Timestamp: 2007. szeptember 13, 8:30, 18°C, 98281 km
Ma sem nyújtózkodtunk sokáig, egyrészt az ágyak nem voltak fejedelmiek, másrészt Spanyolország tárt karokkal várt, ideje volt megnézni valami érdekeset.
Madrid központjába már nem nagyon akaródzott visszamenni, ezért az este kinézett El Escorial felé vettük az irányt. Bár elkaptuk a reggeli csúcsforgalmat, egyszerűen nem tudtak bedugulni az utak, a mindent behálózó autópályák ontották az autókat, de a forgalom nem lassult, így gyorsan és katonásan távoztunk. A hatalmas kastély végig ki volt táblázva, a Garmin nélkül is megtaláltuk volna, de ismét sokat segített a navigáció, főleg kényelem szempontjából. 55 km-t tettünk meg, mikor az Elesettek völgyének (Valle de los Caidos) hatalmas fehér keresztje feltűnt előttünk. Itt elhagytuk az autópályát és balra térve egy kisvárosba érkeztünk, mely teljesen kihalt volt a reggeli órákban. A korai érkezés előnye az ingyenes parkolás volt az általunk választott helyen, a hátránya, hogy jó 25 percet sétáltunk és mókusokat fényképeztünk, mire 10-kor végre megnyitották a pénztárat.
A monumentális szürke kastélyt II. Fülöp építtette 1563 és 1584 között. A fő építésze Juan Bautista de Toledo volt, aki nem érte meg a befejezést. Állítólag a San Lorenzo kolostor porrá rombolása után tett egy fogadalmat, hogy újjá építi. A Sierra di Guadarrama ékessége szó szerint nem nevezhető ékesnek, hiszen a Spanyolországra nagyon jellemző dísztelen stílus jellemzi (desornamentado). Amivel viszont nagyon is le tud nyűgözni, az a csendes, nyugodt erdő közepén emelkezdő kőkolosszus, a szürke monstrum, ami mégsem tűnik hidegnek és idegennek. Az épület nagyságát nehéz leírni, de a számok sem tudják kellőképp illusztrálni, hiszen a mai lakások, házak mellett nehéz elképzelni a 207 × 161 m-es alapot, a négy saroktoronyt, a kupolát, 86 lépcsőházat, 1860 helyiséget, több, mint 2500 ablakot.
Kettőnknek 16 EUR volt a belépő, cserébe majdnem 3 órán át koptathattuk a többszáz éves lépcsőket. Amit a főkapunak hittünk, az a San Lorenzo bazilika bejárata, az El Escorial bejárata érdekes módon oldalról van. A Bourbon palota után a múzemot néztük meg. A kolostor nem látogatható, de a királyi sírok igen, márvány és arany dísziti a 26 uralkodó utolsó nyugvóhelyét. Valami miatt kihagytunk a belső kertet, de a látottak így is hatalmas mennyiségű feldolgozandó információt jelentettek, főleg a festmények és régi térképek tetszettek.
Timestamp: 2007. szeptember 13, 12:35, 22,5°C, 98344 km
Errefele már ingyenesek az autópályák, ami kellemes meglepetés volt (a viamichelin.com 6.3 EUR-t ír). Megkértem a Garmint, hogy vigyen Toledo-ba, az Alfát megkértem, hogy legyen továbbra is jó társ és cserébe kap egy mosást. Mivel megígérte, lemosattam egy autópálya menti parkolóban, 3.3 EUR-t fizettem. A hölgy egy szót sem tudott angolul, körülbelül így képzeltem el egy negyedosztályú mexikói helyet... Forog a ventillátor, tekilát isznak a déli hőségben az emberek és a félkarú rablót etetik a visszajáróból. A hölgy alig 5 perc alatt megérti, hogy az autót akarom lemosatni és egy agavékrémes sonkás kenyeret kérek, na meg kávét (2,5 EUR). Végül a gyenge olasz tudásom segít – lavare=mosni, az majdnem lavadas De muszáj magam megdícsérni, szerintem harmadrangú pantomimiskolában simán átmennék az első vizsgán.
