Amióta megláttam 7-8 éve a 156 GTA üdvözlően bólintó xenonjait, csak olyanra vágytam. Jöttek mentek az autók, de valahogy nem tudtam kifogni a gyári xenonos változatot. Egyszer már majdnem meglett, de kiderült, szintén gányolt és nagyon karcos. Így aztán, mert xenon nélkül nem az igazi, maradt a kínai olcsó cucc. Másfél évet töltöttünk el együtt jóban rosszban, de inkább jóban: ha a műszaki vizsgát nem számítom, soha semmi gond nem volt sem a lámpával, sem a látással. Egyszerűen nem győzöm dícsérni a xenon fényerejét, de egyre nőttek a negatívumok a lelkemben. Ami igazán zavaró volt, hogyan takarodtak előlem az emberek. Az elején ez nagyon feldobott, aztán egyre lehangolóbb lett, az utolsó egy évben pedig 3-as állásban, földig lapított lámpákkal közlekedtem. Persze az aranyos srácot, aki a Skodajabol kiugorva kirúgta a jobb lámpám, ez nem zavarta, ő még nagyobb fej volt, és ezt meg kellett mutatni. Máig nem értem, mi lehetett a baja, a rendőr szerint a párhuzamos közlekedést tolakodásnak vette a mögé való besorolási kísérletet meg személyes sértésnek. Vendetta, na. Mindegy, a feljelentésem visszavontam, majd ha nagy leszek, én is megrugdosom az ő autóját. Kétszer is. A lényeg, hogy az operáció következtében a jobb lámpa bal sarka két centit ment befele és egyet lefele. Magyarul mondva csálé lett. A status quo tehát egy projektor nélküli, házilag xenonosított, betiltott, beállíthatatlan, csálén álló hülyegyereklámpa. Mert másnak nem nagyon nevezhető az egész foncsorból xenonrobbanást okádó akármi. A szakemberek szórt fénynek hívják, a szemben jövő autósok meg "akurvaanyádvakítaszaszaroddal".
Nem csoda hát, hogy a régi álom nem vált valóra ezzel a megoldással. Tovább kerestem, de egyre csökkenő intenzitással. A barátok viszont nem hagyták annyiban a kínlódásom. Egy regimentnyi Alfás sietett a segítségemre, az első Poló volt, aki az e-bayen meglátta a hirdetést és bogarat ültetett a fejembe. Német hirdetés, hibátlan, 74e km-t futott lámpák eladók. Kb. 100 €-n állt a licit, ennyiért a hülyének is megéri. Na de ki húzza végig a licitet? Stef sietett a segítségemre, de egy nappal a vége előtt már 300 €-nál jártunk. Jézusom, mit tegyek? Ez így nagyon drága hobbi lesz. Végül nem is én döntöttem el, mondtam Stefnek egy összeget, amit ő még pimaszul megtoldott 1 €-val és úgy hagytuk - ettől többet akkor se adok, ha elhozza megmutatni, nem még egy zsákbamacskáért. Stef az 1 €-nak köszönhetően megnyerte a licitet. Húha, van egy pár gyári xenonlámpám Németországban :)
Sajnos nem tudtunk kommunikálni a sráccal, valahogy eldugult a csatorna, így a többi dolgot nem tudtam megvenni. Közben aztán kiderült, hogy a többi dolog nem is olyan simán beépíthető cucc, hanem teljesen új kábelezés kell. Közben újabb rossz hír jött: A Steffel való forint váltogatás vesztesége újabb 30€-t vett ki a zsebemből. Több hónapos szünet következett, nem voltam ugyanis képes csatlakozókat találni a lámpákhoz. Tippem volt sok, eredmény viszont semmi. A gyári lámpa ugyanis egy központi csatlakozós, egy kábelen jön a tompított, reflektor és a parkolólámpa. Itt Skull mentette meg az életem - az egyik bontóban talált egy totálkáros 156-ot. Háromszor mentem vissza, mert a bontós egy filléres kábel miatt nem akart felmászni és a roncsban túrkálni. Másodszor max. 2 centis kábelt volt hajlandó levágni a csatlakozó után - így elbúcsúztam volna az indexektől. Harmadszorra megegyeztünk, hogy én mászok fel és én vágom le. Máig szívesen gondolok az arcára, ha rémálmaim vannak. A tengelyeken lévő szenzorokat viszont 30€-ért szedte volna le - darabját. Ráadásul az első teljesen megsemmisült. Annyiért nem kell.
Sokkal boldogabb voltam a csatlakozóval, de 4 hónap után még mindig nem volt esély, hogy működjön is a rendszer. A bólintás és reflektoros villantás (a tompított ne kapcsoljon ki, ha villantok) nélkül ugyanis nem érdekelt a megoldás. Valaki olyat kerestem, aki az egész rendszert profin összehangolja, levédi, elrendezi, a két lámpa master-slave adatkommunikációját megoldja. Ezúttal Ribipeti sietett a segítségemre, Öcsi barátja ugyanis konstruktőr és már gyártott hasonló megoldást 156-ba. A gond csak az volt, hogy a lámpát előre el kellett küldeni a világ végére, hogy mindent elő tudjon készíteni a szerelésre. Itt majdnem feladtam és meghirdettem a lámpákat. Aki elviszi 550-ért, az vigye. Nem kellett senkinek. Májusban, 3 hónappal az e-bay licit után eldöntöttem, hogy elküldöm a lámpát. Mivel a 300 km-es út feleslegesnek tűnt, András bácsi jelentkezett, hogy segít. Újabb 2 hónap várakozás következett, Öcsi el volt havazva. Végül július végén jött a hír - mehetek, minden működik. Augusztus 7-én elindult a család Tamásiba. Eredetileg egyedül mentem volna, így már az indulásnál késtem fél órát, amihez az M1 katasztrofális románkamionos 80-as tempója még fél órát hozzáadott. Az M0 feltúrva, nem tudtam az M7-re térni, így az M6-on száguldottunk le - ami nem is volt rossz, mert teljesen kihalt volt. Ráadásul megismertük a cecei mézédes dinnyét :)
A szerelés majdnem 5 órán át tartott, de Ribipeti példás házigazdaként remekül kitöltötte ezt az időt. A feleségem mondjuk nem volt túl boldog, azt ígértem neki, hogy 1 óráról lesz szó. De Tamási aranyos városka :)
Maga a rendszer éppen olyan, ahogy elképzeltem. Saját áramellátás háromszoros védelemmel. Adatkommunikáció. Potméterrel állítható magasság, jumperrel állítható a kikapcsolás 1-10 mp között. Mindez egy vízmentes dobozban, szépen elrejtve a kíváncsi szemek elől. Semmi kiégett izzós visszajelző, semmi gányolás. Műanyag gégében futó, gyárinak tűnő kábelezés. Ráadásul Öcsi rájött, hogy teljesen ki van dörgölve az akkura kötött fő kábel, ami akár durva rövidzárlatot is okozhatott volna. Üvegszálas borítással levédte. A lámpa kirúgásánal keletkezett rést teljesen eltüntette, csak a horpadás és repedt lakk emlékeztetnek erre az incidensre.
