Alfa Amore - Internetes Alfa Romeo közösség

2007. október 27.
Végre itt a nap, amire vártam - nem kell munkába mennem és a szerviz is fogadni tud. Reggel 5-kor keltünk, felkészülődtünk és indultunk. Volna. Az autót ugyanis nem lehetett beindítani... Nem hittem a szememnek, hiszen tegnap simán beindítottam és kerültem egyet az autóval. Minden esetre Code card-ot nem kaptam az autóhoz, így azonnal meg kellett rendelnem a kártyát és nem maradt más, mint várni... Reméltem, hogy nem kell majd 3 hetet várni... A kártyát Bckk jóvoltából a Dunauto-ban rendeltem meg (www.dunauto.sk)

2007. november 3. reggel
Nagy jól alakul minden, egy hét kellett csak és a Dunauto jóvoltából megjött az Alfa Code kártya. Vagyik még érte kéne menni, de a kódot már tudom, így este újra Alfázok!!

2007. november 3. este
George jóvoltából megtudtam, hogyan kell "emergency start"-ot csinálni, lényegében ugyanaz, mint a 146 esetében volt.

1.
olvassuk el a Code kártyán lévő ötszámjegyű elektronikus kódot
2.
forditsuk a kulcsot MAR állásba
3.
nyomjuk le teljesen és tartsuk lent a gázpedált.
A befecskendezés jelzőfénye kb 8mp-re kigyullad, majd elalszik.
Ekkor engedjük el a gázpedált, és készüljünk fel a a lámpa villogásának a számolására.
4.
Ezután mikor a lámpa felvillanásainak száma megegyezik a CODE kártyán lévő számmal nyomjuk le teljesen a gázpedált amig a lámpa 4 mp-re kigyullad majd elalszik. Ekkor engedjük el a pedált.
5.
a lámpa újból elkezd villogni: amikor a felvillanások száma megegyezik a CODE kárytán lévő szám második számjegyével, nyomjuk le ismét és tartsuk nyomva a gázpedált az elöző pontokban leírtak szerint.
6.
ugyanígy járjunk el a CODE kártyán található számjegyek estében.
7.
Az utolsó számjegy bevitele után tartsuk lenyomva a gázpedált. A lámpa kigyullad, majd 4 mp múlva kialszik. Ekkor engedjük el a pedált.
8.
a lámpa gyors ( kb 4mp tartó ) villogással nyugtázza a kódszámok betáplálásának sikerét.
9.
ez esetben inditsuk el a motort MAR állásból AVV állásba anélkül, hogy a kulcsot STOP állásba tennénk!
Ha a lámpa égve marad forditsuk Stop állásba és az első lépéstől ismételjünk meg mindent.

A baj csak az, hogy a befecskendezés jelzőfénye egyáltalán nem gyullad fel :(((

2007. november 4. reggel
Senkinek nincs semmi ötlete. Az akkumulátor kiiktatása 20 percre nem segít. Az FPS nyomkálása nem segít. Az összes biztosíték kivétele - megvizsgálása nem segít. Minden rendben van, csak éppen a befecskendezés jelzőfénye nem akar felvillanni.

2007. november 4. este
Eszembe jut, hogy az autóban van egy Cobra márkájú elfelejtett riasztó. Elfelejtett, mivel nem kaptam hozzá távirányítót. Nosza, tüntessük el. Kiszereltem, érdekes módon immo funkciót nem találtam, mert egyetlen áramkört sem szakított meg, az összes csatlakozást megvizsgáltam. Egész éjjel az interneten lógtam riasztó kapcsolásokat kerestem, de semmi érdekeset nem találtam. Elméletileg bárhol lehet rejtett relé, ami a riasztóval kommunikál és titokban megszakít valami fontos áramkört. Ez itt úgy látszik zsákutca.

2007. november 8.
Mivel a Dunauto nem jelentkezett az autó elvonszolása ügyében, ingyenes húzatást keresek mindenhol, de nem nagy sikerrel. Végül eszembe jut, hogy az Allianz rábeszélt a Mondial Assistance szolgáltatásra, mely átkozottul profin működik, percre pontosan jöttek, felraktuk az autót és ingyen elvitték a márkaszervizbe. Végre találkozott a 146 és a 156 :) Kár, hogy egyik se működik...

2007. november 8. este 19.00
Bár a szervizfőnökkel megegyeztünk, hogy este megnézik az autót, rá se pillantottak, de nem is vártam mást.

2007. november 9. 12.00
Még mindig nem volt idejük, hívjak este.

2007. november 9. 18.00
Még mindig nem volt idejük, hívjak később.

2007. november 9. 21.00
Még mindig nem volt idejük, hívjak 22 körül.

2007. november 9. 22.00
Már dolgoznak a srácok, hívjak 22.30-kor

2007. november 9. 22.30
A számítógépet rákapcsolták az autóra és a számítógép azt állítja, hogy nincs ott semmilyen autó :) Se kép, se hang. Hívjak 12-én 14.00 körül, a villanyszerelő átböngészi a kábelezést, talán valami letestelt.

2007. november 12.
Megvan a gond, az Alfa code reléje halt meg.

2007. november 13.
Újra száguldunk! 1872,90 Sk volt a relé és a munkadíj. Már csak a rádió kódja maradt megoldatlan és el is felejthetem ezt a kellemetlen incidenst.

Nem tudom, mit csinált az előző tulaj a váltógombbal, szerintem ezt simogatta egész nap. Olyan csúnya volt, hogy nem bírtam tovább és rendeltem a márkaszervizben egy gyári váltógombot. A rendelésbe beirattam, hogy csak a bőr gomb érdekel, és jól tettem, ezüst tetejűt hozattak. Persze nem kellett, másodszorra már összejött nekik. Az ára 1182 Sk (8747 Ft) volt - elég sok, de a különbség óriási.

