Már év elején befizettem erre az Alfa Romeo Club által szervezett talákozóra, szerettem volna Kakucson a pályát megnézni, kipróbálni, hogy ne csak fotelvéleményem legyen a Laptimingnak is helyszínt adó pályáról. MIvel reggel időben regisztrálni kellett, elindultam korán. A 4-es úton, vicces 7.5l-es fogyasztással, fél órával gyorsabban mint a Google Maps által kiírt érkezés. Valahogy így is terveztem. Mivel egy hatalmas esőt is kifogtam út közben, még szépen lemostam, rendbeszedtem az autót.
A beléptetés, felelősség nyilatkozat pillanatok alatt megvolt, gördülékeny volt az egész szervezés. A nap elején felvezetett körökön szépen sorban haladva volt alkalom megismerni a pálya nyomvonalát. Ez nem feszített tempóban történt, tényleg pályáabejárás volt. Nem volt kötelező, de nem szerettem volna kihagyni a lehetőséget, az ilyen mindig hasznos. Közvetlenül ezután már álltunk is fel sorban a belépő kapu előtt, és sorban engedtek minket fel a pályára.
Ilyen események előtt mindig az van bennem, hogy nem vagyok én versenyző, majd jól elbénázok ott, de valahogy sosincs bennem az a magabiztosság, hogy húúú most csapatunk egy nagyot. Ez nálam örök ambivalencia, vagy valamiféle skizofrén beütés? Nézem a többi autót, hogy csikorog, dől, húú hogy mennek, de ügyesek. Jó, majd körbemegyek valahogy én is. Nézem kikkel megyek.. Háát izé. 75 versenyautó, két Giulia Q...francba. Aztán felintenek a pályára. Az első kört olyan közepesen kényelmesen letudtam, bemelegítő kör. Aztán az utolsó szűk kanyar kijáraton a lábamat odaszívta a gázpedál. Tudtam, hogy nem megyek pályarekordot, tudtam hogy hol hagyok benne nagyon sokat, de elkezdtem élvezni a dolgot. Elmúlt a bizonytalanság, és nyomtam neki, és hát nem közelített a tükörben senki... Hogy mitől van ez, nem tudom.
Az is érdekes, hogy régen az adrenalin azért uralta az ilyen autózást. Csúszunk, határon vagyunk, juhúúú. Hogy a Giulia más e, vagy én öregszem, nem tudom, de most is, mint a Giulia minden megtett méterét a harmónia és a kontroll érzet írja le jól. Elképesztő módon együtt él az emberrel. És igen, baromira puha versenypályára, és az egyenesekben jöhetne még lóerő. Viszont ez sem az élményt nem rontja, sem lassúnak nem mondható. Én előztem, engem nem előztek. Végig az volt az érzésem, hogy a szűk kanyargós részek ahol a Giulia brillíroz. Az valami eléképesztő ahogy a kis szűk kanyarokban végig egyensúlyban lehet tartani, és fordítani kormánnyal, gázzal, ahogy jól esik.
Másfél éve volt az MRing tréning és pár kör a pályán. Az nagyon élveztem, most viszont egész más élményt kaptam. Akkor téli gumikon mentem, ami érzetre jobban harapott. Most nyárikon, ami egyáltalán nem bizonyult lassúnak. Most sokkal többet sodródott az autó, még több kontroll érzet volt. A kanyarokban most egyszerűen jobb, kegyensúlyozottabb volt, amit nem tudok hova tenni.
A fék valami irgalmatlan jó lett. Gyors, hajszál pontos, nulla bólintás. Egyszerűen nem ilyenre emlékszem régről, ez most egy nagyon magabiztos fék setup így. És aki szerint normális hogy pár kör pályázgatástól tönkremegy a fék.. hát nem. Semmi baja a hátsó fékeknek ennyitől. Felraktam, bejárattam, volt benne 1500km, amikor megkapta ezt a pályanapos kiképzést. Köszöni, jól van. Sem égésnyom, sem barázda, sem semmiféle rendellenes hülyeség nem látszik rajta.