Toledo spanyol méretekkel tényleg csak egy köpés Madridtól, alig 120 km megtétele után feltűnt előttünk El Greco városa.
Timestamp: 2007. szeptember 13, 13:20, 24°C, 98465 km
Ami lényegében nem is El Greco városa, az ugyanis Krétán született, de annyira megszerette ezt a várost, hogy 36 éves korában itt telepedett le és a következő 37 évet itt is töltötte. Vagyis mondhatjuk, hogy életének nagyobbik részét itt töltötte…
Ismét a Garmin segítségével parkoltunk, az óvároshoz legközelebb álló parkolóba vitettem magam, és igencsak forgattam a fejem. Toledonak ez a része olyan, mint egy Alfa találkozó, állandóan az az ember érzése, hogy minden négyzetcentimétert le kell kattintani, mert szertefoszlik a varázs és eltűnik a sok gyönyörűség. Kattogtattam hát, ahogy csak bírtam, nem is érdekelt, mit fényképezek, csak zárhassam dobozba, hogy csak az enyém legyen. Éva a kerámiaüzleteket járta, kigondolta, hogy toledói kerámia házszámunk lesz, ha törik, ha szakad. Én meg imádkoztam, nehogy Made in China matrica legyen alulról. Úgy látszik szerencsénk volt, a toledói acél mellett úgy látszik a toledói kerámiát is itt csinálják. És nagyon – nagyon szép!!! Persze itt is sok a marhaság, amit a turistának nevezett bohócoknak találnak ki, kedvencem a Don Quijote életnagyságú szobra pár száz pénzért, vagy „eredeti” toledói acélkard, ha kell páncélruhával együtt. Megkérdeztem, és állítólag egész jól fogy. Hihetetlen.
Az ősi utcákon bolyongva többször is elállt a lélegzetünk. Egyrészt az emelkedő miatt, másrészt a multikultúrális káosz miatt, amiben csak az a közös, hogy minden több száz éves és hibátlanul összefonódott. A keresztény, muzulmán, zsidó szülötte az óváros, mindenből a legjavát örökölte. Mindez aztán a katedrálisban csúcsosodik ki, akinek kevés ideje van a városra, csak ezt nézze meg.
Az éhség nagy úr, nagyobb, mint a katedrális iránti vágy. A katedrális mögötti utcában több turistamenüt kínáló szimpatikus étterem is volt, de mi valami nem turistát szerettünk volna, ezért picit bolyongtunk és oda mentünk, ahol egy kínai turistát sem láttunk. Ez mát tetszett, a tulaj szolgált fel, aztán leült a szomszéd asztalhoz és ő is megebédelt. Éva gaspachot – hideg spanyol levest evett, én paelle-t csirkével és rákkal. Főételként Éva sült csirkét evett, én pedig sült fürjet toledói mártással. Házi vörös borral öblítettük le a szárnyast, készen voltunk a folytatásra.
A katedrális tényleg lenyűgöző volt. Csakúgy, mint a város körülötte, a stílusok keveréke. 1226-ban kezdték építeni és 1493-ban lélegeztek fel, hogy végre kész. Csaknem 300 év mesterei, stílusai, anyagai tűnnek vissza. Az Escorial után nem akartam még egy szépművészeti sokkot, ezért a mindent látni akarok rohanás helyett leültem az Utolsó vacsora szobrai alá (a Puerta del Mollete egy kis kapu, mellette egy díszes portál van, mely zárva van és felette több szoboregyüttes látható) és olvastam pár oldalt Toledóról, a katedrálisról. Ha nem lett volna a pár orosz turista, mondhatnám tökéletes volt a szieszta.
A zsidó városrészen át mentünk vissza a parkolóba, vagyis egy teljes kört tettünk meg, nagyjából 7-8 km-t. A parkoló 0,027 EUR volt percenként, nagy szerencse, hogy a számítógépek világát éljük, mert ezt élő ember ki nem számolja A gép felkerekítette 3.5 EUR-ra, tehát valamivel több, mint két óra alatt futottunk körbe a várost.