A váltogomb cseréje nem nagy ördöngösség, csak hinni kell az Erőben :) A gombot nagy erővel felfele kell feszíteni - merőlegesen. Alatta egy rugó rejtőzik, erre vigyázni kell, mert hajlamos eltűnni illetve jól összezsírozni az ülést.

Arra még nem jöttem rá, hogyan kell felrakni az új gombot, azon ugyanis nincs hosszanti kiképzés, úgy néz ki, hogy az első felszerelés vágja bele, ami szerint gumikalapáccsal kéne ütögetni vagy valami ilyesmi, amibe nem akaródzik belefognom.

Bár az autó elejének több szépséghibája is van, úgy gondoltam, mégsem méltó egy ilyen autóhoz az ütött kopott Alfa jel. A bontókban jó állapotú nem létezik, hiszen elég egy kőfelverődés, megsérül a fólia és már tönkre is van. Végül kiderült, hogy szinte mindenhol ugyanannyiba kerül, úgyhogy a motortartó bakkal együtt megrendeltem a márkaszervizben. Az ára 865 Sk (6402 Ft) volt.

A csere először nagyon ijesztőnek tűnt, aztán 5 perc alatt végeztem. A jel széle már felhajlott, ezt elég volt fogóval letépni, aztán kaptam észbe, hogy a műanyag foglalat benn maradt. Ezt külön kellett felfeszítenem. Az erőszakos eltávolítás után a régi jel ragasztóját kellett eltávolítani, majd az egészet zsírtalanítottam, kitisztítottam és felragasztottam az új jelet a hozzá kapott öntapadó segítségével.

Olyan jó lett, hogy most már kénytelen vagyok a krómcsíkokat is kicsillogósítani és egyre inkább azon töröm a fejem, hogy fényezni kellene az egész ütközőt.

A 146-ból még a "nagy bejáratás" előtt átkerült a Garmin 660, de nem voltam elégedett a megoldással. Az Alfákban mindig nagyon szimpatikus volt a rejtett hamutartó, a szivargyújtó miatt viszont állandóan nyitva kellett tartani, ami zavart is, csúnya is volt és a hamutartó alatti rekeszt is blokkolta. A legrosszabb viszont az volt, hogy a motor kikapcsolása után mindig lekapcsolódott a Garmin.

A beszerelés ugyanúgy lett megoldva, mint a 146 esetén, bár ott a műszerfal vízszintes válaszfala miatt szebb lett. Fúrni biztosan nem akartam, a célom mindig az, hogy az autó az eredeti állapotában maradjon meg.

Az első kérdés mindig az, honnan lehet állandó 12V-ot szerezni - Oszi megint bűvészkedett egyet és már húzta is a rádiótól a villanyt. Ezúttal is szivargyújtó hosszabbítót használtam, 115 Sk volt. A dugó végét levágtam és az állandó 12V-ra kötöttük. Fél perc alatt áthúztam a középkonzolon és rádugtam a Garmin csatlakozóját. A csatlakozót megpróbáltam a lehető legjobban elszúrni. A 146-nál a kesztyűtartóba raktam, itt simán bedugtam a középkonzol mögé.

A kábelezés ugyan kilátszik, de nem zavaró és az eredeti funkciók is megmaradtak.

Hát ez bizony kiszakadt... A márkaszerviz 1 nap alatt beszerezte, 2032 Sk volt az ára (15033 Ft). Ha már arra jártam, megvettem a hiányzó műanyag fület az 5. ajtóra 61 Sk-ért (449 Ft).

Titkon reméltem, hogy ezzel megoldódik a rázkodásos gond is, de az túl szép lett volna, így spórolok tovább az új kuplungra :)

Napsütéses reggelre ébredtünk 11,5 °C-t mutat a hőmérő és hosszú út vár ránk. Most már nincs nagyon kedvünk csavarogni, úgy beszéljük meg, hogy legjobb lesz gyorsan hazahúzni és marad még 3 napunk a szabadságból, hogy kipihenjük az előző 2 hetet :))))

Nice előtt akkora a dugó, mint a ház. 1,3 EUR-t fizetünk csak úgy, mert lélegzünk, már fel sem fogjuk. Elegem van a dugóból, lemászok a városba és szólok a Garminnak, keressen egy áruházat, kávé nélkül nem tudok működni. Mikor harmadszor nézem el a körforgalmat, kezdek dühös lenni, szerencsére Éva segít, de így is 15 km-t megyünk feleslegesen. A jó anyukáját annak, aki dupla lehajtót rak a körforgalomba és a sofőr oldalára tilos behajtani táblát tesz! Mindegy, harmadszorra kiszúrtam. Mikor az árakat nézem, még mérgesebb vagyok, egy szerencse, hogy a kávé nyugtat, Nizzában az árak jóval magasabbak, mégis tegnap kellett volna bevásárolni Marseilles környékén. Pár csoki, francia pástétom, francia kolbász, bor és nincs is száz euró.

Mire az olasz határra érünk, legombolnak rólunk még 1,3 + 0,2 + 1,9 EUR-t autópálya használat indokán. Az se baj, hogy nincs apróm, a gép simán leszedi a pénzt a PIN-es Mastercardomról. Tök jó, zabálom őket. Végre otthon, végre Itália, még a levegő is jobb. A mutató 101619 km-t mutat. 5 km-el később Telepas - na meglátjuk mit kérnek majd az olaszok.