A képekért köszönet a fotósoknak, NrmN, és Flat Four!
Már tavaly is tervezgettük denpet-tel, hogy el kéne menni egy rendes pályaoktatásra, ahol nem csak úgy magunktól próbálgatjuk az autót, hanem instrukciókat is kapunk, hogyan is kéne csinálni. A tavalyi Tempo Tréning egy jó tapasztalat volt, de az inkább vezetéstechnikai gyakorlatokról szólt, nem a hegyes menés mikéntjéről.
Ezért, amikor Zselé jelezte, hogy lesz tavasszal egy Giulia pályatréning, gyorsan lecsaptunk a szabad helyekre.
Itt is vezetéstechnikai gyakorlatokkal kezdődött a nap: vészfékezés (már halál unalmas), valamint a jávorszarvas teszt, amit hivatalosan kettős elkerülésnek neveznek. Az utóbbi során már komolyabb tempónál kellett megrángatni az autót, ami fontos tanulságokkal bírt a határhelyzetben való viselkedésről. Két lényeges dolgot tanulhattunk:
1. Gázt ne vedd el, mert elmászik a súlyeloszlás (előre terhel) és nem fog olyan stabilan manőverezni.
2. Oda nézz, ahova menni akarsz. Ergo ne megúszni, elkerülni akarj valamit, mint mikor próbálsz valamit ellökni magadtól, amihez hozzáérni sem nagyon akarsz. Hanem azon legyél fejben, hogy hova akarsz menekülni, hova akarsz érkezni és akkor eleve aszerint irányítod az autót, hogy az általad elképzelt nyomvonalon haladjon. Előbbi esetben lehet, hogy elkerülöd azt, amit megúszni akarsz, cserébe belecsattansz majd másba, amire addig nem figyeltél.
Ezek viszont nem tartottak sokáig. Utána egyből következett egy kis elméleti oktatás ideális ívről, kanyarvételről, fékezésről, stb. Ezt demostrálandó, az oktató mögött mentünk pár kört, aki mutatta az elmélet gyakorlati megvalósítását. Itt be tudtuk gyakorolni a dolgokat.
Ez után következett a szabad pályázás, ahol összerakhattuk az addig tanultakat, meghajthattuk rendesen az autót az új tudással felvértezve. Ez a része volt szerintem a csúcsa a dolognak. A "kiképzés" után ugyanis bátran, a határáin autózva hajthattuk a gépet és magabiztosan próbálgathattuk mit tud. Anélkül, hogy attól kellene rettegni, hogy mi van, ha elmérek valamit. Közúton biztos nem mertem volna ezt gyakorolni. Így viszont ezt a tudást már a napi vezetésbe is át tudom vinni, sokkal jobban ismerem az autó viselkedését és határait. Amit közúton nem mertem volna magamtól próbálgatni, tesztelgetni, azt itt megtehettem és most már magambiztosabban hajthatom a gépet máshol is.
Így utólag visszanézve, talán egy ilyen tréninggel kellett volna kezdeni. Voltam már néhány vezetéstechnikai tréningen, de magasan ez volt a leghasznosabb.
A napot egy köridő méréses versennyel zártuk. Álló rajtból indultunk, ami kicsit furcsa volt, hisz azt nem gyakoroltuk. De azért sikerült megcsípni a 3. helyet.
Még márciusban foglaltam időpontot a márkaszervizbe, hogy ha bármi probléma előjön az autóval kapcsolatban, akkor azonnal tudjak menni. Érzetre végül semmi gond nem volt, de ha már megvolt az időpont begurultam egy átnézésre. A kedvenc szerelőm, Csaba, át is vette az autót és együtt megnéztük. Örömmel konstatáltam, hogy még egy pici olajfolyást sem találtunk sehol.
