, de kb. fele áron. De normális áron mi is kapható? Minden és semmi.

Bár racionális döntésre készültem, megengedtem magamnak egy kitérőt az elején: eleve kizártam a koreaiakat, annyira azért nem engedheti el magát az ember, hogy olyat vegyen. Biztos jó, de nem kell. Más okból, de eleve kizártam a VW csoportot is, mert.

Az árképzés diszkvalifikálta a BMW-t, tetszhalál az Alfát és a haldoklás a Saabot. Sok választás nem maradt: Opel Insignia kombi, Peugeot 508 kombi, Citroen C5 kombi, Toyota Avensis kombi, Volvo V60, Honda Accord kombi, Mazda 6 kombi, Renault Laguna kombi, Subaru Legacy kombi, Ford Mondeo kombi. Vagyis 2 német, 3 francia, 4 japán, 1 svéd-kínai. Sok keverés-kavarás után a C5 végzett az első helyen, bár sok kompromisszummal. A fő ok a hatalmas helykínálat, egész ügyes, jól szigetelt 163 lovas dízelmotor, nagyon gazdag felszereltség és főleg számomra a Citroen az utóbbi évek nyertese image-design területén. Mint minden francia, túl van dizájnolva, hiánycikk az olaszos elegancia és könnyedség, mégsem annyira taszító, mint egy accord vagy legacy. Valahogy egyben vannak a citromok.

De milyen is a francia autó? Az olaszhoz hasonlóan megannyi klisé. Mi igaz ebből?

A második hetem kezdtem meg a céges Peugeot 308 SW-vel, ez az első bejegyzés, egyszerűen nem volt mit írni az első ezres alatt. Valamit mégis kellene. Hát szürke. A gyűlölt szín. Ronda. Nem tudom másként leírni. Egyszer körbejártam, próbáltam pozitívumokat találni. Elölről a fiam békának hívja. Okos gyerek. A motorháztető szűkülő vonala még akár F1-es autót is idézhetne, ha a fekete protézis nem virítana. Így viszont vigyorog, de azt idétlenül teszi és a szája sarkába varrt függőleges ködlámpák ránca se javít a torz pofán. Ami kár, mert az eleje még a legszebb része. Kár is több szót fecsérelni rá, általában oldalról közelítem meg, hogy ne sokat kelljen nézni és ha sokan sétálnak arra, inkább várok egy kicsit, hogy ne lássák én szállok bele.

Beleülni és megijedni egy pillanat műve volt - a döntött műszerfal a motortér felé ugrott ijedtében, én meg a hátra. Viszont ugyanolyan hamar meg is szoktam. Ráadásul az összes gombot elértem így is. A design kellemes, szokható, erős szürkületben akár Alfásnak nevezhető a 3 ágú kormány, gömbölyű beömlők, a klíma kezelőszervei. Sőt, még a ronda felső kijelző is a 156 faux pas-ra emlékeztet. A könyöklő remekül állítható, a Fiat Bravo sokat tanulhatna tőle. Az ülés tűrhető, bár 25 km után már fájt a hátam benne, talán szokni kell. Az egyedüli, ami számomra katasztrofális, a narancssárga pixelfosás. Nem is akarok többet írni róla, zavaró, rossz, túlzsúfolt, csúnya. A 156 sem a világcsúcs, de az 7 éves autó és pirosak a betűk. Jó ötlet az A oszlop vékonyítása a plusz üvegfelülettel, ez szintén a Bravo hibája például, viszont átkozottul ronda és húzza az ember szemét az oszlop, akárcsak a hátrébb tolt visszapillantó.

Az autóm szíve a BMW-vel együtt fejlesztett 120 lovas 1.6-os, ami 130-as sebességig kimondottan ügyes és mindenre elég. Talán a váltó teszi, de jól indul meg, érzésre városi tempónál már hetvennél jár és százhúsz a kellemes utazó. Apropó váltó. Ilyen ócska alkatrésszel még talán autóban nem találkoztam. Az autóban alig húszezer km van, de az egyest kelletlenül veszi, az ötös valahol a szélvédő aljában van, hatos nincs. Egyszer a klíma bekapcsolásánal az ingujjammal kiakasztottam a 4-est, pedig icipicit rántottam csak rajta. Fúúúúúj. A motor a futóműhöz is túl sok, 160 Nm, a kormányt úgy kirántja a kézből, hogy vigyázni kell. A 15-ös acélfelnik szépen lekövetik az íveket, viszont nagyobb sebességnél szerintem túlságosan felkeményedik a szervó. A kormány maga egyébként is ócska. Egyrészt 15 ezres kategóriában kispórolni a bőrt pofátlanság, a csúszós, kemény kerék nagyon gagyi. Bár 3 ágú, nehéz jó fogást találni rajta, megfigyeltem, hogy többször váltok pozíciót, mert fáj a kezem. A kormányon nincsenek kapcsolók, ami szintén érthetetlen, mert jobb oldalt ott a távirányító, viszont ha már lenyúlok, hogy halkítsam a rádiót, akkor már le tudok nyúlni a rádióhoz is. Érthetetlen megoldás. A fogyasztás eddig 7,8-on állt meg. A fékek határozottak, erősek, picit nehezen adagolható a fékerő, de panasz nem lehet rájuk. A szélvédő olyan messze van, hogy nincs nagy esély, hogy az ember lefejelje.

