Mindeközben... 200km-re otthontól így lett egy szabad napom, aminek nem annyira örültem, határidős munka van, nem hiányzott. De beláttam, hogy ha útvonal engedélyes sztori lesz a dologból, akkor nem egy napot bukok, vagy az autó kerül parkoló pályára amíg időm nem lesz foglalkozni vele.
Így hát inkább csaptunk egy Alfás napot. Jorjie és Kazes is ráértek szerencsémre, és benne voltak a kalandban.
Jorjieval elszaladtunk reggelizni egy tartalmasat. Naná, hurka, kolbász, adjunk az energiának. Aztán irány egy autómosás, mert Alfás nap csak tiszta járművel az igazi.
Mifinél is elidőztünk egy keveset, rég láttam, nem változott, jó volt látni :-)
Újra bepattantunk a kék 146-ba és robogtunk Kazesért. Onnan már hárman gurultunk ki Érdre a bontóba. Itt sem jártam még, csak hallottam róla. Hangulatos volt, ott rontottuk a levegőt vagy másfél órát. Megnéztünk, megtapogattunk mindent. Megtudtunk pár dolgot a Lönci-féle Bravo-ról, ami történetesen ott pihenget, és láttunk mindenféle csodát. Egy hihetetlen állapotú 146-ot is többek közt. Szépet, zöldet.
Aztán bejelzett a gyomrunk.
Ettünk egy "gyorsat" Budaőrsön, mert pont útba esett. Vagy pont nem, de annyira ez nem számított most. Így aztán az Olasz Autók Házát is meglátogattuk. Meglepő. Egy Alfa szalon, ahol megkérdezték, hogy mit szeretnénk, a kérdésemre válaszoltak, udvariasak voltak, és megnézhettük az Alfákat. Nyilván nem úgy mentünk be, hogy most aztán Alfát veszünk, és ez látszott rajtunk, mégis...
Hogy mennyit számít látni, beülni, megtapogatni! A Giulia nagyon megfogott. Olyan vonalakat, töréseket, íveket lehet élőben felfedezni, amit unalomig nézett képeken sem sehogy. Beültem, megtapogattam, és kiváltotta azt a "kéne" érzést. El tudnám képzelni magamnak. És sajnos ott elidőzve világos lett, hogy csak magamnak. A kis öt fős családunknak ez az autó alkalmatlan. Hátul konkrétan két személyes, és ez a legnagyobb baja. Ellentétben a Stelvioval, ami élhető a hátsó sorban is, tágas, szellős, és hatalmas a csomagtere. Oda-vissza mászkáltam a szívszerelem és az ész sugallta választás közt. A Giulia kéne, a Stelvio a megoldás. Egy órát biztosan elidőztünk ott, és ez az egy óra bármennyi fórumozást, neten utánanézést felülmúlt. Nagyon-nagyon nem szeretem a SUV-okat. De ha a 159-ből én Alfába szeretnék ülni, nincs más választásom.
Beültem a KIA Proceed-be anno, mint ésszerű választás. És azt éreztem, hogy pont ugyanolyan ülni benne, mint a 159-ben, viszont ehhez az autóhoz semmi közöm. Tökéletes kompromisszum, jó áron, de valahogy nem kell. A Stelvioban pedig másképp érzem magam idegenül, de legalább Alfa. Kavarogtak a gondolatok, és közben azért megnézegettem a Tipo-kat, 500-asokat. A Tipo meglepett. Hatalmas belül, jól néz ki, és még sima ötajtós változatban is tökéletes családi autó. Az árán meg kerekedett a szemem. Stelvio? Giulia? Tipo? Elvesztem, nincs jó megoldás, majd kialakul.
Tovább...vagyis zná', suhanjunk a 146-al. Régi duma, de felemlegettük. "Zná" :-)
Volt egy hangulata így autózni. Kazest hazavittük, ott is elidőztünk még. Meglestem a csipkerózsika álmát alvó Giuliettáját is. Lehetne még autó belőle, hátha egyszer lesz is. Aztán irány a friss műszakis zöldért, már sötétedett, és még 200 autópályás kilométer állt előttem.
A TD pedig szépen összekapta magát a négyórányi út alatt. A kezdeti morgása kitisztult, az amúgy nagyon direkt gázreakciója felélénkült és a hazafelé úton már érezhetően vidáman szaladt. Még az odaúton feltűnt, hogy jobban megy, mint emlékeztem. Úgy rémlett, hogy 140-nél elfogy az ereje, onnan már csak küzd. Hát nem. Hazafelé 125-re állítottam az órát, ott egész halkan mormol. Ha kellett, szépeket gyorsított 150-160-ig, sőt egyszer 170-ig is elengedtem, könnyedén vitte.