Ha már Castilia- La Mancha környékén jár az ember, nem hagyhatja ki a szélmalmokat sem. A szélmalmokat a legtöbb ember Cervantes halhatatlan Don Quijote-ja által ismeri, az itteni városkák meg máig háborúznak, melyik szélmalom volt a bátor Don ellenfele. Cervantes egész jól ködösített, több utalás van a műben, de biztosan csak azt jelenthetjük ki, hogy El Tobos-ból származott a szíve hölgye. Ami a malmokat illeti, Campo de Criptana a legesélyesebb, itt eredetileg 32 malom volt, mára 10 maradt meg, 3 a 16. századból. Mivel Éva elálmosodott, én úgy döntöttem, míg alszik egyet, malmokat fogok nézni. Consuegra városa felett 11 malom maradt fenn és egy régi vár, illetve ez volt legközelebb.
Timestamp: 2007. szeptember 13, 16:52
Alig 50 percig tartott az út, ami főleg annak volt köszönhető, hogy egy nagyon jó minőségű aszfalton, teljesen sík területen, senkitől sem zavartatva mehettem – felpöcköltem a tempomatot 180-ra és már ott is voltam. Nem találkoztam egy autóval sem, már kezdtem magam jól érezni, mikor egy busz csicsergő kínai jelent meg. Hihetetlen, ezek mindent megtalálnak, még jó, hogy én is idegen vagyok itt, mert xenofóbiával vádolhatnának meg. Mindegy, kattogtattak egyet, csiripeltek kettőt és el is húztak.
A malmok közül már csak egy működik, ha jól értettem, csak a helyi ünnepeken indítják be. Az egyikbe be is lehetett menni pár apró fejében, de inkább kinn maradtunk és sétáltunk. A várat mostanában kezdték felújítani, így ezt is kihagytam, nincs annyi idő a világon, hogy mindent megnézhessünk. Fél órácskát töltöttünk fenn, majd elindultunk Cordoba irányába. Éva az egyik kirakatban kiszúrt egy 12 literes fadézsát, ami kb. 3x volt olcsóbb, mint nálunk és rég szerettünk volna ilyet az oleander műanyag cserepe helyett. Most én varázsoltam egyet – a 156 mini csomagterébe, ami teljesen tele volt, simán beraktam a dézsát…
Útközben elkezdett kékülni – lilulni az ég, majd elkezdett esni. Aztán zuhogni. Aztán ömleni. Mivel fogyóban volt az abrak, megálltunk tankolni, de ez csak kifogás volt, hogy leálljak, az ablaktörlők nem bírták félredobni a vizet és féltem, hogy jég következik. Alig parkoltam be a fedett részhez, egy nagy műanyag kuka repült el mellettem, a szél elkezdett dühöngeni, tépett, mart mindent, amibe bele tudott kapaszkodni. Nagy boldogan ültem az autóban, és vártam, mikor lesz vége, de zuhogott változás nélkül. Ha nem megy el, elmegyünk mi – egyeztünk meg Évával és szép lassan gurulni kezdtünk.
Timestamp: 2007. szeptember 13, 22:08, 98842 km
Cordoba nagyvárosként fogadott, hosszú sugárúttal, ismeretlenül, személytelenül. Bár az is lehet, hogy elfáradtam, talán az eső is megtette a magáét. De nem találtam szimpatikusnak az andalúz fővárost. A Garmin vitt az első hotelhez, ami tele volt. A második és a harmadik is tele volt. Az eső esett, a fáradsaág nőtt, az 6. hotel is tele volt. A hetedikben volt szoba, de nem az én pénztárcámnak. Ráadásul az egész város tele volt egyirányú utcákkal, amikről a Garmin nem tudott. Egyszer szembetértem a fél várossal, még szerencse, hogy a parkba tudtam rántani az autót, egyszerre csak 3 sávban jöttek szemben, mint torreádor néztem velük farkasszemet. Gyorsan lemondtam arról, hogy az óváros környékén találunk szállást, kár, hogy jó egy órát tartott, mire felfogtam. Végül 22 óra után a hotel Cines-ben szálltunk meg, alig 2 km-re az óvárostól, ráadásul nagyon jó áron és messze ez volt a legszebb hotel az egész kirándulásunk alatt – tisztaság, vörös márvány és régi stílusú, de új bútorzat. Kimondottan kellemes hely volt, de nem nagyon élveztük ki, mert egy gyors zuhany után mély álomba zuhantunk.