A próba jól sikerült. A lámpa bekapcsolása után villámgyors szintezés, majd minden működik, ahogy a nagy könyvben meg van írva. Nem volt olcsó megoldás, de nagyon profi.
Alig vártam, hogy beesteledjen és kipróbáljam a lámpákat éjjel is. Hazafele egész jó iramot diktáltam. Siófokon kipróbáltuk a Roxy éttermet és nagyon elégedettek voltunk. Fehérvár határáig gond nélkül siettünk, majd az M1-en szintén gondtalanul húztunk haza. Ránk is sötétetett és az első reakció is megszületett: hú, ez nem sokat ér. Ahol a kínai vacak nappali fényt generált és 100 km/h sebességgel hajtottam a fák alkotta bunkerbe, most 50 km/h alá kellett lassítanom, mert nem láttam semmit. Ez durva. Remélem egy jó beállítás rendbe rak mindent. Vasárnap este újra kipróbáltam és már nem tűnt olyan szörnyűnek, lehet, hogy szombaton túl fáradt voltam a 620 km levezetése után. Ráadásul a példásan kirajzolt fényhatár az autó orra előtt van, tehát egy jó beállítás nagyot javít majd.
Köszönöm mindenkinek a sok segítséget!
Még decemberben megvettem Ystuc autójából a BOSE hifit, ami mindenki szerint ócskavas és semmit nem ér, de aki szereti az eredeti dolgokat, annak igazi csemege: bár a hangfalak 2x "vastagabbak", mint a gyári papírgagyi, faragás nélkül beférnek, a magamfajta amatőr is pár perc alatt cserélni tudja őket. És ez volt a lényeg. Maguk a hangszórók gondolom nem a HiFi világ csúcsát jelentik, a BOSE inkább a nevét adja a hasonló "gyári" megoldásokhoz és szinte biztos, hogy újan nem adtam volna érte 260.000 Ft-os felárat :) Viszont a gyári papír hangszórókhoz képest csak előrelépés lehet. 16.5 cm-es mély-közép van koaxiálisan bekötve 5 cm-es csipogókkal mind a 4 ajtóban, így marketingesen elmondhatom, hogy 10 hangszórós rendszerem van :))) mivel az első ajtókban benn hagytam az eredeti csipogókat is.
A hangszórókon kívül a rendszerhez tartozik a csomagtérben elhelyezett subwoofer és erősítő is, de sajnos nincs bekábelezve, így a kiindulási pontom a 4. képen látható csatlakozó - úgy néz ki 21 kábelt kell előre húznom a rádióhoz. Hardy sokat segített kapcsolási a rajzok beszerzésével, de azok alapján saját kezűleg nem merem vállalni a bekötést. Majd egyszer :)
Az első eredmény a sub nélkül is egész kellemes. Sokszor vicces, hogy egy-egy ismerős jingle-ben teljesen ismeretlen hangok bukkanak fel és eddig nem ismert frekvenciák bukkannak fel :)
2010. június 24.
Bécs - Salzburg - Innsbruck - Brenner - Passo Giovo - Merano.
Teljesen más a Matyival járni a világot. Nem rosszabb, de alkalmazkodni kell. A parkolókban változnak a prioritások, már a tiszta átcsomagoló kabin a legfontosabb. Nyertes a német autópálya, ahol nemcsak tisztaság, de jól felszerelt kabin is van. Mivel tele van pelenkával, krémekkel, úgy látszik nem sokan állnak itt meg az exszoc blokkból... A Brenner hágó után a Passo Giovo a szokásosnál lassabban megy, a visszafordítóknál nem törhetem ki a kicsi nyakát. A Römer gyerekülés most megmutatja, miért volt messze a legdrágább. A láb támaszt, az Isofix rögzít, a nyakvédő hibátlan. A felső kanyaroknál a kicsi még mindig bírja, az édesanyja egyre kevésbé. A szokásos helyen, a 2000 méter magasan lévő étteremnél megállunk - előkaparjuk a téli holmit, alig 15 fok van és minden havas. Egy jó kis séta a friss levegőn visszahozza a jókedvünk. Lefele már rosszabb, németek döcögnek toyota rav4-el, de előzni nem merek. A végén már muszáj, mert lehetetlen rossz sofőr a németek többsége. Motorfék? Az mi? A 7 km-t végig lenyomott fékpedállal kell megtenni és mi hárman egy família vagyunk, úgyhogy jól egymásra kell ragadni. Über alles. A féknek nem tetszett az első szakasz, Meranoba sípoló hátsó fékkel érünk be. Ami érdekes, hogy csak akkor sípol, ha a kormányt balra tekerem. 700 km, Matyi jól van, kinn 31 fok. Benn még több, forr a levegő. Ezúttal nem a Nap a bűnös, kezdődik a Szlovák - Olasz meccs. Hogyan takarjam le a rendszámom? Ha kikapnak, jobb lesz lapulni, vagy mégse? Kikapnak, 2:1. Megy ezerrel a vafankulo. Az autót átparkolom a hotel parkolójába a kiwivel befuttatott, wistériával takart beállóba. Három német autó mellé - itt ők az urak, Merano majdnem 60%-a német, számomra ez a kétnyelvű megoldások netovábbja. Jó lenne ilyesmi otthon. A városban egy nagy séta és kis vacsora vár, Matyi először fog hordozható kiságyban aludni. A sok autózás-bezártság jót tesz neki, életében először elkezd négykézláb közlekedni. Ettől egy új világ nyílik meg előtte, de előttünk is. Most már nem hagyhatjuk az ágyon egyedül, kb. fél másodperc és már lóg is lefele. Mivel kádat nem hoztunk magunkkal, a Matyi megtanul zuhanyzóban zuhanyozni. Imádja. Boldog születésnapot Alfa Romeo és jó éjszakát.
2010. június 25.
