a napokban nekem is szerencsém volt egy próbautat tenni az új Giuliával. A 180 lovas, 6 gangos kéziváltós, elég sok extrával megspékelt alfa volt ebben a társam (meg persze a párom és egy kereskedő).
Egymás mellé álltam a jelenlegi (159 TI 2,4 full-full) és a talán jövőbeni autótípussal és lőttem is pár képet. Ha a telefonom is úgy akarja, csatolok is néhányat.
Nem sokszor szoktam próbautakat tenni (legelső alkalom akkor volt, mikor az alfát kiválasztottam 2004-ben a Mazda6 / Honda Accord / Alfa 156 triumvirátusból; ekkor kipróbáltam tesztúton mindhárom autót. Elég egyértelműen a 156-os volt a nyerő. Aztán tavaly elszaladtam megnézni a Mazda 6 új csúcsmodelljét (175 lovas automata Revolution), de nem tetszett különösebben. Az alfáim előtt Mazda Xedos-aim voltak, talán ezért a kíváncsiság a japán márka irányában.
A Giulia külsejét nagyjából mindenki ismeri, bár nekem pl. még egy sem jött szembe az úton. Ezért is kértem meg a párom, hogy menjen ő is pár kört a Giuliával, hadd lássam az út széléről, hogy milyen az, mikor egy ilyen autó közeledik feléd (készítettem is erről egy rövid videót a telefonommal; talán felbiggyesztem majd valahová).
Remélem, nemcsak a múlt festi túl szépre az emlékeket, de mikor az első 159-eseket megláttam, akkor úgy éreztem, hogy ez a forma kell nekem. Szerintem sokkal izgalmasabb, újszerűbb látvány volt az a 2006-ban, mint az utódja most 10 évvel később. Persze ez nem lehet véletlen, a Giuéia talán az Alfa utolsó reménye, ésszel lehetett vele csak kockáztatni. Ugyanakkor a két autót egymás mellé téve most, 2016-ban, a Giulia kívánatosabb, modernebb számomra, mint az eddigi autóm. Ez vitán felüli.
A beltere szép, tetszetős. Sajnos, én is a tiszta sötét belsőt fogtam ki, sokkal inkább kíváncsi lettem volna a kétszínes belsők kinézetére. Azt sokkal szebbnek érzem a képek alapján. Az anyagok, a kidolgozás rendben. Bár nyilván nem keresgéltem percekig a hibákat, csak megfogtam ezt, megsimítottam azt, megnyomkodtam a gombokat, lehajtottam az ellenzőt, és megmarkoltam a kormányt. Próbálgatva a kijelzőt az egyértelművé vált, hogy a nagyobb, 8,8 collosra van/lesz szükség.
Ha a zsebedben, táskádban van az indítókulcs, akkor elég a kormányon lévő start gombot megnyomni és már indul is a gép. Kérdésemre, hogy a manuális 6 sebességes és az automata 8 sebességes között hogyan tud nyomatékleadásban oly hatalmas különbség lenni, mint amit a dokumentumok említenek, nem kaptam választ. Közületek talán majd reagál erre a felvetésre valaki.
Soha nem vezettem még hátsókerék meghajtásos autót. Ráadásul itt az ideális 50-50%-os a súlyelosztás, ugye. Nagyon kíváncsi voltam. Szépen kigurultunk a kereskedésből. Kulturált, szép motorhang hang szűrődött be az utastérbe. Az alsóbb rendű úton már toltam egy szép kigyorsítást hármasban, majd fel négyes, ötös, mikor utolértünk egy autót, és nem volt lehetőség az azonnali előzésre. Maradtunk hát ötösben. Az autó szépen húzott, de nem volt nagy alfa feeling. Nézegetve a kapcsolókat fedeztem fel a DNA üzemmód kapcsolót, mely eddig normál állásban volt. Azt hittem, csak az automatákban van ilyen, a kéziváltósban nincs. Átpöccintettem hát D-be, és láss csodát, az autó életre kelt. Még szebb hang, még nagyobb nyomaték, azonnal éreztem az erőt, a tartalékot a gépezetben.
A kereskedő, aki végig szimpatikus volt, és csak jót róla, jelezte, hogy ha lekanyarodunk jobbra, lesz egy kis forgalmú és nagyon szép ívekben is kanyarodó út, ahol ráérezhetek a hátsókerék meghajtás kellemes ízére. Hát ráéreztem. Az orra nagy sebességnél is szépen, keményen tartotta az ideális ívet, a fara viszont kicsit riszálta magát. Hm. Nem volt túl kellemes. Aki már hozzászokott ehhez, pl. a bmw-sek ugye, azoknak lehet ez természetesebb érzés. Sőt, lehet, hogy szeretik és élvezik is ezt. Már ha tényleg riszál az övék. Én eddig csak a csajoknál díjaztam az ilyesmit. És ha már csajok: a párom is imád vezetni (alfa 145, alfa GT, most pedig pályaelhagyóként egy 150 lovas audi A3), így ő is végigtolta ezt a kört. Neki is riszált az autó fara és ezt ő sem élvezte. Persze lehet, hogy az ideálisnál magasabb volt a sebesség, vagy az íven kellett volna még korrigálni, stb., de annyi időre úgyse kaptuk volna meg a vasat, hogy mindezt kipróbáljuk, kitapasztaljuk. Volt egy éles jobbra ívünk, ahová úgy szaladtam bele kissé figyelmetlenül – a terep ismerete nélkül -, hogy kicsit meg is ijedtem. De határozott fékezéssel nagyon szépen az íven és sávon belül maradt az autó és talán csak a szemközt érkező Dacia terepjárós szeme kerekedett ki kissé.
Már a tesztvezetés elején jeleztem a kereskedőnek, aki maga is egy alfa 159-est hajt, hogy igazából a 200 lóerős automata benzinesre vagyok kíváncsi (jelzem ő is, mint az kiderült a beszélgetésekből), és a mostani próbakör csupán azt a célt szolgálja, hogy kicsit ismerkedjek a típussal. Mindketten reméljük, hogy hamarosan megjelennek a benzines dögök is a márkakereskedésekben.
Visszaülve a „régi” autómba természetesen nem hazafelé mentünk. De nem ám! Irány a tesztkör, amin az előbb Giulia barátnőmmel hasítottunk. Nézzük csak meg azokat a kanyarokat! Hááát. Rájöttem, rájöttünk, hogy nagyon jó autónk van. Minden ívet hibátlanul, puhán, kecsesen, de mégis erőtől duzzadóan, a farrész legkisebb riszálása nélkül vettünk. Mosolyogtam. És most is mosolygok, mikor ezeket a sorokat írom. Hasonlatként az az érzés jutott az eszembe, amit akkor érzel, mikor a cipőboltban a szép, új, kívánatos cipő levétele után visszabújsz a régi, magad számára kitaposottba.
A mostani, elsőkerekes TI-m nagyon-nagyon szépen fekszi az íveket, egy élmény vele kanyarodni. Jobb, mint Guliával. Jobb vezetni. Egyelőre és nekem. Cserébe jóval nehezebb és – gondolom - jóval többet fogyaszt.
Ez van cartársak, szép napot, jó utat.