Timestamp: 2007. szeptember 20., 14:08, 101840 km
Nagyon ürül a tank, éhes vagyok én is, Éva is és az Alfa is. Végre egy nagyobb Autogril, nyami nyami. Ráadásul kifogunk akciós Beretta kolbászt és olivaolajat, újabb százas tűnik el. Ebből a legtöbbet az autó kéri el, 67,74 EUR a majdnem 60 liter gázolaj. A "caldi panini" evése közben kitaláltuk, hogy nem megyünk Velence irányába, hanem Milano felé vesszük az irányt. A Garmin szerint ugyan Szlovénián át vezet a legrövidebb út, de arra nem akaródzott menni, hiszen azok is legombolnának pár EUR-t, ráadásul a fenti út sokkal szebb. Az első adandó alkalommal letértünk az autópályáról, a 227 km 19,1 EUR-ba került. Milánóig még kétszer kellett fizetni, 4,5 EUR-ért Milánóba jutottunk, majd 1,5-ért meg is kerültük a design fővárosát. Volt itt is pár megadugó, de végig egy barna 159 SW mellett haladtunk és a szép látvány segített feledni a kuplungégetést.

Milánóból a svájci határig állami sztráda vezet, ami azt jelenti, hogy 90-es korlátozás, rosszabb minőségű út, ingyenes használat és több autó várható. Alig kerültünk ki a dugóból, csődött mondott a Garmin. Én Como felé szerettem volna menni, a Garmin minden áron le akart vinni a kétsávosról. Mikor már 6x sípolt, letértem. Két falun át bolyogtunk rettenetes girbegurba mellékutakon, egyszercsak észbe kapott a szerkezet és visszavitt a sztrádára. Máig nem értem, miért vitt le, utólag azt a magyarázatot gondoltam ki, hogy talán baleset volt, azért választotta a kerülőutat.

Álomszép ez a vidék, egyszer jó lenne itt tölteni egy hetet. A Como tó és a háttérben az Alpok - fantasztikus, még ha a rengeteg alagúl miatt sokat nem is lát az autós belőle.

Timestamp: 2007. szeptember 20., 17:15, 17.5 - 9°C, 102055 km
A svájci határon megint sima volt a dolog, ezúttal csak intettek, hogy menjünk... Hol vannak azok az idők, mikor a fél autót szétszedették velünk... Hmmm, változik minden. Csigatempóban vándoroltunk a mesés svájci kantonban, a hegyeket völgyek váltogatták, a svájciak istennek se fúrják át a hegyeket, menjen a jónép körbe, sípoljanak a gumik a megannyi U kanyarban és tolja neki, tolja és tolja... Egyetlen pillanatra ragadtam be egy utánfutós angol mögé, de sikerült megelőzni, így teljes mértékben kiélvezhettem ezt az utazást. St. Moritz környékén kezdtem el unni az egészet, már alig vártam az osztrák határt. Ilyenkor el kell feledni az előttünk lévő távolságot, mert az alapos nyomást gyakorol az emberre és idegölővé válik az ötvenes svájci tempó. St. Moritz előtt megjelentek a első behavazott hegyek, a látvány egy 5 perces szünetre kényszerített, muszáj volt pár szép képet készítenem.

Timestamp: 2007. szeptember 20., 20:15, 11°C, 102182 km
Kerek 3 óra kellett a 127 svájci kilométerre, besötétedett, mire behajtottunk a Landeck alagútba. Előtte még nyújtózkodtunk egyet egy Shell kúton, ahol újabb tíz napos matricát vettünk 7,4 EUR-ért - ezen a kiránduláson az utolsót. Ezután érdekes út következett, egy hatalmas alagút, mely sem a térkép, sem a GPS szerint nem létezik, sőt, majdnem be sem engedtek, jött egy rakás rendőr és lezárták az utat - mögöttem. Nem néztem még utána, de valószínűleg megnyitották az Innsbruck felé vezető új alagutat. A GPS szerint az alagúttal majdnem 75 percet spóroltunk!!! Fantasztikus újdonság, aki így szeretne Milánóba menni. A vacsoránkat a Rosenbergerben fogyasztottuk el, ahol a 3 eurós melange picit meglepett, de csak addig, míg meg nem mondták, hogy a bögrét hazavihetem :))) Nem rossz ötlet.

Timestamp: 2007. szeptember 20., 21:22, 10°C, 102457 km
Elzúgunk Salzburg mellett, tempomat 160 km/h.
A szokásosnál kevesebb útlezárás, de még mindig nem tökéletes, egyszer már szeretnék itt simán végighajtani. St. Pöltén környékétől elkezdtünk benzinkutat keresni, jó lenne már tankolni.

Timestamp: 2007. szeptember 21., 1:00, 9°C, 102767 km
Már az S1-en vagyunk, ismét terelnek, szépen kikerüljük a következő benzinkutat is. Bécs, mit tegyek, menjek be a városba tankolni az S1-ről? Nem, az túl nagy kerülő, majd tankolok Schwechat magasságában. Tankolnék, ha lenne kút. Eszem megáll, megyek faluzni, de minden kút zárva van, még Hainburgban is, mindhárom kút zárva. Az autó már sikoltozik, hogy nincs mit ennie... Közeledünk a határhoz, az utolsó osztrák kút is zárva van. Nincs mese, valahogy ki kell bírnia a határig. Próbálok spórolósan vezetni, az autó ismét sikít egyet!

Timestamp: 2007. szeptember 21., 1:50, 9°C, 102837 km
Kerek 1000 km-el az utolsó tankolás után végre megérkezünk Pozsonyba, ahol irány az első Shell kút - 2400,5 koronát mutat a pénztárgép, ami 62,35 liter gázolaj. Hiszen még 6 deci volt, mit sípol a gonosz :))

Timestamp: 2007. szeptember 21., 2:15, 7°C, 102863 km
Megérkeztünk!!!

----

Költségek:
Autópálya 29,8 EUR
Gázolaj 139,34 EUR

Megtett távolság 1318,1 km
Átlagfogyasztás 4.5 liter / 100 km
Átlagsebesség 87 km/h
Utazás ideje 14:57 óra

A teljes kirándulás adatai:

Megtett távolság 7880,5 km
Átlagfogyasztás 4.8 liter / 100 km
Átlagsebesség 84 km/h
Utazás ideje 92:22 óra

A gyorsvasútból nem sokat hallottunk, hála a dupla műanyag ablakoknak, így remek reggelnek ígérkezett a mai. A beborult ég miatt 17.5°C-ra esett vissza a hőmérséklet, jó tíz napja nem éreztem ilyen hideget. A reggeli a szokásos vaj-dzsem-narancslé-kávé volt ezúttal is.