Verona - Milano
Reggeli után indulás Veronába. Szeretem ezt a várost. Matyi Júlia sírja mellett ebédel Shakespeare szobrára fintorogva, mi két utcával arrébb és kis családi étteremben. Igen, így kell pestós tésztát készíteni! Itt már kimutatkozik az olasz mentalitás, az emberek sorba állnak, hogy elmondhassák, milyen bellissima a Matyi és megfricskázzák az orrát. A kisöreg veszi a lapot, úgy osztogatja a mosolyokat, mintha Hollywoodban tanulta volna. A két órás belvárosi séta után irány Miláno. A hotel elképesztő helyen van, szerintem navigátor nélkül esélytelen lett volna a keresés. Az autópálya ugyan közel van, de a környék a kihalt - világvégi - gettós - rettenetes kombinációja. Mikor a harmadik útféli szemétdombon az elgázolt, macskanagyságú patkány mögött hamvas bájait kínáló, fiatalkorú, drogos prostikat felváltják a félmeztelen, dagadt, néger nők szőke parókában, még kétszer letérünk balra és szögesdrótos kapu mögött elénktárul a hotel. De milyen hotel?! A parkoló hatalmas. És sorban: Spider 68, Spider 72, GTV, GTV, Montreal, Giulietta, Spider, GTV, 156 SW, 156 GTA, 156 SW, 146, Mito.... Mi a fene, ideköltözött az Alfa múzeum? Egy furcsa világba csöppenünk, az impozáns méretű, modern hotel előtt német úriemberek futkároznak gyertyakulccsal és boldogságban megőszült hölgyek cipelik a 19-es kulcsot furcsa ragyogással a szemükben. Szektagyanús állapot. A levendulasétány mögött lassan gomolyog fel a füst - végre beröffent a Montreal. A fénylő szemekbe némi homályt kever a meghatottság, hát igen, EZEK még AUTÓK voltak. Kár, hogy németül megy a terefere, én is hozzá akarok szólni, én is része akarok lenni a szektának, én is velük akarok örülni! Egy Giulietta kabrió érkezik méregzölden, az ötvenes években születhetett. A sofőrje meg akkor mehetett nyugdíjba. Mégis fiatalosan kipattan és ajtót nyit a ladynek. Hát igen, az angolos udvariasság még nem halt ki - Angliában. Ezek se a szomszéd faluból jöttek - gondolom - mikor begurul két 156-os Alfa orosz rendszámmal. Szerjózsa, emelem a kalapom és nem kötelezően az Alfa előtt. A tátott szám végre bezárom és elfoglaljuk a szobánk. A hotel megérdemel egy sort - életünkben legalább 100 hotelben voltunk már, de ez itt nem talált legyőzőre. Semmi fölösleges luxus vagy rongyrázás, ami volt, az viszont hibátlan volt. És - gondolom a környezet miatt - viccesen olcsón. Az elszállásolás után megyünk éttermet keresni a környéken. Hiba, nagy hiba. 6 km-es környezetben semmit nem találunk. Aztán arrébb se. Bár a centrum az autópályán alig 8 km, mi a girbegurba lakótelepi és egyéb utakon már 30 km-t megteszünk, de étteremnek nyoma sincs. Majd' egy óra vacakolás után feladjuk, ennek nincs értelme és visszafordulunk. S lám, a sarkon kis pizzéria, soha nem hittem volna, hogy ilyen örömet tud okozni. A pizza finom, a kiszolgálás pazar, csak a gyerekkocsi nem fér el rendesen. Matyi megeszi a pizza szélét, én meg a belsejét, a jó beosztás fél siker. Mivel már eléggé későre jár, gyorsan fizetünk, autózunk és 21.30 körül el is alszunk.
2010. június 26.
Alfa Centenary
Felvirradt tehát a nagy nap, az 5 csillagos (esküszöm nem túlzok) reggeli után vártak az udvaron az elmúlt 50 év Alfái. Közben megérkezett egy spanyol csapat is, 74-es Spider, GTV6, Mito, 159. Meg a belgák. Míg én elfogyasztottam a 3-4 adag reggelit, ők az autókat fenyesítették. Gondolom a napot akarták elhomályosítani, és ködösebb tájon sikerrel is jártak volna. Miláno azonban immunis a szépséggel szemben, hiszen nap mint nap részese mindennek, ami a szépség fogalmával összekapcsolható. Ma például több, mint 3000 Alfa Romeo az imádat tárgya. A kiállítófalu (a hely csúfos megnevezés lenne, ez valóban egy falu a városban) 15 perc alatt megvolt, a várakozás viszont majdnem 1 órásra sikeredett. Mivel a kígyózó sor legtöbb alkotóeleme csillogó Alfa volt, ez az óra gyorsan elröppent. A nyálcsorgatás tovább is tarthatott volna, ha a nagy melegben maradt volna az embernek nyála. 300 méterrel arrébb végre megértettem, miért nem mozog a sor - egy csatlakozásba futottunk, ahova több irányból is áramlottak az autók. És - minő véletlen - éppen belefutottunk az AlfaMania.sk csapatába. Esküszöm könnyek voltak a szememben, mikor 1000 km-re az otthonunktól szembejöttek a felzászlózott, integető atyámfiai. Innen már simán ment az egész, 4 sávban volt a menetelés és mindenki matricát kapott, hogy melyik szektorban fog parkolni. Ami szöget ütött a fejembe az az volt, hogy miért nem kaptuk meg az ajándékcsomagot, ha már megvolt a kontaktus... Faux pax. A légkondi persze egész idő alatt ment, így Matyi visszaaludt. Attól félve, hogy nyűgös lesz az amúgy is nehéz napon, kigondoltuk, hogy megvárjuk, amíg felébred magától. Ezt az órácskát arra használtam ki, hogy legalább a szektorunk bejárjam (szigorúan a GTA esernyő árnyékában) és kezet adjak a magyar delegációnak. Jó érzés volt a sok ismerős arcot látni: Szilárd, Krisz, Csöri, George, Tommi, ... és a többiek. Az L szekciót elméletileg a magyar-szlovák-cseh-litván-lengyel szekció kapta, de parkoltatás második órájában már ide irányítottak pár olasz autót is. Az AlfaMania.sk csapata egy saját miniszekciót boxolt ki magának, ha jól számoltam, 10 szlovák rendszámú autó volt rajtam kívül. Bár a regisztráció formalitás volt, majdnem két órát álltam a tömegben. A tömegiszonyom toporzékolt, visított a fejemben, hogy tűnjek innen. És a sor csak nem fogyott. Átkoztam mindenkit, aki a gyors parkoltatás miatt feláldozta a one-stop-shopping elveit, hihetetlen tumultus