Nézzünk tehát egy 15 ezer EUR kategóriájú kombit a 156 ellen: a helykínálat elöl egyforma, hátul nagyobb a kb. tíz centivel rövidebb franciában. Rekeszekben kiegyenlített a helyzet, szűkösen elfér a mobil, pénztárca, szemüveg. Van viszont pohártartó, ami nekem ugyan soha nem kellett, viszont a Matyi poharát nem dobálhatom a végtelenségig az ülés mögé és nem is utazhatok a lábam közé szorított üveggel. Felnőttünk, első a család. Napi ingázásra a futómű kellemesebb a franciában, ahol az Alfa már az alját húzza, ez simán áthajt. A bukkanókon, ahol az Alfa nagyot puffanik, ez csak bólint. Primitív futómű, lufi kerekek - az igénytelenség gyönyöre. A rossz úton mindkettőnek egyformán rezonál valami az első ajtóban. Mondjuk az Alfa tízszer annyit futott már... Ki tudja, milyen lenne a francia 17-es kerekekkel? Sose tudjuk meg. A motorerő tök mindegy, ahogy a JTD 140 lova mindenre elég (az ingázásnál) a benzines 120 lóval ugyanúgy - én vagyok reggel a leggyorsabb az álmos benzinhuszárok között. Pár tizeddel talán tovább tart az előzés, de csak egyszer vettem észre, hogy hopp, az Alfa itt már elnyúlt volna. Cserében motorhangja van a kerregés helyett.

Józan ésszel azt mondanám, hogy a "tool" kategóriában nyerő az oroszlános az Alfa ellen, de a bűn ronda karosszéria miatt ezért az autóért én nem adnék (saját) pénzt *

* azért megvan a dologban a perverz öröm, mikor majd 90 euróért telenyomom a tankot és céges kártyával kifizetem

** - a külső képek a Wikipédiáról vannak, nehogy már egy Puegeot-t fotózzak :)

A több héten át tartó dilemma első állomásán túl voltam, eldöntöttem, hogy a 156-tól elbúcsúzok még azelőtt, hogy az eléri azt a pontot, amikor elégedetlen leszek vele, vagy egyszerűen szétporlad alattam. Ennek több oka is volt, nem csak a pénz. Nagyon szerettem volna, ha a 156 mítosz illetve az Alfa mítosz úgy marad meg bennem örökre, ahogy az fel van építve, megbízható, gyönyörű társként, nem pedig halottaiból vissza-visszarángatott roncsként, mint azt a politikában naponta láthatjuk. Az utolsó nehéz momentum a meghirdetés volt, minden energiámmal a jövendő gondokra kellett koncentrálnom, hogy a szívemet összeszorító furcsa érzés ellenére megnyomjam a Hirdetés feladása gombot. Érthetetlen, hogy egy pléhdoboz mennyire ki tud kezdeni egy racionális embert :)

Sokkal nehezebbnek bizonyult a második rész, az utód kiválasztása. Az igények ismertek: a napi ingázásra szükségem van egy "tool" kategóriájú autóra. Napi 60-90 perc a minimum, amit benne töltenék, vagyis a nap 6-9%-a nyolc órás alvással számolva. Elég sok arra, hogy ne Daewoo Ticot keressek. Mivel a fővárosban dolgozom, a bevásárlások nagy része az ingázás közben zajlik, így az autó nem lehet túl kicsi, az alsó középkategória alá nem is nézelődök. Aztán a másik világom a család, ide már az középkategória kicsi, vagy egy felső-közép kombi vagy egy felfújt akármi, amire szükségem van. És itt jön a nagy gond, akár robogó-Landcruiser, akár DS3-Insignia kombi, Bravo-159 SW kombinációt választok, egy autó mindig a szabad ég alatt lesz. Már ősz közepén 10 fokot mutat a kinn hagyott autó hőmérője, ablakot kell pucolni, fűteni, vacogni - ezért raktam milliókat a saját házba két garázzsal? Vagy a "tool" kategóriájú álljon garázsban és a családi kedvenc az udvaron?

Summa summárum, megszületett a döntés: a családban maximum 2 autó lesz, amiből az egyik a feleségem Bravoja, ami egyelőre biztos marad, a másik autónak pedig egyszerre kell "tool"-nak és családi kedvencnek lenni. Nehéz futam lesz.

Egyszer ennek is el kellett jönnie. Tudtam, hogy fájdalmas lesz, de nem is sejtettem, hogy ennyire. Csak az előkészületek több álmatlan éjszakát okoztak és hónapokon át rágódtam rajta. Mindig is ragaszkodtam a használati tárgyaimhoz és főképp az autókhoz, hiszen az együtt töltött kilométerek, órák, napok, hetek egy aránylag kis dobozban mindig erős érzelmeket váltanak ki – vagy imádatot, vagy gyűlöletet. Tovább lépni viszont természetes és kötelező. De miért is?