Timestamp: 2007.09.19., 8:45, 17.5°C, 100757 km
Ha Barcelona, akkor paege. Fizetni, fizetni. Mire beértünk a központba, már nem is emlékszem hányszor szedtek sápot. A Garminnak köszönhetően gond nélkül megtaláltuk a Földközi tenger harmadik legnagyobb kikötővárosa legnagyobb nevezetességét, a Sagrada Famíliát. A közelben parkolót is találtunk, mehettünk megcsodálni a Antoni Gaudí nagy művét. A Temple Expiatori de la Sagrada Família (A szent család engesztelő temploma) bazilika. Vagyis lesz. Az alapokat nem ő tervezte, de Villar neogótius templomot álmodott ide, de nem is fogott neki igazán. Gaudí 1883-ban kapcsolódott be és apait, anyait beleadva egy akkora organikus bazilikát álmodott meg, hogy a mai napig sem sikerült befejezni. Mivel csak adományokból épül, állítólag még egy évszázadba is beletelhet, mire elkészül. Levettem a kalapom a monumentális mű előtt. Megcsodáltam a Születés Kapuját (façana del Naixement) és elismertem, hogy méltán az UNESCO világörökség része. Azt viszont nem tudom elképzelni, hogyan sikerült megelőznie látogatottságban a madridi Pradot vagy Alhambrát, az viszont tény, hogy évi 2.5 millió látogatójával a legnépszerűbb műemlék. Számomra egy közepes szintű attrakció, mivel Éva nem erőltette, nem is mentünk be. Maga az organikus építészet hozzám közel áll, hiszen az épületet az tér szerves részévé próbálja tenni, ráadásul a bazilika sokkal régebbinek is néz ki, mégis van benne valami, ami inkább taszít, mint vonz. Részleteiben azonban tényleg mestermű, rengeteg jó képet készítettem.

A legtöbb turista a Sagrada Familia után Gaudí többi művét keresi fel (Güell Park, Casa Mila, Casa Battló, ...), én viszont a nagy felismerés után, hogy nem leszek soha Gaudí fan, inkább a másik kommersz attrakciót, a Les Rambles sétálóutcát választottam. A parkolással itt sem volt túl nagy gond, mehettünk. Miért a sétálóutca? Szerintem aki pár órát szeretne itt tölteni, ez az ideális választás. Fákkal szegélyezett széles sugárút, innen nyílik mindenből egy kicsi, ami Barcelonát jellemzi. Mi valahol a közepén parkoltunk, ezért először jobbra indultunk. Placa de la Boqueria és Miró mozaikpadlója, messziről felismerni a ház sarkán kígyózó art deco sárkányról. Gran Teatre del Liceu – az operaház, ami 1994-ben leégett. Placa Reial – neoklasszicista Gaudí munkák, szökőkút, pálmák. A pálmák szerencsére valódiak, Antoninak ebben nem volt benne az ujja. Aztán Palau Güell, úristen, megint egy Gaudí mű. Szerencsére felújítás alatt, az egész szépen le van takarva. Nem is értem, miért nem Gaudiburg vagy Gaudicity a város neve... Bár azt hiszem mint sok minden, ez is megmagyarázható. Mikor a 19. század végén megjelent az új stílus, mint a szecesszió „mellékága”, a katalán nacionalizmus mit kifejezőeszközt felkarolta a művészeket. Ha az itteniek Gaudí műveit látják, valahol legbelül talán megdobogtatja a katalán szíveket. Picit arrébb egy viaszfigura múzeum volt, amit szintén kihagytunk. Végül a kikötő következett Kolombusz Kristóf emlékművel (Momument a Coloni). Visszasétáltunk a sárkányhoz, közben jó nagyokat nevettünk a bohóckodó pantomim művészeken. Ezek unatkozó emberek, akik megunták, hogy normális polgári munkát végezzenek és inkább színesre festik magunkat és egy marék apróért turistákkal fényképezkednek. Volt belőlük vagy száz. Picit kevesebben, de akadtak jópáran, voltak a művészek, akik karikatúrát rajzoltak pár perc alatt vagy egész komoly festményt is – a kívánság és pénztárca vastagság függvényében.

Számomra az eddig legjobb hely a Mercat de Sant Josep volt, vagyis a piac. Nem is tudom leírni, azt a tökélyt, amit a sok rendezett áru nyújtott. Minden, az utolsó halporcikáig minden hangosan kiabált, hogy engem vegyél meg, friss vagyok. Fantasztikus látvany volt és felemelő séta. De beszéljenek helyettem inkább a képek.

Barcelona építészete jelentős. Egyféleképp lehetett csak a Gaudís (rém)álmot törölni, éspedig valami eredetibb alkotással. Mivel majdnem minden nagyváros katedrálisát láttuk már, ezúttal a sport felé vonzódtam, konkrétan kigondoltam, hogy megnézzük a Camp Nou-t. A csaknem százezer férőhelyes stadion Európa legnagyobb stadionja. A családi béke érdekében azonban kimaradt, illetve kompromisszumként elindultunk a szűk óvárosi utcákon, hogy megtaláljuk a katedrálist. Gond nélkül megtaláltuk, azonban itt is csalódtunk, a monumentális épületbe a spanyol kormány éppen akkor pumpált 796 ezer EUR-t, minek következtében az egész homlokzat állványok és takarók mögött rejtőzött. Cserébe viszont a belső rész látogatható volt és a Santa Lucia téren régiségpiacra bukkantunk.