----
Költségek:
Gázolaj 30,01 EUR
Parkolás 3,50 EUR
Ebéd 25 EUR
Szállás 61 EUR
Belépők 16 EUR
Autómosás 3,30 EUR
A mai nap adatai:
Megtett távolság 561 km
Átlagfogyasztás 4.7 liter / 100 km
Átlagsebesség 84 km/h
Utazás ideje 7:00 óra
A teljes kirándulás adatai:
Megtett távolság 3859,8 km
Átlagfogyasztás 4.8 liter / 100 km
Átlagsebesség 87 km/h
Utazás ideje 43:45 óra
----
A képek:
1. El Escorial
2. Toledo - kerámia
3. Toledo – a katedrális torony nélkül (nem fért bele a képbe...)
4. Consuegra – szélmalmok
Ismét kipihentük magunk és nagyon örültünk, hogy a fővárosban fogunk ebédelni. Bekaptuk a reggelit, hozzá egy jó adag feketét és valamivel 8 óra után elindultunk. A tegnapi dupla autópálya miatt úgy gondoltuk, ezúttal megpróbáljuk a sztráda melletti egy sávos főutat. Az ötlet nem volt rossz, a baj csak az volt, hogy az összes környéken utazó kamionosnak is eszébe jutott ugyanez, így előfordultak olyan pillanatok, mikor 5 percen át megállás nélkül jöttek szemből a hatalmas pótkocsisok, előzni lehetetlen volt. Rohanó, álló, felborult, kék, zöld, fekete, kicsi, nagy – kamion minden mennyiségben.
Timestamp: 2007. szeptember 12, 9:30, 16.5°C, 97929 km
Majdnem másfél órán át tartott a 143 km-es út, ami annyira nem rossz, vesztettünk kb. negyven percet, nyertünk vagy 11 eurót és Évanak köszönhetően megtudtam pár hasznos információt Spanyolország történelméből, főleg katalán Izabella és aragón Ferdinánd életéből.
Zaragozában úgy döntöttünk, hogy a pár euró nem éri meg az időveszteséget, inkább nézzük Madridot. Annál nagyobb volt a meglepetés, mikor kiderült, hogy a Zaragoza – Madrid szakasz szinte ingyenes, csak egy kis szakaszon fizettünk 4,85 EUR-t. Az út unalmas volt, de legalább gyors.
Timestamp: 2007. szeptember 12, 9:30, 23.5°C, 98281 km
Ha jól emlékszem, ez volt az első bolyongás. A Garmin a kiválasztott hotelbe vitt éppen – kb. 7x váltottunk autópályát, majd egy teljesen új negyedben kötöttünk ki, ahol a körforgalom közepén kiírta, hogy megérkeztünk. Hatszor fordultunk körbe, mire megláttuk a hotelt kb. 100 méterrel arrébb, csak éppen nem tudtunk közelebb kerülni. Az egyik oldalról le volt zárva az út, a másik feléről még nem készült el az út. Végül rájöttünk, hogy a benzinkút háta mögött kell elmenni… Ez egy F1 hotel volt, amit Franciaországban fedeztünk fel még a dijoni kiránduláson, 39 EUR-os árával az egyik legolcsóbb hotel, viszont saját parkolója van és átaludni az éjszakát bőven elég. Ezúttal egy teljesen automatikus verziót fogtunk ki, a kaput érzékelő nyitotta, a bejáratnál a számítógépbe beírtam, hogy 1 éjszaka, 2 személy, a Mastercarddal megfizettem. A számlához generált egy 6 jegyű számot, ami a szoba ajtaját nyitotta és kész is volt. Az autózásból egy picit elegem lett, ezért úgy döntöttem, a tömegközlekedést hívom segítségül.