Előre leszögezem: a 156 életem legjobb autója. Négy év után minden milliméterét ismerem, hűséges társként szolgál. Sokak számára komikus lehet, hogyan lehet egy mezei kormos kombi a vágy tárgya, de éppen ez a nagy titok, az az adalék, ami immár 100 éve borzolja a tulajdonosok minden idegszálát a kígyós-keresztes márkajel mögött. Mindig megnéztem egy Ferrarit, Bentley-t, de valahogy soha nem vágytam úgy igazán rájuk. Túl realista vagyok és a takaróm alól csak a bokám szoktam kiszúrni. Talán ezért is volt kb. 2001-től a 156 az álmaim netovábbja. És maradt is. Ahogy a da Silva design nem öregedett semmit, úgy a vágyaim is maradtak, bár beteljesültek. Egy jó bor, Monica Bellucci, az Alfa 156 – az idő nem képes lerombolni, ami tökéletesnek született.

A racionalitás ördöge viszont ott szemétkedik az ember fejében és számol, újraszámol, átszámol. Nyolcadik évébe lépett a 156, átlépte a 205.000 kilométert, mögöttünk van egy nagyobb rehabilitációt követő szervizmentes ciklus, a következő ciklus körülbelül az autó értékenek harmada (fékek, futómű, lengéscsillapítók, kuplung, szilentek, kormánymű, téli gumik, olajak...). Vagy a fele. Durva, de ez a van. Az autók ára mélyponton van, a hasonló 156-ok ára 5000 € alá esett, ráadásul az esetünkben nem túl nagy előny, hogy az alap egy olasz származású - valószínűleg törött - autó volt. A négy év törődést meg el lehet felejteni – soha nem fizették meg és nem is fogják. Ki is nőttük egy kicsit a 156-ot, két gyerekkel már egyre gyakoribbak a gondok, hogyan csomagoljunk ésszel és virtuális centimétereket hajszolunk – sikertelenül.

Mégis szorongást, enyhe nyomást érzek a hasam tájékán, ha a tökéletesen megrajzolt műszerfalra gondolok, ahogy elképzelem, hogy a fekete bőrülés hurkáira huppanok és a függőleges fordulatszám-mutató megindul felfele. Azok az ügyes kézzel megalkotott ívek, a cseppformájú tükrök, a karvalyorr és a hozzá tartozó hat szemű morcos, mégis vidám tekintet. A szögletes kombikat kiröhögő, alig-csomagtér a felfele ívelő popsival és az örök kedvencem – csíklámpa, csíklámpa, csíklámpa. A króm kilincs, amiben több lélek van, mint egy-egy japán márka egész portfóliójában. Azok a rövid féktávok és gondolataim követő, pontos, pedáns kanyarok. A könnycsatornáim készülnek az özönvízre, ha beugrik a gondolat, hogy egy nap felnyitom a garázsajtót és nem lesz ott. Most érzem leginkább, mekkora is ez a szerelem, mennyire imádom ezt az autót. De az imádat nehezen fejezhető ki számokkal és nem tud harcolni a kilátásban lévő kiadásokkal és fenntartási költségekkel. Az a sok emlék, Gibraltár, Alhambra, Trieszt, Budapest. Olasz dugó, német autópálya, magyar lerobbanás. Mint a halál előtti másodpercben, úgy pörögnek a gondolatok és emlékek lelki szemeim előtt. De hisz ez csak egy autó. Lelketlen matéria, az emlékeket te gyártottad, az autó csak eszköz volt. Ne misztifikáld – mondja a másik énem. Minél hamarabb eladod, annál jobban jársz anyagilag. És ez igaz, ezzel nem lehet harcolni. Az 156 minden pozitívuma mellett mindent megkapott nálam, amiről csak egy autó álmodhat, de ennek meg is kérte az árát – a 4 év egyikében sem tudtam 4000€ alá menni a költségekkel. Ez persze nem panasz, hiszen a megtett kilométerekre kivetítve ez nem durvább, mint más autó esetén. Amit érte kaptam, soha nem feledem és örök jó emlék marad.

Akkor most hogyan tovább?

Ha létezik a környéken fejszellőztetős autózási lehetőség, az a Fertő-tó osztrák oldalán van. Verőfényes vasárnap, mindenki előveszi a frissen csillogósított autóját (új Ferraritól a DeLorean-on át veterán Spiderig mindent láttunk) és normális, just cruising módban pöfékel az extrém sima friss aszfalton, ami tőlünk nyugatabbra standard is tud lenni. A körforgalmakban virágok, az út szélén gondozott gyep, a szőlő közelében gyom nics, csak hatalmas fürtök alatt roskadozó, gondozott tövek. Mosolygó emberek, picit bénázó, kedves autósok, motorosok. Imádnivaló, irigyelhető, követendő.

Ráadásul a gyerkőcök is partnerek voltak a 446 km alatt, Nati lényegében az egész utat végigaludta, Matyi meg a fejét tömte és vígan rikkangatott. Az Alfa meg tette a dolgát. Szó nélkül, hiba nélkül és élvezetesen. Négy éve van nálunk és még mindig imádom.