Ami a katedrálist illeti, 1298-ban kezdték építeni és több történelmi korból származó emlék is fennmaradt. Számomra az egyik legbizarrabb Kolombusz korából származik, 6 szerencsétlen indiánt kereszteltek itt jó kereszténnyé, gondolom kardheggyel a torkuk alatt. Annál inkább tetszettek a faragott padok a XV. századból. A gótikus belső 28 oldalkápolnával van szegélyezve. A külsőből sokat nem láttunk, minden esetre egyedi látvány volt a nyitott fő kupola a mindenki számára látható haranggal.

Visszafele megálltunk egy üzletben, ahol sonkás kiflit, falafelt és gyümölcsöt vásároltunk, majd elbúcsúztunk a katalán fővárostól. A francia határ mintegy 135 km, vagyis körülbelül 1 óra, ebből 122 az autópálya 11 EUR-ért. Mivel a spanyol üzemanyagárak jóval alacsonyabbak (1,027 EUR/liter), mint a franciák, még a határ előtt teletankoltuk az autót.

Timestamp: 2007.09.19., 15:20, 21.5°C, 100957 km
Újra gall földön vagyunk! Alig vártam, hogy végre megállhassunk Marseilles városában, a Ricard Pastis hazájában. A kilométerek azonban lassabban fogytak, mint az elképzeltem, hiába a magas autópálya díjak (itt is kb. úgy jött ki, hogy 10 EUR 100 kilométerre). Késő délután volt már és Marseillesbe csak akkor érte volna meg letérni, ha ott alszunk, én viszont már kigondoltam, hogy a naplementét St. Tropez partjain akarom tölteni. Azt azonban jól elfelejtettem, hogy a Cote d’Azur közelében még lassabb lesz a forgalom, azt meg elfelejtettem megnézni, hogy St. Tropez picit messzebb van, mint gondoltam. Szóval kimaradt Marseilles és az autópályáról letérve kaptam észbe, hogy ez nem pár méter lesz, hanem az egész partvonalon végig kell faluzni, és az öböl túloldalán van Cruchet felügyelő városa.

Timestamp: 2007.09.19., 19:20, 101474 km
Zabálnivaló tengerparti városkákon döcögtünk a hírességek kedvence felé. Útközben meglepően sok kempinget láttunk, soha nem gondoltam volna, hogy itt is vannak kempingek. Persze a gazdagság általában kis helyre koncentrálódik és itt bizony volt gazdagság, amit főleg a parkolókban álló autócsodák, de a gyönyörűen rendben tartott házak és környékeik bizonyítottak legjobban. A kikötőben parkoltunk le és majdnem lekéstük a naplementét. Felkészületlenül érkeztünk, ezért úgy gondoltuk, megnézzük a híres nevezetes Gendarmerie házat (Louis Funes feledhetetlen filmjéből ismeri a világ), majd bekapunk valamit, aztán séta a kikötőben (jacht választással ).

A rendőrök házát meg is találtuk eldugva, azt hittem a turisták miatt ki lesz világítva és rendbe lesz rakva, de nem, a kiszolgált rendőrállomás pont úgy nézett ki, mint egy kiszolgált rendőrállomás. Hogy mik vannak... Egyetlen hollywoodi ismerősömmel se futottunk össze, így kénytelenek voltunk a medencés villát ill. luxusjachtot egy sima pizzériára cserélni. A pizza finom volt, a bor nagyszerű és megfelelő hőmérsékletű. A romantikus vacsora a kikötőben ért véget, irigykedtünk egy sort, aztán kinéztem, milyen jachtot szerzek majd az apunak, ha nyugdíjba megy. Az egyik kisebb jacht gazdája picit meglepett, mikor a partra emeltek egy szürke Ferrarit. Az egyik dolog, hogy hajón cipeli az autóját, de hogy lehet szürke Ferrarit venni? Vagy a vörös szín már klisé?

Azt már nem tudom utólag megmondani, miért gondoltam ki 21 óra után, hogy Nizzában akarok aludni. De kigondoltam és majdnem 1 órát utaztam, hogy odaérjek. Aztán jött a csalódás, az egész környéken egyetlen szabad szállás nem volt. Egyre távolabb kerültünk a várostól és a tengertől, de mindenhol ugyanaz volt a válasz: Cote d’Azur is Cote d’Azur, everything occupied. Sorry, no free rooms... Vagyis minden foglalt. Az összes hotelt végigjártuk a Garmin listája szerint, de nem találtunk szállást. Már 23.30 óra is elmúlt, mikor csoda történt, egy szimpla IBIS ** hotelben találtunk egyetlen szabad szobát. A tengertől ugyan nagyon messze az elképzelt álomszállástól még messzebb, de volt zuhany és ágy, akkor másra nem is vágytunk. Igaz, nyolcvan EUR-t kértek, igaz, egész éjjel kibírhatatlanul búgott valami, de 760 kilométer autózás és legalább 20 km gyaloglás után azt hiszem egy tábori ágyon is úgy aludtunk volna, mint a bunda.


Költségek:
Autópálya 50,87 EUR
Gázolaj 48,28 EUR
Parkolás 14,70 EUR


Megtett távolság 760,7 km
Átlagfogyasztás 4.8 liter / 100 km
Átlagsebesség 93 km/h
Utazás ideje 8:05 óra

A teljes kirándulás adatai:

A teljes kirándulás adatai:
Megtett távolság 6562,4 km
Átlagfogyasztás 4.9 liter / 100 km
Átlagsebesség 84 km/h
Utazás ideje 77:26 óra

Szerencsére másnaposságnak nyoma se volt, tökéletes hangulatban ébredtünk valamivel 8 óra után. A könnyű reggeli után, mely friss croissant, vaj, dzsem, narancslé és kávé kombinációból állt, rögtön útra is keltünk Barcelona irányába. Reggeli közben terveztünk, hogyan osszuk be a napot, hiszen Barcelonára marad az egész holnapi nap, akkor picit felesleges még a mai nap felét is ott tölteni. Nem mintha Barcelona nem lenne nagyszerű város, de egy nap elég. Ha viszont az egy napot déltől déltől számítom, akkor holnapután lesz gond, mert túl későn érünk majd Franciaországba. Spanyolország viszont nem arról híres, hogy csak Barcelonája lenne, nem kellett sok keresgélés, hol betervezzünk egy fél napos túrát a nagyváros közelében. Addig is várt ránk egy kb. 350 kilométeres út, ideje volt indulni.