Kipihent nem voltam este, de nagyon össze sem tört a dolog. Jó volt az Alfás nap. És meglepően jó volt a TD-vel is az a 400km.
A műszaki vizsga közeledtével kicsit túlszervizeljük az autót. Ennyit tényleg megérdemel, illetve azt hiszem mi is megérdemeljük, hogy végre rendes fék legyen rajta. Két éve centrírozták a dobokat, ragasztották a hátsó fékpofákat, és nem lett jó. Félrefog, egyre durvábban. A teli első tárcsák pedig nincs mit szépíteni, harmat gyengék. Műszakin biztos átküldtük volna nagyjából úgy, ahogy van. Én viszont rendes féket szeretnék, úgyhogy most ennek is eljött az ideje.És pár egyéb beavatkozásnak is.
Úgyhogy holnap nagyszervíz.
A rossz hírű 2.4, a prémium limuzin... Három éve van nálam, 41e km-t tettünk meg együtt. Mondhatom, hogy kiismertem. Ide is leírom teljes meggyőződéssel, hogy milyen autó ez. Egy zen űrhajó. A közlekedésből teljes mértékig kilóg. Olyan tartalékokkal rendelkezik, amit nem adrenalin termelésre használ, hanem a teljes nyugodt magabiztosság érzésének az előállítására. Ez is egyfajta színház, komoly tudással a színfalak mögött. Három év alatt elengedtem a sodródósan kanyarodós überfutómű témát. Egy nagyon biztonságos és gyors futómű van alatta, hatalmas fékekkel megtámogatva. A gyönyörű hangú motor pedig csak tol és tol úgy, hogy észrevétlen marad a tempó. Azt hiszem megszoktam. Talán meg is szerettem ezt a tulajdonságát. Nem hagyja, hogy elérjen az ami az utakon történik. Ha rágyorsít akit előzök, nem ér el az inger. Ha direkt akadályoz, az sem. Ha versenyezni próbál, nem biztos, hogy észreveszem. Ha cikázik mint a bolond, távolról figyelem amíg meg nem üresedik picit szemben a sáv. És akkor énekel egy rövidet a szép hangú, rossz hírű... És közben eltűnik az iménti szituáció sorostól, ugrálóstól, kamionostól, mindenestől. A család alszik, az űrhajó utazósebességre lassít és suhan csendben tovább. Adrenalin nincs, necces szitu nincs. Hátranézek az alvó gyerekekre és egyre inkább meggyőződésem, hogy annak az adrenalin dús korszaknak részemről vége.
És mikor megérkeztünk valahova, leparkoljuk az űrhajót, és az ott áll, vár, mint egy szobor, egy műalkotás. Eszméletlenül szép. A rossz hírére pedig becsülettel rácáfolt eddig.
Hogy mégis lesz e utód, és mi, egyre inkább a jövő ZENéje :-)
Új első hátsó emblémákat kapott Bella mert a hátsónak a nap kivette a színét az első meg már nem volt szép.
Előtte utána képek.
A hétvégén elakartunk ugrani a Kika-ba, egy fogasért. Jó meleg volt, úgyhogy a klímásabbik autót választottuk. Családdal beülni olyan mint egy reptéri beszállítás, szépen elhelyezkedtünk, majd a Start gombra nyúltam. Abban a pillanatban hullott alá az összes mutató. Kingám még noszogatott, hogy nyomjam már meg rendesen azt a gombot XD Persze, ezt már ismerem, ez akksi halál. Szépen átköltöztünk a TD-be, és csak a Kika-nál bepakoláskor jöttem rá, hogy a 159 ezzel üzente finoman és úri módon, hogy szívesen elhozná azt a fogast, de mégis hogy?
A 146-ba befért. Teljes család (gyerekülés, hordozó), az előző napról bent felejtett két rekesz cucc, és még a 180x30x10-es csomag fogas. Kínomban nevettem...
Itthon aztán kimértem az akksit, teljesen meghalt. Úgyhogy ma elmentem és vettem egyet. Soha nem hallottam erről a márkáról, de TAB Magic lett.
85Ah, 800A indító áram, B13 talp, jobboldali +, 19cm magas, 17.5cm széles, hogy ezek is rögzítve legyenek.