volt. Egyetlen dolog miatt volt "csak" egy ájulás és nem több tíz szívroham - a pavilonban kellemesen hűvös volt. Az izgága türelmetlenségem a második órában teljes apátiába fulladt és milliméterről centiméterre próbáltam elérni a helyet, ahogy a vonalkódom kicserélik a pár centet érő hátizsák - zászló - matrica - belépőkártya - sapka tartalmú ajándékcsomagra. Nem akarok telhetetlen lenni, de a 132€-os belépődíj ellenében ettől picit többet vártam. Akinek persze nem tetszett az olcsó sapka, vehetett hímezett szép sapkát is - ha volt még két órája, hogy sorba álljon. Az amatőrnél amatőrebb regisztráció (kérem az illetékest, hogy keresse meg Haleszt, aki biztos elárulja, hogyan kell ezt csinálni) ugyanis semmiség volt ahhoz a mega giga faux pax-hoz képest, amit az Alfa shop csinált. Ha a Guiness rekordok könyvébe akartak bekerülni, esküszöm sikerült nekik, mint a legkisebb üzletnek. Istenem, ezek nem tudtak, hogy több, mint 10000 Alfabuzi jön ide? Kérem szépen a kiszolgálópult egy két méteres asztallap volt, ami mögött egyetlen ember volt hivatott arra, hogy kiszolgáljon több ezer embert. Eszméletlen. Egyszer eljutottam a kirakatig, aztán feladtam. Pedig a sapkát megvettem volna, mert az ajándéksapka nagyon gagyira sikerült. A nap eme részét igyekszem majd gyorsan elfelejteni, a többiek úgyis azt állítják, hogy ők alig sorakoztak. A belépőkártyát gyorsan ki is használtuk és kiszolgáltuk magunk - hidegtálak (sonka, szalámi, saláták, kenyér), bor és víz várt. A kávét megint elszúrták, egyetlen kiadóhely, a végtelenben kígyózó sor. Nem kell kávé. Az autókról regényt lehetne írni, erre nem vállalkozom. Az 500 darabos, ritkaságnak számító 8C minden sarkon volt. A Duetto, amiből néha kiállításon meglátsz egyet, csapatokban jött szemben. A vadiúj Giuliettával Dunát lehetett rekeszteni. A világháború alatt már huszas éveiben járó autók pöfögtek el balról, 8C Spider gurgulázott jobbról. RZ parkolt SZ mellé. Giulia GT motor pörgött fel és Montreal üvöltött vele versenyt. Mito bámult gülü szemeivel a híres-neves ősökre és büszkén feszített a csaknem 50 országból idesereglett négykerekű remekművek mindegyike: nagy a családunk és szeretünk ide tartozni. Matyi elaludt. Nem csodálom, térdtől lefele erős kopást észleltem én is, 5 óra fele már alig vonszoltam magam, pedig ekkor kb. a fele autót nézhettem meg. A Scuderia Portello versenyautóitól a cseh BMW-Kamalig. Imádat és rajongás ide vagy oda, kb. ekkor lett elegem az autókból és kiverekedtük magunkat Milánóba. Az Alfák végigkísértek az egész úton, s a Castello Sforzesco környékén már lépni se lehetett a sok keresztes-kígyós autótól. Szerencsére egy belga srác megsajnált és átparkolta a 159-et úgy, hogy mellé simán befértem. Grazie. A vár előtti tér és út teljesen le volt zárva és egy egész város lett részese az ünnepi szertartásnak. Alfa vírus szállt a levegőben, kattogtak a fényképezőgépek, a tűző nap verseny csillogott a az Alfák lakkjával. Váltották egymást a szebbnél szebb pólók - brazil, spanyol, belga, olasz Alfa klubok rendezésében, elismerő pillantásokat váltva ki. Milano sose volt az olcsóságáról híres, de a két fagyipohár+üdítőért számlázott 40€-tól koppant egyet az állam. Nem baj, amíg lefele koppanik és nem felkopik, addig csoszogunk még egyet, aztán irány a hotel. Nem tudok erősebb szót találni, mint a hullafáradt, pedig biztosan van. Hulla a köbön? Ilyen lehet lefutni a maratont? Vagy elég, ha azt mondom, hogy vacsora se kellett és ágyba zuhantunk? Nagyon nagyon jó volt ott lenni, átélni, részese lenni ennek az eseménynek. Emóciók terén sokat adott az individuális tapasztalat a hotel parkolójában, a rendezvényen inkább az ősi, DNA-ba kódolt valahova tartozás iránti vágy, fanatizmus és elkötelezettség domináltak, illetve a tény, hogy az érzelmek aktiválására elég volt a HÍVÓ SZÓ.
2010. június 27.
San Remo
Sikerült magunkat kipihenni, bár álmaink nem voltak benzingőz és gumifüst mentesek. A rendezvény folytatódott tovább a nagy Alfás felvonulással, minek keretében az Alfa kígyó átöleli Milano városát. Én viszont a reggelinél (*****) úgy döntöttem, elég volt, inkább elnézünk a tengerhez. Utunk San Remo-ba vezetett, ahol egy 150 éves hotelben szálltunk meg, rögtön a tengerparton. Királyi volt a szoba a 4 méter magas falakkal és a tengerre néző fakeretes ablakokkal. Alattunk virágok ontották édes lehelletük a levegőbe, elnyomva a tenger sósan friss szagát. Sajnos gyerekágyat nem kaptunk, de a 3. ágyból egész jó kis kuckót alakítottunk ki, így Matyinak készítettünk pár "előszörös" pillanatot: először aludt nagy ágyban. Először feküdt homokban. Először fürdött tengerben. Először evett homokot. Először aludt a tengerparton kocsikázva. És imádta minden pillanatát. Sose hittem volna, hogy ilyen létezik, de szemünk láttara változott napról napra. Új mozdulatok, új szavak, új hangok, új gesztusok. Hihetetlen csoda a kissrác. Míg pár napja sírva fakadt, hogy ránézett az édesanyám, most vigyorogva szemezik az emberekkel és néger pincérlányokkal kacérkodik. A fiam. San Remo régi fénye már a homályba veszett, a sok Grand Hotel és a kaszinó árulkodnak csak arról, hogy pár évtizeddel korábban Sissi, Miklós cár, Mária Alexandrovna, Alfred Nobel sétáltak a még mindig szép márvány sétányon. Ha nem számolom a minden lépten-nyomon felcsendülő orosz nyelvet, amit sikerült az elmúlt rendszernek az agyunk útálom szekciójába vésni egy életre, elmondhatom, hogy ez a nyugodt városka nagyon kellemes célpontja lesz nyugdíjaskori barangolásainknak.