Timestamp: 2007.09.18., 8:50, 24.5°C, 100074 km
A nagyváros irányába vezető AP-7-es úton kellemetlen meglepetés ért, az autópálya újra fizetős lett. Igaz, a 134 kilométeres szakaszt jó ötven perc alatt lehúztuk, de a 13 EUR egész borsos árnak tűnt. Később kiderült, hogy ez még csak a kezdet... Ebédre Valenciában akartam megállni, de kigondoltuk, egy ebbe a kirándulásba ez a város nem fér bele. Végül egy Autogrillben álltunk meg, meglepően jó választékkal, sok kamionsofőrrel és az elmaradhatatlan játékautomatákkal. Minden spanyol született gambler, az ebéd visszajárója automatikusan a félkarú rablóé. Hideg tálat ettünk: orosz salátát (a spanyolok imádják), chorizot, jambont (ez sokszor legalább olyan jó, mint a prosciutto crudo), hozzá friss bagettet és tejeskávét. Az Alfa nem volt ilyen válogatós, elég volt neki a 45 liter gázolaj.

A további út Paejo isten jegyében zajlott. Az elején csak dünnyögtem, de később már kimondottan idegesített. Először áldoztunk 16 pénzt. Aztán 15 kilométerrel arrébb 1,30-at. Újabb 15 kilométer ezúttal 1,40 EUR. 12 kilométer szakasz, újabb 2,72 EUR. 9 perccel később 4,85 EUR. Biztos, hogy ezt így kellett megoldani?

A megváltás akkor következett, mikor az Autopista del Mediterrani-t felváltotta a Carretare de Abrera a Manresa, vagyis a C-55. A Parc Natural de la Muntanya de Montserrat már a főútról is olyan impozáns látvány, hogy ember legyen a talpán, aki ellen tud állni a sziklák csábításának (Mont serrat = Fogas hegy). Míg a nemzeti part a természet szerelmeseinek, a hegyek a túrázóknak és hegymászóknak, addig a Szűz Mária bencés kolostor zarándokok millióinak nyújt feloldozást. Persze az autózás szerelmesei is megkapják a saját adagukat. A kanyarokban az oldalgyorsulás adagot, a turistabuszt utolérve a korom és lassulás adagot. Előzni veszélyes, de izgalmas. Ahol lehetetlen, ott pihenőt tartottunk és újabb 5 perc gumisikongás várt ránk, mígnem újra utolértük a buszt. Fantasztikus hely.

A parkoló elég nagy volt, így örömmel indultunk el a kolostor megtekintésére. Meglepő volt, mennyi lengyel autó parkolt itt, de úgy néztem, a turisták inkább autóbuszokkal érkeztek. Az első igazi meglepetés akkor ért, mikor kiderült, a sziklába vésett „kolostorka” valójában egy hatalmas épületkomplexus. Őszintén szólva azt hittem, valami olyan lesz az egész, mint Le Puy volt, vagyis egy kis templomka, ahol a La Moreneta (kis fekete = a szobor valószínűleg megérhetett) szobrát őrzik. Nos, a szobrot, valóban itt őrzik, de a bazilika főoltárán. Az ereklye eredete bizonytalan, a fanatikus hívők szerint a Szűz Máriát és a fején koronát viselő gyermek Jézust ábrázoló szobrocskát maga Lukács apostol faragta, és Szent Péter hozta a sziklák közé csaknem kétezer évvel ezelőtt. A VIII. században a szobrocskát a mórok elől egy barlangba menekítették, mígnem 890 körül egy juhász furcsa fényt látott, és énekszót hallott a hegyen. Azonnal jelentette az esetet a püspöknek, aki ezáltal rábukkant az elveszettnek hitt faszoborra. A csodás jelenség tiszteletére Sifredo el Valloso barcelonai főúr kis templomot állíttatott a Montserraton és a sikertörténet megkezdődött. A rádiókarbon vizsgálatok szerint azonban valamikor a 12. században keletkezett a csodás tárgy. Egy azonban biztos, 1881 óta a fekete Szűz Mária Katalánia védőszentje.

Utunk a Placa de la Creu térre vezetett, bal oldalon szakadék és felvonó, a jobb oldalon üzletek, árusok, az egész kommersz része. A természet gondoskodott a hangulatról és ateista legyen a talpán, akit nem érint meg a felsőbbrendű lény létezésének érzése. Itt található a múzeum is, olyan 19. és 20. századi művészek alkotásaival, mint El Greco, Picasso, Monet, Dalí, Renoir, Miró, Chagall, Le Corbuisier... A könyvtárban pedig kétszázezer kötet és kétezer történelmi kézirat van. Vékony utcácskán át jutunk egy szinttel feljebb, a Placa de Santa Maria-ra. A gótikus kolostor mintegy 900 éves, a bazilika neoreneszánsz homlokzatával tűnik ki. Az udvart boltíves falak veszik körül, az ívek között 2 méteres fehér szobrokkal, a háttérben a mesés katalán tájjal.

A bazilika belseje minden zarándok célja, de ez turistasor, nem a Granadában látott hívők serege. Hiába a színes üvegeket áttetsző fény, a komor hangulat, a táj által keltett tisztelet és félelelem ember által alkotott tökéletes kicsúcsosodása, az istenfélő érzések tovatűnnek, ahogy az ember meglátja a zajos turistákat, korláton ugrándozó gyerekeket, tolakodó és hangoskodó népséget, és oda a hangulat. Ha nem lennének itt a turisták, ez a hely önmagában elegendő, hogy megtérjen az eltévelygett bárány, így azonban csalódás volt számomra. Aki teheti, nem nyáron látogasson ide.