Nagyon javasolták az akkumulátor boltban, hogy ennél jobb ár érték arányú nem nagyon van, Ca-Ca, technológiás, jól járok vele. Hát elhoztam.
Kicseréltem, ennyi :-) Nem volt nagy ügy. Egy kis műanyag magasítót kellett marnom, hogy normálisan leszorítsa az akkumulátort a pánt, de a mai nap rengeteg telefonja, e-mail-je közt még jól is esett egy kis alkotó munka :-)
Végre jó helyre vittem az autót. Olyan szerelőhöz, aki hamar fogad, gyorsan és korrektül megoldja a dolgokat. Az autó sikeresen levizsgázott, hibátlan állapotban találták.
Én azért tudtam egy halk kopogó hangról, ezt meg is említettem Zolinak, a szerelőnek. A vizsga után átnézte, meg is találta a kopogás okát. Az volt amit én is sejtettem, a jobb hátsó stabilizátor bekötés pici gömbfeje. A csere megtörtént, tényleg hibátlan a vas :-)
Régóta előjön döcögős rossz úton, hogy reccsen egyet a hangszóró a bal hátsó ajtóban. Mostanában már gyakrabban csinálta, úgyhogy egyszerűen kihúztam az ajtó csatlakozóját. A recsegést megszünteti ugyan, viszont a központi zár sem zárja le azt az ajtót. Mindegy, apróságokon nem akadunk fenn, így közlekedek egy ideje. Itt "falun" nem nyitogatnak autókat :-) Ha Budapesten jártam, olyankor a parkolóban bedugtam a csatlakozót és kész. Más morál van itt és ott...
Végre ma rászántam egy órát, hogy leveszem a kárpitot és megnézem, hogy hol a gond. Lelkileg forrasztásra készültem megint.
Nos semmit nem találtam, csak egy a helyéről kipottyant magas sugárzót. Ott lógott a vezetékén. Bármit bárhova mozgattam, onnantól hogy levettem a kárpitot, nem recsegett többé. A csatlakozókat azért megigazítottam, a mélyközép késes csatija olyan formán volt laza, ahogy az injektor csatlakozóknál már megismerhettem. Szorítottam rajtuk. És ennyi. Összeraktam, a csipogót beraktam a helyére és kész, jó, nem recseg.
Az egy órába így belefért az is, hogy a felső fekete bőröket leápoltam. Azt szívja legjobban a nap, azt fogdossuk legtöbbet. És olyan szép, érdemes vigyázni rá.
Még a mai napra egy mosás is jutott, egyúttal megvan a módszer a fekete fényezés foltmentes tisztítására:
1- kézi mosóban mosás, öblítés
2- menetszéllel szárítás
3- ablaktisztítóval folyamatosan fújkálva egy mikroszálas törlővel való áttörlés
Így kevesebb és könnyebb a munka mint vödörből kézzel mosni, és sokkal szebb is
az eredmény.
A forma ami 25 éve nem unalmas, nem avul el. Szerethető, szép, és ugyanúgy kilóg az átlagautók szürke tömegéből mint 25 éve. És hogy emellett praktikus és funkcionális, ez teszi igazán jó használati tárggyá. Akkor kicsi prémiumszerűség volt, sokaknak újonnan elérhetetlen álom. Ma egy különc megoldás a napi közlekedésre az átlagba belesimulni képteleneknek. Akik szívük mélyén tiltakoznak az ellen amivé az autózás lett és akik nem tudják elengedni az érzést amit egy öreg olasz autó adni tud. A régi harc pora már elült, Fiat éra előtt, vagy után? Ahogy haladunk az időben, úgy kopik, vész el állandóan valami. Jön helyére valami új, amit vagy befogad az ember vagy idegenkedve kerülgeti. Így volt ez akkor, így van most is. Ezeknek a műalkotásoknak a szépsége, hogy ha valamelyik egyszer rabul ejt, nem ereszt. Éveken, évtizedeken keresztül . Mindegy, hogy egy Alfetta, egy 75, vagy 155. Amelyik belopta magát a szívedbe, az meghatároz onnantól mindent amit az autókról gondolsz. Egy viszonyítási pont, amin semmi nem változtat. Ha egyszer az ablakon kikönyökölve a virágzó gesztenyefák illatában szabadon autózva megérintett a gép ember összhangja akkor az ott beléd ég. Nem akarsz elszigetelt bunkert, suv-ot, dodzsemet, repülőt, semmit. Csak egy igazi Alfát.