2010. június 28.
Ceriale
A tenger sós, a homok sárga, de mára inkább olyan programot szerettünk volna, ahol Matyi gond nélkül alhat (próbáltál már homokban kocsit tolni?), mi meg egyet pihenhetünk. A hotel recepcióján találtuk meg a megoldást. Csak egy köpésre volt (70 km...), belépő 50€ és éppen olyan napot kerekítettünk ki belőle, amilyet szerettünk volna. Matyi imádta a vizet és a többi gyereket, bár a legtöbb (összes) attrakcióra túl fiatal volt még a 9 hónapjával. Este San Remoban életem talán legjobb halételét ettem, átszellemült arcom csak akkor vált fehérré, mikor Matyi megunta a sziesztát és a földre rántotta a salátás tányért. Össze is törött, az illuzióimmal egyetemben.
2010. június 29.
Avignon, Lyon
Nem akaródzott maradni, de hazamenni se. Elindultunk Franciországba. Mentonban megálltunk a szokásos piacon, majd Marseilles felé indultunk. A déli napsütésben nem akartunk megállni a kikötővárosban, ezért választanunk kellett: 450 km Barcelona vagy 300 km Lyon. Végül Provence győzött, imádom nézni az elsuhanó levendulaföldeket. A megállonk Avignon volt, ahol bejártuk az óvárost és életünk legjobb crepes-ét ettük. Lyonban a legnagyobb esemény az dugó volt a föld alatt, a navi nem tudta hol vagyunk, én meg a hat! párhuzamos egyirányú útból kiválasztottam a leglogikusabbat, egyben a legrosszabbat. Az állomás parkolójába vezetett, ahonnan nem tudtunk kijutni. Fizettem volna, de megette a kártyám. Aztán a kártyám visszaadta és megette a jegyem. Közben üvöltöztem egyet velük, mert tudni kell, hogy egy francia soha nem tanul idegen nyelvet, tanuljanak meg a többiek franciául. Viszont ezt nem vallják be, csak éreztetik. Például a jegygépen ott az angol zászló és a help gomb, ami azt jelenti, hogy ha baj van nyomj meg és angolul segítek. Csak éppen nem tud angolul olyan szinten, hogy a simán angolul nem tudó ember csak kismiska: az ő tudásuk nem nulla, hanem minusz kétszáz. Szóval addig daráltam körbe, hogy "amasinaelvetteajegyemengedjmarki", hogy végül kiengedtek. Ez a hercehurca felemésztette az összes energiám, amit arra raktároztam, hogy normális hotelt találjak. Az első hotel a környéken az Ibis volt. Soha többet. Egyszer majd megírom, hogyan vacsoráztunk 2,5 órán át, mert 1 órát vártunk, 1 órát szenvedtem az állítólag angolul tudó pincér főszereplésével készült tragikomédiával és fél óra volt a kaja belapátolása. Ami mellesleg az egyetlen francia pozitívum, ők nem képesek ételt elrontani. Azért a sört kihúzták a számláról, amit akár bocsánatkérésnek is vehetek. Gyerekágyat szereztek, viszont 145€-t számlázni egy ilyen ** hotelben - picit pofátlanságnak tartom még akkor is, ha az Ibis neve jól cseng és az árban benne volt a vacsora+reggeli+parkolás.
2010. június 30.
Milano
Folytatódott a 32 fokos kánikula, amit városnézésre használtunk ki. Gyalog! feltoltam a gyerekkocsit a Fourviere dombjára, hogy lehűtsük magunk a bazilikában sétálva. Itt sikerült Matyit először áttenni a gyerekülésből a kocsiba anélkül, hogy felébredt volna, így ő szépeket álmodva mit sem sejtett abból, hogy az illatos rózsakertek 30 fokos emelkedőjén vért izzadok. Azt hiszem ez volt az utolsó 20 életévem sportteljesítménye. A kilátás megérte. A Notre Dame is tetszett, ennyi elég volt Lyonból. A következő megállónk egy kis fürdőváros, Aix les Bains volt, avagy a római Aquae Gratiana. Éva szerint Sissi itt (is) kezeltett az isiását, én meg elhűlve néztem, hogy a ki dombokon 16 literes fogyasztást ír ki az autó. Imádnivalóan aranyos kis városka, tele a szokásosan bunkó franciákkal. Hol vannak a vidám, gyerekkel incselkedő olaszok? Ezek rá se néznek a kicsire... Hihetetlen népség. Menjünk vissza Itáliába. Megnéztük gyorsan a római fürdőt, ebédeltünk egyet (1l Evian 6 EUR??) és elindultunk keleti irányba. Kb. 1 km után megálltunk, azzal büntetem meg ezt az undok nemzetet, hogy kivásárolom az összes pástétomot (foie gras rulez) és bort. Az Alfa nem ellenkezett, szerintem még vehettem volna, bár a gyerekkocsi kerekeit ki kellett így is kattintani, mert a pastisos üveg nem fért be a savojai kacsapástétom mellé. A francia autópályák áráról majd máskor írok blogot, a mai napon alsó szinten elment 100€. Ennek nagy része (35€) a Mont Blanc (Traforo del Frejus) alagút volt, Millau és Val-D'Isere után egy nagy álom. Európa legmagasabb csúcsától 7 km-re a hegy gyomrában autózni 13 km-t ajjaj. A drága alagút vagy talán más sokakat eltántorít, több tíz kilométeren át egyedül autóztunk. Jobb oldalt ott terpeszkedik a Mont Blanc 4695 métere, nagyon szégyenlős és felhőkbe burkolja magát. Azt hittem lesz alkalom fotózni, de csalódtam - se egy nagyobb parkoló, ki kilátó, semmi attrakció. Csak mi és a hegy gyomra. Na meg a pénztáros. Kapunk egy rakás instrukciót - max. 70 km/h és min. 150 méter követési távolság. A 13 km rettenetesen sok, hát még ilyen tempóban. Ha nem tartod be, az alagút fala karácsonyfát játszik. De nem ezért érdemes betartani, hanem az alázat miatt - a hegy gyomrában az autó védelme, légzsákok semmit nem érnek. Tűz, víz, füst - minden elem készen áll, hogy a legkisebb hibád is kihasználja és újabb csíkokat húzzon az áldozatok listájára. Vigyázunk, gurulunk. Matyi alszik. Átjutottunk. Nincsenek harsonák, nincs gratuláció, csak a tapasztalat. Irány Milano, irány a múltkori hotel. Este ismét 1 órás étterem keresés - eredménytelenül. Viszont megtaláljuk azt a hatalmas bevásárlókomplexumot, ahol tavaly voltunk, milyen kicsi a világ. A múltkori pizzéria viszont eltűnt. Feladjuk, kelet Milánóban nincs étterem és kész. Végül úgy döntünk, a hotelben eszünk és milyen jó döntés volt! Még egy plusz a hotel adatlapjára.