A csodaszoborra akkora tömeg várt, hogy semmi kedvünk nem volt besorakozni. Számomra úgyis furcsa a leboruló, zokogó, hisztérikusan vonagló – és szerintem álszent szoborimádat. Inkább leültünk egy kis meditáció erejéig a főoltárral szemben és egyrészt figyeltem a fenn elvonuló, hajlongó tömeget, másrészt – a magam módján – elmondtam egy imát a szombaton helikopterbalesetben elhunyt rallyvilágbajnok, Colin McRae emlékére. Élt 39 évet, a fia ötöt...

Picit komor hangulatban sétáltunk a parkolóba, majd pár ajándékszobrocskát vásároltunk azoknak, akikre gondoltunk. A visszaút alig 60 km-e alatt még egyszer fizettünk 1,85 EUR-t, majd Barcelona külvárosában egy gyorsvasút szomszédságában szállást foglaltunk. Innen már sehova nem akaródzott menni (fáradtak is voltunk és az idő nagyon esőre állt), szerencsére a hotel mellett volt egy Viena nevű gyorsétterem, ahol az alpesi ételeket és osztrák gasztronómiát próbálták ötvözni a manapság népszerű gyorséttermekkel. Hát, nem lesz a kedvenc helyem, de a bizonyos skót nevű étteremlánctól jópár kategóriával jobb volt.

Timestamp: 2007.09.18., 18:56, 23°C, 100757 km



Költségek:
Autópálya 40,82 EUR
Gázolaj 45 EUR
Parkolás 4 EUR


Megtett távolság 683 km
Átlagfogyasztás 5.2 liter / 100 km
Átlagsebesség 100 km/h
Utazás ideje 6:45 óra

A teljes kirándulás adatai:

A teljes kirándulás adatai:
Megtett távolság 5734,2 km
Átlagfogyasztás 4.9 liter / 100 km
Átlagsebesség 84 km/h
Utazás ideje 66:37 óra

A mai nap a pihenés napja volt, úgy döntöttünk, maradunk egy napot. A város nyugati részén, ahol a hotelek voltak, tényleg száz méterre volt a tenger, viszont vonat és 4 sávos út mellett volt, ami nekem nem nagyon tetszett, ráadásul senki nem volt ott, így az is érthetelennek tűnt, hogyan lehet egy part ennyire koszos. Nem maradt más hátra, mint beülni az autóba és a városközpontba autózni. Mivel már ekkor 30 fokot mutatott a hőmérő, a kikötő melletti mélygarázsban parkoltunk le, ami egész napra nem a legolcsóbb, de jobb, mint a főtt autó. Az ernyőért és a két nyugágyért 9 EUR-t kértek, míg a kínai csaj egy tizesért masszírozott vagy húsz percet.

Alicante Costa Blanca legfontosabb városa, háromszázezer lakosú üdülőközpont. A Benacantil hegy alatt terül el, már az ókori görögök, rómaiak és mórok is jelentős települést hoztak itt létre. A város legmegragadóbb része az Explanada di Espana, mely a tengerpartunkkal szemben húzódó, az úttal párhuzamos, pálmákkal szegélyezett, díszkövekkel kirakott promenádé. Ide vonul ki a város apraja, nagyja, több tíz étterem várja a vendégeket, árusok kínálják portékájukat, az időseknek székekeket is hoznak és itt beszélik meg a legfontosabb dolgokat.

Egész nap napoztunk, pancsoltunk, fagyiztunk, olvastunk, jól esett a pihenő. Fél hétkor kifizettük a 12 pénzt a parkolóért és visszamentünk a hotelbe zuhanyozni, majd újra vissza a parkolóba, ill. az Explanadara. Végigsétáltunk a pálmák alatt, majd a városba is bemerészkedtünk. Tipikusan itteni termék a mandulás csoki vagy törökméz, vettünk párat, majd fél kilenc körül kiválasztottuk a legszimpatikusabb éttermet és egy spanyol sonkatállal, sajttal, sózott mandulával elűztük az éhségünk. Aztán nehogy visszajöjjön, rendeltünk még sült halat, amit grillezett zöldséggel és hasábburgonyával tálaltak. Ezer éve nem ettünk ilyen jót, egy kancsó sangriával öblítettük le. Majdnem 2 órán át ettünk és bizony kellett egy séta, hogy be merjek ülni az autóba, picit be is csíptünk.

Tíz óra után tértünk vissza a szálláshelyre, még mindig 25 fokot mutatott a hőmérő.
Jó éjszakát!

Timestamp: 2007. szeptember 16, 9:05, 17,5°C, 99600 km
La Alhambra (Vörös erőd) egy mór építésű palotakomplexum Granadától északkeletre, a Darro folyó mentén. 1984 óta az UNESCO Világörökség része, nem véletlenül gondoltuk ki, hogy egy egész napot szánunk erre a helyre.

Reggel 9 órakor már a bejáratnál szteppeltünk, a sor végén. Szerencsére a spanyolok eszesebbek, mint az ember várná, így a sor végéről hamar kiszúrtam egy épületet, ahol bankkártyával lehetett automatákból jegyet vásárolni. 22 EUR volt a 2 jegy és az elsők között jutottunk be.