Sok? Nem sok? Havi 700km-t megyünk az autóval mostanában. Ez mind városban szaladgálás. A kaput szinte be sem csukjuk a zöld autó mögött. Jön-megy, használjuk, nem panaszkodik. A 160 ezres fotót nem tudom hova tettem, de azóta lett 161 és már a következő ezrest is félig legurultuk. Hétvégente átnézem a motorteret, olajszint, vízszint ellenőrzés, ennyit kér. Már közel az iskolaév vége, le merem írni, újabb "szezont" dolgozott végig nulla meghibásodással. Kapott a télből, az esőből, a kikátyúsodott, gödrös utakból naponta. És a gyári lengőkarokon szalad még most is. Nem kopog, nem lóg, nehéz elhinni, hogy mennyire tartós konstrukció ez.. A stabilizátor szilenteket hallom nyöszörögni nagy melegben, de mivel nagy meleg mostanában nincs, bőven ráér ezzel foglalkozni.
A nyári szünetben majd sort kerítünk egy alapos átnézésre.
Idén volt a XX. Selénia Rally. A kis családias találkozó egy hihetetlen színvonalas eseménnyé nőtte magát, a kerek évfordulót pedig sikerült igazán exkluzívan megünnepelni. Hollókő, Hotel Castellum. Egy négycsillagos szálloda, csak Alfásokkal teli. Eddig a fűben heverészős piknik hangulat volt A Selénia Rally, és úgy érzem a jövőben is efelé fog visszakanyarodni. De ezt kár lett volna kihagyni. Sokak ingerküszöbét karcolta a szállásdíj, tudom. A valóság valahol félúton. A szervezők idén egy luxus rendezvényt varázsoltak elérhetővé nekünk, Alfásoknak. És ez is a Selénia Rally. És idén volt az, amikor úgy éreztem, hogy igen, itt a 159 kellett. A 159 pont olyan kicsit puccos, nagyon elegáns, és nem látszik rajta, hogy a kor már sokunk számára elérhetővé tette. Gyönyörű volt a sok Alfa a hotel parkolóban. A márka megítélését biztosan emelte mindazok szemében akik látták a vadiúj épület előtt sorakozni az olasz remekműveket.
A többi már praktikum. Kellett a 159, mert tavaly óta többen lettünk, a nagyobb autó kellett. Ugyanezért a csendesebb és gyorsabb autó kellett, amivel egy szundítás alatt célbaérünk.
A verseny szokás szerint nagyon szervezett, nagyon ötletes volt. Idén két itiner volt, egymással szemben indított autókkal. Nagy ötlet :-) A szervezők is tudják, érzik, hogy mennyire jó amikor fél napon keresztül jönnek szemben az Alfások, köszönnek, villantanak, örülünk egymásnak. A két lányom idén az eddigieknél is jobban kivette a részét a feladatmegoldásban, hiszen sokszor a kicsi az autóban aludt, valakinek maradni kellett. Idén először úgy indultunk el reggel 9 után néhány perccel, hogy a cél most csak végigmenni. Egy 10 hónapossal a hátsó ülésen ez volt a reális.
Végigcsináltuk, igazi családi csapatmunka volt. Éppen belefértünk a fél óra időlevonásba is. Sőt, mint kiderült, a végén még lazíthattam volna, ugyanis 3 perccel gyorsabbak voltunk a szintidőnél.
Hogy mennyire volt szervező munka végigcsinálni, jól mutatja, hogy kb fogalmam sincs, hogy hol jártunk. A Bánki tóra, Szécsényre emlékszem, ezeken kívül csak az adott pillanat adott feladataira. Ki éhes, ki szomjas, ki marad a parkolóban, ki sétál a kicsivel :-) Sebaj, ez is más volt mint eddig, és így is jó volt.
Az igazi meglepetés pedig akkor ért, amikor épp visszaértem a boltból (elfogyott a vizünk) és a nevemet hallottam.
Kilencedik hely. Ez idén nekünk felért a dobogó tetejével, nagyon jó érzés volt :-)
Köszönjük az élményt a szervezőknek, hatalmas munka áll emögött. Remélem kitart még a lelkesedésük, ez az a találkozó, amit piros betűvel vések a naptárba, ez a fix pont. Sokakkal itt, évente egyszer találkozok, mégis úgy, mintha csak tegnap búcsúztunk volna.
