Alfa Amore - Internetes Alfa Romeo közösség

Egyszer ennek is el kellett jönnie. Tudtam, hogy fájdalmas lesz, de nem is sejtettem, hogy ennyire. Csak az előkészületek több álmatlan éjszakát okoztak és hónapokon át rágódtam rajta. Mindig is ragaszkodtam a használati tárgyaimhoz és főképp az autókhoz, hiszen az együtt töltött kilométerek, órák, napok, hetek egy aránylag kis dobozban mindig erős érzelmeket váltanak ki – vagy imádatot, vagy gyűlöletet. Tovább lépni viszont természetes és kötelező. De miért is?

Előre leszögezem: a 156 életem legjobb autója. Négy év után minden milliméterét ismerem, hűséges társként szolgál. Sokak számára komikus lehet, hogyan lehet egy mezei kormos kombi a vágy tárgya, de éppen ez a nagy titok, az az adalék, ami immár 100 éve borzolja a tulajdonosok minden idegszálát a kígyós-keresztes márkajel mögött. Mindig megnéztem egy Ferrarit, Bentley-t, de valahogy soha nem vágytam úgy igazán rájuk. Túl realista vagyok és a takaróm alól csak a bokám szoktam kiszúrni. Talán ezért is volt kb. 2001-től a 156 az álmaim netovábbja. És maradt is. Ahogy a da Silva design nem öregedett semmit, úgy a vágyaim is maradtak, bár beteljesültek. Egy jó bor, Monica Bellucci, az Alfa 156 – az idő nem képes lerombolni, ami tökéletesnek született.

A racionalitás ördöge viszont ott szemétkedik az ember fejében és számol, újraszámol, átszámol. Nyolcadik évébe lépett a 156, átlépte a 205.000 kilométert, mögöttünk van egy nagyobb rehabilitációt követő szervizmentes ciklus, a következő ciklus körülbelül az autó értékenek harmada (fékek, futómű, lengéscsillapítók, kuplung, szilentek, kormánymű, téli gumik, olajak...). Vagy a fele. Durva, de ez a van. Az autók ára mélyponton van, a hasonló 156-ok ára 5000 € alá esett, ráadásul az esetünkben nem túl nagy előny, hogy az alap egy olasz származású - valószínűleg törött - autó volt. A négy év törődést meg el lehet felejteni – soha nem fizették meg és nem is fogják. Ki is nőttük egy kicsit a 156-ot, két gyerekkel már egyre gyakoribbak a gondok, hogyan csomagoljunk ésszel és virtuális centimétereket hajszolunk – sikertelenül.

Mégis szorongást, enyhe nyomást érzek a hasam tájékán, ha a tökéletesen megrajzolt műszerfalra gondolok, ahogy elképzelem, hogy a fekete bőrülés hurkáira huppanok és a függőleges fordulatszám-mutató megindul felfele. Azok az ügyes kézzel megalkotott ívek, a cseppformájú tükrök, a karvalyorr és a hozzá tartozó hat szemű morcos, mégis vidám tekintet. A szögletes kombikat kiröhögő, alig-csomagtér a felfele ívelő popsival és az örök kedvencem – csíklámpa, csíklámpa, csíklámpa. A króm kilincs, amiben több lélek van, mint egy-egy japán márka egész portfóliójában. Azok a rövid féktávok és gondolataim követő, pontos, pedáns kanyarok. A könnycsatornáim készülnek az özönvízre, ha beugrik a gondolat, hogy egy nap felnyitom a garázsajtót és nem lesz ott. Most érzem leginkább, mekkora is ez a szerelem, mennyire imádom ezt az autót. De az imádat nehezen fejezhető ki számokkal és nem tud harcolni a kilátásban lévő kiadásokkal és fenntartási költségekkel. Az a sok emlék, Gibraltár, Alhambra, Trieszt, Budapest. Olasz dugó, német autópálya, magyar lerobbanás. Mint a halál előtti másodpercben, úgy pörögnek a gondolatok és emlékek lelki szemeim előtt. De hisz ez csak egy autó. Lelketlen matéria, az emlékeket te gyártottad, az autó csak eszköz volt. Ne misztifikáld – mondja a másik énem. Minél hamarabb eladod, annál jobban jársz anyagilag. És ez igaz, ezzel nem lehet harcolni. Az 156 minden pozitívuma mellett mindent megkapott nálam, amiről csak egy autó álmodhat, de ennek meg is kérte az árát – a 4 év egyikében sem tudtam 4000€ alá menni a költségekkel. Ez persze nem panasz, hiszen a megtett kilométerekre kivetítve ez nem durvább, mint más autó esetén. Amit érte kaptam, soha nem feledem és örök jó emlék marad.

Akkor most hogyan tovább?