Az építkezést I. Muhammad alatt kezdték meg 1123-ban. Hihetetlen, de az 1492-es ostromot átvészelte és a keresztény királyok sem tették földdel egyelővé, az Allah nevével díszített falak mögött uralkodtak és csak kisebb beavatkozásokat tettek. A legnagyobb károk a francia megszállók nevéhez fűződik, 1812-ben felrobbantották az erődöt. Az említett vallások szerves együttlétét a természet köti össze; míg az Alcazaba, Naszrida paloták és a Generalife arab munka, addig V. Károly palotája és a Szűz Mária-templom keresztény emlék. És köztük a természet 3 csodája: a zöld növényzet, a levegő és a víz. Nagyon nehéz szavakat találni arra tökéletes állapotra, ami Alhambra sajátja. A nagy meleg itt nem zavaró, mert a sok medence, vízvezeték, szökőkút légkondicionálóként működik. A fák és növények illatától édes a levegő, a szinek szemet kápráztatóak mégis nyugtatóak és kellemesek. Elég pár perces séta és az ideges megnyugszik, a beteg meggyógyul, a rossz ember megjavul. Szerintem Alhambra a világ egyik csodája.

S ebben az édenkertben olyan csodás építmények vannak, melyek számomra a Toledo, Cordoba, Sevilla által felépített mór csodára feltették a koronát. A patkóíves kapuk, az oszlopok és oszlopdíszek, de egész falkomplexumok a legapróbb részletekig kidolgozva - egyszerűen hihetetlen olyan ember számára, aki a szocializmus dísztelen műremekein nőtt fel.

Ki tudja, milyen lenne, ha mindhárom kertház megmaradt volna, nem csak a Generalife. Aki meditterán növénykertet akar látni, annak itt a helye. Ezen kívül itt a helye mindenkinek, aki magából profi fényképészt szeretne faragni: aki itt kattint egyet, garantáltan díjnyertes képet kap, a szinek és árnyékok játéka, a víz és zöld kombinációja a homokszínű épületekkel garantálja a sikert.

Egy életre szóló 4 órát töltöttünk itt el. Még éhesek sem voltunk, elég volt egy kis bagett az Alcazaba udvarában. Az autóba ülve visszatértünk a meséből a valóságba, illetve a 47 fokos autóba.

Szerencsére a légkondicionálás elég gyors és hatékony, így a harminc fokos külső hőmérséklet alá tudtunk menni. Ez azért volt fontos, mert egy elég nehéz mutatvány következett, a GR411 Európa egyik legmagasabban fekvő útvonala a Sierra Nevada 14 háromezer méter felett csúcsa körül. Ezt az utat sajnos a könyvünkön kívül senki nem ismerte, így az A395-ös utat választottuk. Az út jó darabon frissen volt aszfaltozva, így olyan tempót tudtam menni, hogy magam is meglepődtem. Solynieve magasságába jutottunk el, ami a GPS szerint 2275 méteres magasságot jelentett (tegnap Cadizban -2 métert írt ki). Tovább is mehettünk volna, de a Garmin nem mutatott erre használható utat és Éva gyomra is tiltakozni kezdett a kanyarok ellen. Pár óra alatt észak déli irányban átszelhettük volna a Sierra Nevadát az A348-as főútra, de inkább visszatértünk és megpróbáltunk az A92-es autópályán északról megkerülni a hegységet és felbukkanni valahol a tengerparton.

Egyszerre csak arra lettünk figyelmesek a hegyi utakon, hogy minden sarkon rendőrt látunk. Egy veterán autó jött szemben, kezdtünk megörülni, milyen veterán találkozóba futunk bele, de csak egy fokusz jött szemben, a tetőn nagy táblával: Atencion, prueba deportiva. STOP. Aztán 4 motoros rendőr. Aztán még egy. Aztán egy helikopter. Kezdem aggódni, mi a fene folyik itt? Szétkergettem a Nevadában a rénszarvasokat? Még egy motoros rendőr, lassít. Odajön hozzánk és üvölt, hogy menjünk a francba a rét közepére. Mivel eléggé agresszív volt a rábeszélőkészsége, kénytelen voltam legurulni az árokban, közben Alhambra összes istenét kértem, nehogy defektet kapjak. Megint jött egy Guardia Civil helikopter és 2 motoros rendőr... majd.... majd... felbukkant a nagy csapat: a Tour de Spain 2007 egyik futamába keveredtünk bele, vagy háromszáz biciklis fiatalember húzott el mellettünk. Micsoda élmények!

A dombok között alaposan megnőtt a fogyasztás, a pillanatnyi fogyasztás 14 liter körül is ingadozott, ami rögtön meglátszott a mutatón is, az Alfa éhes lett. Kapott fél tank gázolajat, én meg hideg uzsonnát a kúton (friss bagett, mortadella). Közben ünnepeltünk is egyet, az Alfa átlépte a százezredik kilométert, kirándulásunk pedig az ötezrediket.

Timestamp: 2007. szeptember 16, 18:55, 26,5°C, 100033 km
Hét óra volt, mire megérkeztünk Alicantébe. Hirtelen választás volt, semmit nem tudtunk erről a helyről. Kikötője, pálmákkal szegélyezett és mesésen kikövezett sétálóútja viszont magával ragadott és úgy döntöttünk, itt alszunk. Éppen egy kultúrális fesztiválva botlottunk, zenekarok játszottak, árusok árultak, mi meg csak nézelődtünk, mint a moziban. Vacsorára spanyol specialitás várt - csirkehús rizzsel (paelle), illetve kalmárhal (calamaros). Jól esett a meleg étel, 48 órája nem ettünk rendes meleg ételt. Éjjel 11-ig kinn csavarogtunk, élveztük a tenger illatát és a 27 fokos meleget.

Költségek:
Gázolaj 30 EUR
Parkolás 10,20 EUR

A mai nap adatai:
Megtett távolság 420,3 km
Átlagfogyasztás 5.2 liter / 100 km
Átlagsebesség 89 km/h
Utazás ideje 4:41 óra

A teljes kirándulás adatai:
Megtett távolság 5051,2 km
Átlagfogyasztás 4.9 liter / 100 km
Átlagsebesség 83 km/h
Utazás ideje 59:52 óra