2010. július 1.
Monza - Como - St. Moritz - Innsbruck - Linz - Bécs
A tegnap felfedezett bevásárlóközpontban telerakjuk az Alfa üresen maradt rekeszeit, nem értem, hova fért bele a sok cucc, de esküszöm, mindent beraktunk. A Como tó felé indulunk, 1 órás dugó után Monza, majd az egyik kedvenc utam - a Como tó jobb partja. A svájci határ felé kifogunk egy kamiont, amivel majdnem fél órát veszítünk, Chiavenna környékén lehetetlen előzni. Svájcban kb. 150 kilométeres út vár, de a szerpentinek miatt majdnem 3 órát tart. Lenyűgöző a táj. St. Moritz után ebédidő. Helga asszony megmelegíti a gyerekkaját, de elköveti azt a hibát, hogy kihozza a mi ebédünk is. Így aztán Matyi eszi a sült pulykát, én meg a rizses-húsos gyerekturmixot. Miért kell a gyereknek mindig a más ebédje? Az osztrák határon félrerendelnek, már látom lelki szemeim előtt, hogyan csomagolom ki az egész csomagtartót és enyhe depresszív állapot mutatkozik, de 5 perc után intenek, hogy mehetünk. A megkönnyebbülés szele átsodor Ausztriába. Nem szeretem a Salzburgba vezető pályát, minden második német sofőr tehetetlen balfék. Egyszer szívesen elvégezném a német autóiskolát, hogy ezt tanítják, vagy ilyen marhának születnek. Mindegy, túléltem, akárcsak az útlezárást és Innsbruckon keresztül való terelést. Csak éppen veszítettünk egy órát. Linz magasságában egy megállóban Matyi rám öntött fél liter tűzforró kávét. Nem baj, az eredmény ugyanaz: nem alszok el... Este 10 előtt már Szlovákiában járunk. Ha nem írják ki, úgyis rájövök, zörög az autó alattam és a nyomvájúk rángatják a kezemből a kormányt. Üdv otthon. Matyi új rekordja 1000,4 km 3 megállóval.
Köszönjük a szervezőknek az ünnepséget, bár van mit tanulniuk, rengeteg munkával színvonalas eseményt hoztak össze. Köszönöm Évának, hogy kibírta az utat. Köszönöm Matyinak, hogy van. Köszönöm az Alfának az újabb 3650 km-t. Jó volt.
Mostanában már nem szokott időm jutni, hogy a régi fényképeim nézegessem, de egy hirtelen ötlettől vezérelve lapozni kezdtem: Trieszt, Merano, esküvő... de jók a képek! Egyszer csak egy mélygarázsban fényképezett 156 SW TI képe ugrott be. Igen, igen, erre is emlékszem - alaposan körbefotóztam, hiszen ugyanolyan színe volt, mint az autómnak és orgazmushullámok lebegtek körülöttem a TI bőrülései láttán. Azt hiszem ebben a pillanatban kattant valami a fejemben és újra olyat tettem, amit már hónapok óta nem - elkezdtem nézegetni az interneten az eladó Alfákat. A harmadik kattintásra megtaláltam, nem lehetett tévedés. Ez isteni sugallat volt, más nem is lehetett. Ugyanaz a bőrülés, xenon lámpák, szin, rendszám. Elhatalmasodott rajtam a birtoklási vágy, már éreztem a combtámaszok feszességét, a 175 lovas JTD bődületes húzóerejét. Egy hetet adtam neki, hogy eltűnjön, hogy megvegyék, de nem, minden reggel ott mosolygott rám és én tudtam, hogy az enyém lesz.
Kapóra jött, hogy éppen második autót keresünk, a 3 ajtós Puntó jó szolgálatot tett a 10 év alatt, de most, hogy hárman vagyunk, már nem tudja kielégíteni az igényeink. Az első negatív szelecske akkor érkezett, mikor a feleségemmel összeírtuk, milyen is az ideális autó: benzines, kisebb, mint a 156, de nagyobb, mint a Punto, 5 ajtós és semmi esetre se bőrüléses. Először óvatosan, aztán egyre nyíltabban terelgettem a témát a 156-om irányába. Megengedtem, hogy vezesse, mikor a Punto vért izzadott a 35 fokos melegben, hűs szellőként járattam a légkondit, de hiába. Nem kell a 156. Sedici kell. Hideg zuhanyként ért, ezért elmentünk próbaútra, egy Sedici nem lehet ellenfele a 156-nak. Pedig de. A demonstráció fordítva sült el, még jobban beleszeretett a Sedicibe. A szerelemmel meg nem lehet játszani.
Kombinációs éjszakák következtek. A szerelem nagy úr, de az autóromlás istene még nagyobb és be tudja szürkíteni a rózsaszín álmokat. Magyarul: ha megveszem a TI-t, mennie kell a 156-nak. A TI bizonytalan, a 156-om hibátlan. Annyi pénzem most nincs, hogy mindkettőt megvegyem és mellette még a Sedicit is megrendeljem. Mi legyen a megoldás? A segítség onnan jött, ahonnan nem vártam, hívtak a FIATból, hogy a Sedicire 5 hónap a várakozási idő. Nagyszerű, viszem a TI-t és 5 hónap alatt kiderül, melyik 156 marad. Felmondtam a bankban a lekötéseim, kivettem az előlegként kért 4000 €-t és elindultam megvenni a TI-t.