Mivel fogalmunk sem volt, hol vagyunk először egy buszmegállót kerestünk, majd a könyvben megpróbáltuk megkeresni, hol is vagyunk. Pech, a Madrid térképen nem voltunk rajta, valahol a külváros külvárosában voltunk (Mostoles). Megszólítottam az első járókelőt, aki persze nem tudott angolul, de kézzel lábbal megmagyarázta, hogy 5 perc séta a metró. Sétáltunk egyet és gond nélkül meg is találtuk az állomást, metró helyett azonban vonatot találtunk. Egye fene, vettünk két jegyet az Embajadores állomásra, ami már a központnak tűnt a térkép szerint. 1,80 EUR fejenként – szinte ingyen. Legyalogoltunk, ahol jött a meglepetés – a vonat állomás alatt ott volt a metró… Mindegy, már megvolt a jegy, mentünk vonattal. A második állomáson rájöttünk, hogy a másik irányba megyünk Szerencsére a vonat szinte ugyanolyan volt, mint a metró vagy földalatti, kiszálltunk és a felüljáron átmentünk a másik oldalra. Kb. 3 perc múlva jött is a vonat és folytattuk utunkat. Kénytelen vagyok pár szót mondani a közlekedés eme formájáról, hiszen nálunk az összefirkált, koszos, bűzös, kényelmetlen, ritkán járó, pontatlan, zajos vonatozás szöges ellentétjét láthattuk. A klimatizált, tiszta, szép szerelvénnyel öröm volt utazni. Lényegében csak annyiban különbözött egy luxusmetrótól, hogy sokáig a föld felett mentünk, csak a központhoz közel mentünk le a föld alá. Mivel a Sol téren akartunk kikötni, az Embajadores állomáson átszálltunk a metróra. Négy jegyet vettünk 4 EUR-ért. Pillanatokon belül megérkeztünk és végre megláttuk a napvilágot Madrid közepén. Jó döntés volt, időben és pénzben egyaránt.
Madrid hatalmas. A 3 milliós nagyváros két nagy részre osztható, a régi vagy Habsburg Madridra és a Bourbon Madridra. A kettő között pedig ott a város szíve, a Napkapu, vagyis a Puerta del Sol. Mikor fővárosnak választották Madridot, alig húszezer lakosa volt és teljesen jelentéktelen városka volt Spanyolország szívében. A Sol téren tehát választás előtt álltunk, mit nézzünk meg, mivel egyértelmű volt, hogy csak a legek legjavát tudjuk megnézni. A régi várost választottuk. Lassan 14 óra felé jártunk, így a legfontosabb volt, hogy együnk valamit. A szemünk már kopogott az éhségtől, amit csak fokozott a sok Museo del Jamon – szó szerint sonkamúzeum, ahol százával álltak kiakasztva a füstölt combok. A spanyolok többsége nem nagyon ül le ilyenkor, illetve ülnek, de a bárpultnál, gömbölyű széken, és tömik magukba a tapas-t – ezerféle apró szendvicset, falatkát. A számlát és a többi felesleges papírdarabot nemes egyszerűséggel a lábuk alá dobják, így a bárok többsége első pillantásra szemétdombnak tűnhet. A Calle Mayor a legszélesebb út, ezen indultunk el Plaza Mayor felé. A Plaza Mayor sokáig versengett a Puerta del Sol-al ,hogy melyik is Madrid szíve. A két teret nem nagyon lehet összehasonlítani, hiszen a Sol tér nem más, mint az összes központba érkező út kereszteződése, míg a Plaza Mayor egy háromemeletes házak által közrefogott hatalmas tér. Míg a Puerta del Sol félhold alakú tér III. Károly lovasszobrával, a nulladik kilométer szimbólumával, Madrid jelképével a „madroňo” termését dézsmáló medvével és több régi épülettel, mint a posta, Comunidad del Madrid, addig a Plaza Mayor téglalap alapú tér, erkélyekkel és díszes, festett falú, palotaszerű házakkal övezve. A teret III. Fülöp építette, cserébe ő trónol a tér közepén. A történelem folyamán sok vér folyt itt, hiszen egykori bitófák álltak ott, ahol most zajos kávéházak és éttermek sorakoznak. Az éttermek kirakatát látva lehetetlen ellenállni a vonások szerint bolíviai vagy perui kis pincéreknek.