Egy pláza parkolójában futottunk össze és megdobbant a szívem. A 156-om rút kiskacsaként terpeszkedett a TI mellett. Megkezdődött a mustra:
A TI (Turismo Internazionale) egy design csomag. Kívülről abban nyilvánul meg, hogy 17"-es speciális TI felnik terpesztenek a 3 cm-t ültetett futómű 4 sarkában. A kerekek között az ívelt küszöb hangsúlyozza ki a sportos összképet. Az 5. ajtón TI jel. A belső TI feliratos alumínium listákkal mutatkozik be, de ami az ember agyának legrejtettebb bugyraiba hasít, az a combtámaszos, motorosan állítható, piros cérnával varrott álomszép fekete bőrülés. Az emberek kedve volna átölelni, belebújni, és beszívni az illatát.
A szerelem angyala megsimogatta a homlokom és a fülembe suttogott: fizess és vidd! A racionalitás ördöge seggbe billentett: ha már ilyen marha vagy, legalább számolj!
Számolni kezdtem. Az autót 8500€-ért odaadta volna a srác, ami viccesen kevés, 3 éve ennyiért meg se mutatták volna a 156-om. Az én 156-om újan szintén 30000€ körül volt, most jó esetben 5000€-t kapok érte. Ezek tények. Mit is kapok tehát a 3500€-ért?
A TI 2006 januári, tehát pontosan 2 évvel fiatalabb. 122 ezer kilométer, nálam 172 ezer, vagyis kerek 50000 a különbség. Ezzel a húzással simán kitolnám 2 évvel a 156 tulajdonosi státuszom. 2:0 a TI javára. A srác pontozása kérdéses. Szimpatikus, nagyon az, de a telefonban azt mondta, hogy 159-et vett, azért árulja, most meg azt mondja, hogy BMW-t készül venni. A telefonban azt mondta, hogy 1. tulajdonos, most meg azt mondja, hogy Németországból hozatta az autót 2 évesen. A részletes szervizlista, amit ígért, "csak" egy szervizkönyv, azt vártam, hogy hozzám hasonló listája van. Legyen 2:1, bár...
Lakk. Az én 156-om törve volt új korában, ez biztosan nem. Az első lökhárítóm 3 éve vár a lakkozásra, a TI lakkja gyönyörű. Horpadás az ajtókon, lakk repedés. Semmi brutális. Viszont - és ezt már többször megfigyeltem - az autóm színe sokkal élénkebb és sötétebb, mint a többi arany metál 156 esetében. Sőt, más a neve is, az enyém Luca di Bosco, a többieké Amalfi. Sose jártam utána, de az enyém jobban tetszik. 4:2 a TI javára. A felnikkel sokat nem nyernék, szépek, de padkásak. Ha rendbe akarom rakni, vagy másik felni, vagy javítás. A hirdetésben írt új gumi 10000 km-en belül kukás. Vagyis kb. ugyanaz, mint az én autós esetén. Az ültetés durva. Bármilyen szép, bármennyire terpesztő béka mellette az autóm, hiába a sportos ék alak, szinte belefúrva a scudettot az aszfaltba, nem tudom elképzelni, hogy ilyen autóval képes lennék naponta a munkahelyre ingázni. Ez egy autópályára való turismo, a frissen bűzülgő aszfaltutak királya. Hiába lesem viszont az alját - nincs odacsapva. Mosolyog: én már megtanultam vezetni. Ez bizony pont a másik oldalon, 4:3.
A motor esetén nincs miről beszélni, a 2.4 JTD +35 LE, de nagyobb a fogyasztás és a biztosítás. Vannak az életemben helyzetek, mikor nem elég a 140 LE és elég a 175? Hmmm. Legyen 5:4. Olajcsere +/- 20000 km-ként, nem tudni, milyen olajjal. Ilyen alapon az 50000 km-el kisebb futásteljesítmény picit halványodik. De olajat nem látok sehol, a motortér nagyon szép, de nem bemutatóra csillogósított, hanem olyan természetes. Vezérlés nemrég cserélve a márkaszervizben. Pont ott, ahol az enyémet elcseszték.
A belső az ülést kivéve szinte ugyanaz, a kormányt ugyanúgy bőrözni kéne, viszont a kormánykapcsolók már anyagukban szinezettek, így a kopás annyira nem látszik. Ami meg az ülést illeti, közelről picit más a helyzet. Óriási csalódás, hogy nem fűtöttek a TI ülések. Nem is motorosak, mint a hirdetésben volt, csak a deréktámasz motoros. Az ülőlap hátulja viszont kopott. Nem nagyon, de kopott. Hiába szebb, formásabb, piroscérnásabb, mint az én autóm sima gyári bőrülése (+2 év, +50000 km), valahogy nem érzem plusz pontnak a TI felszereltség fénypontját.
Felszereltség szempontjából nagyon örültem a fűtött első szélvédőnek, amiről kiderült, hogy ha volt is gyárilag, már nincs, mert a szélvédő cserélve volt. Nagy pozitívum az ESP, az enyémből esőben nagyon tud hiányozni, főleg ha a 300 Nm-t hirtelen küldöm a nyálkára. De más semmi. Kijózanító, hogy egy utolsó szériás TI, ami lényegében GTA híján a legdrágabb 156 volt, ennyire átlagosnak tűnjön az összehasonlításban. Ott a pont, de csak egy: 6:4
Xenon. A felszereltség gyöngye, a vásárlócsábítás ásza, a gyengém. Két éve járok kínai utólagos xenonnal és kb. ugyanennyi ideje útálom. A magasság permanensen 3-ra állítva, minden pillanatban várom, ki köp le a vakítás miatt és mikor szúr ki a rend szigorú őre. Viszont kidobni nincs erőm, mert a céljának remekül megfelel, nappali fényt árasztva a legsötétebb zugba is. Durva, takarodj előlem üzenete viszont nem mindig pozitívum. Ebben viszont gyári a xenon. Talán. Mégse. Nem az. A lámpatest gyári, de utólagosan van belefoltozva. Ez nem lehet igaz. Csalódásom nem mutatom, de belül ott rág, pusztít, szürkeséggel vonja be a szerelem vörösen pulzáló angyalát. Nincs bólintás, nincs szintezés, nincs mosó. Ráadásul a lámpák érthetetlen módon karcosak. Ezért egy pontot muszáj levonnom. 5:4
Az ismeretlen előélet versus a dédelgetett 156-om kiegyenlíti a meccset, 5:5 a vége. Lehet itt ezer rejtett gond a LMM-től a kuplungig, ami ugyan érvényes az én autómra is, viszont én lassan mindent cseréltem már, így az alkatrészeket tekintve az autóm kevesebbet futott.
Elégedetten dörzsölte markát a racionalitás ördöge, szomorúan vonult sarokba az angyal. Döntetlenért 3500€-t? Nem, ez nem jó vásár. Vissza a zöldhasúakat a bankba, vannak fontosabb dolgok is, mint 35 LE-t vásárolni. A történelem nem ismétli meg önmagát, nem lesznek újra ikrek a garázsomban. Kidörgölök egy könnycseppet a szemem sarkaból: ma ismét felnőttem egy kicsit.
172594 km
Selenia WR 5 liter, gyári olajszűrő, levegőszűrő cseréje.
Az átnézés eredménye:
- a hűtő fokozatosan szétmállik
- olajszivárgás a főtengely szimmering valószínűleg haldoklik
- a szíjfeszítő picit kerreg, de állítólag még OK
- az autó alján rozsdavirágok nőnek
A légkondi kapott FIAMM szénszálas szűrőket és VIRO fertőtlenítést. Most már teljesen felkészültem a nyárra.
170.040 km
Bemérettem végre 3 év után a lengéscsillapítókat, bár az eredménnyel nem nagyon tudok mit kezdeni. A legrosszabb a jobb hátsó 50%-al, ami az okos könyvek szerint rendben van. Viszont van itt valami EUSAMA parameter, ami szerint a hátsókat azonnal cserélni kell, mert nem ül a gumi rendesen az úton (ami igaz is lehet, mert kockásan kopnak a hátsó gumik).
EUSAMA %
- bal első 54%
- jobb első 51%
- bal hátsó 26%
- jobb hátsó 15%
Csillapítás minősége %
- bal első 69%
- jobb első 90%
- bal hátsó 72%
- jobb hátsó 50%
Gumi szilárdság
- bal első 290
- jobb első 281
- bal hátsó 266
- jobb hátsó 268
Súly
- bal első 487 kg
- jobb első 448 kg
- első tengely 935 kg
- bal hátsó 289 kg
- jobb hátsó 286 kg
- hátsó tengely 575 kg
- együtt 1509 kg
Nem örültem sokáig a feltöltött klímának, ugyanis 2-3 másodperc hideg levegő fújás után a kompresszor kikapcsol. Megnéztük miért - túl nagy a nyomás. 500 grammról visszavettük 450-re (a katalógus szerint ennyi a minimum), de nem segítetett, a magas nyomás miatt kikapcsol a gépezet. Illetve ki-be-ki-be 2-3 másodpercenként. A klímásom nem mert 450 gramm alá menni, szerinte az tönkrevágja a kompresszort, inkább hűtőt tisztítana meg szűrőt cserélne. Sajnos most erre nincs időm, így marad a kikapcsolt légkondi.
2-3 nap után automatikusan nyomtam egy automata gombot és láss csodát a légkondicionális hibátlanul működik. Úgy látszik, mégis segített a hűtőanyag adagjának csökkentése, mert ezáltal csökkent a nyomás is.
Fantasztikus nyári időjárás fogadott április 24-én, így kitaláltuk, hogy nem a szétbombázott teraszon töltjük, hanem sétálunk valahol és az utolsó cseppig kiélvezzük a D vitamin gyűjtést.
Lassan gurultunk Győr felé, ahol matricát vettünk, majd az M1-en Tatabánya felé indultunk. Itt a Matyi felébredt és tudtunkra adta, hogy tízóraizni szeretne. A megállóban volt vagy 10 parkolóhely, de az első harmadban 40 tagú román család ebédelt, a közepén dagadt német pöffeszkedett, így a feleségem kérésére arrébb parkoltam - a sor legvégére. Bár a fólia miatt nem látni be az autóba, szerintem érthető a kérés, hogy szoptatás alatt ne járjanak idegenek az autó körül. Ez így nem is lett volna baj, ha a sor vége nem a rokkantak számára kijelölt parkoló. De még az se lett volna baj, ha fél percen belül ki nem szúr a rend éber őre. Végül a románok alapos megvizsgálása (elég ijesztően néztek ki) és Matyi mosolya megenyhítette őket és 10 perc után elengedtek. Büntetés nélkül - és ez így volt jó.
Budapesten az Erzsében téren parkoltunk le, bár nem szeretem ezt a helyet, mindig itt kötök ki. A lézengő gyanús alakokat már megszoktam, a feketere festett hajú fiatalok pipafüstjén sem ütközök már meg, de a hajléktalanok miért járnak a liftbe vécézni - ez számomra elfogadhatatlan, babakocsival meg elég kellemetlen lépcsőzni.
Átsétáltunk a Lánchídon az Adam Clark térre, megsimogattuk a kőoroszlánokat és felsiklóztunk a Várba. A megújult Halászbástyán csináltunk pár fotót, majd visszasétáltunk. Hat óra is elmúlt, mire hazaértünk. Jó nap volt, valamikor újra megismételjük.
168.000 km
A melegebb napokon már bekapcsolt a klimatizáció, de rögtön kapcsoltam is ki, mert a kompresszor nagyon hangoskodott. Ma végre rájöttünk miért - összevissza 35 gramm gáz volt benne. Ha jól emlékszem 640 gramm van előírva, így megtankoltuk, most úgy hűt, hogy jegesmedve legyen a talpán, aki kibírja.
www.autocomp.sk, 60€
Mióta megvan a JTD, nem nagyon törődtem a fogyasztással, mert... mert minek? Elraktároztam a fejemben, hogy bármit csinálok, a fogyasztás a számítógép szerint mindig 4.8 liter, a bankszámlám szerint pedig valahol 7 és 7.5 liter között mozgott. Figyelni inkább azt szoktam, hogy tele tankkal hány kilométert tudok megtenni, mert egy ideje már csak Shell kútra járok, és az nem mindig van útban. Az elején mindig 850 km körül tudtam teljesíteni, később ez 820-830 között állapodott meg.
Aztán megszületett a kisfiam és megpróbáltam párszor "just cruising" módban autózni, hiszen sehova nem siettünk, döcögtünk egyet a szabályok szerint, plusz mínusz (inkább plusz) 10 km/h. Az első meglepetés akkor ért, mikor a morva túra (kb. 250 km szabályok szerint) feltornászta 902 km-re a hatótávolságot. Azután jött Esztergom 350 kilométere majdnem szabályosan és 930-nál kellett tankolnom.
Ha ez így mind igaz, akkor a 140 lovas JTD-nek szabályok szerint nem nagy gond 1000 km fölé tornászni a hatótávolságot, vagyis 6 liter körül fogyasztani.