Ránk azonban még sok minden várt a „vacsora” előtt – azért az idézőjel, mert az igazi spanyolok 22 óra előtt nem nagyon ülnek neki a vacsorának – például a Palacio Real. Megnéztük a híres piacot – Mercado de San Miguel, mely a Plaza Mayor szomszédságában áll, majd a Calle Mayor helyett a szűk, régi utcákon bolyongva kerestük Plaza de Armas-t. Nagy élvezet egy ilyen séta, az összes utcácska neve színes csempékből van kirakva, amin rajta van egy, az utcára jellemző kép is. Például a Plaza del Isabel II utcanév tábla 4x4 csempéből áll és rajta van az arcképe. A Calle de la Independencia 3x4 csempe és az utca tipikus látképét ábrázolja. Az embernek kedve van az összes táblát lefényképezni, de egyszer csak előugrik a semmiből vagy húsz kínai és mindegyik meg akar masszírozni. Mint a rossz legyek, alig lehet lerázni őket. Hiába mondom, hogy Alonso I. szobrát bámulom, nem az ő ősi módszere érdekel…
A Plaza de Armas nem csak a Palazio Real miatt érdekes, vele szemben ugyanis hasonlóan remek látványt nyújt Catedral de la Almudena. A neogótikus épület meglepő módon nem olyan régi, mint az ember várná, 1879-ben kezdték építeni, de csaknem 100 évig tartott, mire befejezték. Talán azért tűnhet régebbinek, mert picit hasonlít a Palacio Real-ra.
A Palacio Real eleve azért épült, hogy lenyűgözze az embereket és tiszteletet parancsoljon. Hatalmas, észbontóan díszes és valóban lenyűgöző. V. Fülöp építtette az 1734-es tűzvész után és 26 évig tartottak a munkák. A túlzott díszítés viszont már III. és IV. Károly izléséhez fűződik, tudja fene mit akartak kompenzálni Minden esetre a jelenlegi spanyol király, Juan Carlos I inkább a szerényebb Zarzula palotában él, ide csak kivételes alkalommal látogat el. A bejáratnál két dolog maradt meg bennünk leginkább, az egyik, hogy minden szerdán ingyenes a belépő az EU tag országokból idelátogató turistáknak, viszont nagyon nehéz meggyőzni őket, hogy Szlovákia EU tag… Végül megegyeztünk, hogy Szlovéniából jöttünk, ami rajta volt a hölgy képzeletbeli listáján és beeengedtek. A másik a félelem. Minden látogató potencionális terrorista szlogennel etetett, komor kinézetű őrök, rendőrök, alkalmazottak minden tíz lépésben, a biztonsági intézkedések megszégyenítenék a washingtoni repteret is. Legszívesebben a veseköveim is kiszedték volna, hátha kovaföldből van és a vérem nitroglicerin. Az átvilágítás ellenére semmit nem vihettünk magunkkal. Összességében azonban nem voltak udvariatlanok, se kellemetlenek, engem maga az a tény zavar, hogy reális alapja van a fokozott ellenőrzésnek és kénytelenek ezt tenni. Ami a belteret illeti, minden helységben 2-3 őr rontotta a levegőt. Sok helységben teljesen eredeti a berendezés, például a trónteremben és mesebeli gazdagságot tükröz. Bejártunk már pár kastélyt, de a fényűzés ilyen mértékű megnyilvánulásával még nem találkoztunk. Vörös bársony, drága fák, arany, ezüst, nehéz szőnyegek, kristálycsillárok, porcelán, hatalmas tükrök - minden ami már évszázadok óta a gazdagság szimbóluma.
Innen újra a Plaza Mayor felé vettük az irányt. Bár a Museo del Prado a Bourbon Madrid ékköve nagyon hívogatott, egyrészt messze volt, másrész nem szerettem volna a kirándulásból mazochista rohanást csinálni. Jövünk mi még ide máskor is…
Körbejártuk a teret, de nem tudtunk dönteni, melyik „étterem” jobb a többinél, így az első helyet választottunk, remek kilátással, kedves indián pincérrel és istenien kinéző kirakattal. Bár az étlap szerint a terasz harminc százalékkal drágább, mint a bárpult, valahogy nem volt kedvem ezen spórolni. A kirakatokból megtanultam, hogy van a „ración”, ami a nagyobb adag és a „tapas”, ami lényegében a kis falatka. A tapas 2-3 EUR körül volt, a racion kb. duplája. Mivel úgy gondoltam, mindent tudok, amit tudni lehet, étlap helyett inkább nekiültem beszélgetni a vigyori indiánnal. Elmondtam neki, hogy mindenképp meg akarom kóstolni a híres „jamon serrano”-t, vagyis a hegyi levegőn szárított, füstölt sonkát, „queso manchego”-t, ha lehet semicurado, vagyis puha formában – ez a La Mancha környékéről származó sajt igazi csemege, hozzá kérnénk helyi friss olivát és kenyeret. Na meg tortillát, a spanyolok hagymás-burgonyás omelettjét, mert az éhség nagy úr. Mindezt leöblíteni pedig egy kancsó „sangria”-t rendeltem. Nem akarok túl sok időt vesztegetni arra, hogy leírjam, mi a különbség a mi sonkáink vagy akár az osztrák imitáció és az olasz prosciuto crudo vagy a jamon serrano között, aki nem értékeli az igazi csemegéket, halálra unja magát, aki meg már kóstolja, úgyis tudja, mi az ízlelőbimbók legkedvesebbike. Ami meglepett, a sajt volt, minden várakozásunk felülmúlta. A tortilla egyetlen hibája az volt, hogy óriási adagot kaptunk, így a nagyobbik felét a verebek fogyasztották el a galambokkal hadakozva. A friss olivabogyókat is felesleges lenne a nálunk kapható tartósított akármikkel hasonlítani, Federico barátom csak emiatt utazik haza Rómába havonta – nem tud friss oliva nélkül élni .
Szóval a vacsora remekül sikerült, jó két órán át ízlelgettük a finomságokat és enyhén be is csíptünk a sangriától. Talán jobb is, mert így viccesnek találtuk, hogy a pincér fapofával 70 eurót számlázott ki. Máig a hideg ráz, ha arra gondolok, hogy a 3800 Ft-os omelettet a madarakkal etettük meg Arra viszont nem jöttem rá, hogy a 3 EUR / tapas árból hogyan lett 12-15 EUR, picit találgattunk, hogy 3 egy személyre lenne, akkor kettőnknek 6 EUR és dupla ár a terasz miatt, az 12? Mindegy, izlett az volt a fontos, a 18 ezrest meg majd behozzuk a gázolajon vagy egyszer olcsóbb hotelt választunk, számlát meg úgyse kaptunk, csak olyan perui papírfecnit ceruzával összefirkálva.
Tele gyomorral még szebb volt Madrid, késő estig sétáltunk, majd visszametróztunk Mostoles-i szállásunkra. Én még maradtam volna, hiszen a nap utolsó sugaraival éled fel a város, hömpölyög a tömeg a vékony utcácskákból a szélesebb utak felé, megtelnek az éttermek, a bevásárlóközpontok, kezdődik az éjszakai élet. Éva viszont már nagyon fáradt volt, úgy döntöttünk, egy jó alvás mindennél többet ér.
----
Költségek:
Autópálya 4,85 EUR
A mai nap adatai:
Megtett távolság 495,2 km
Átlagfogyasztás 4.6 liter / 100 km
Átlagsebesség 99 km/h
Utazás ideje 4:57 óra
A teljes kirándulás adatai:
Megtett távolság 3299,4 km
Átlagfogyasztás 4.8 liter / 100 km
Átlagsebesség 89 km/h
Utazás ideje 36:45 óra
----
A képek:
1. Madrid, Puerta del Sol és Madrid jelképe
2. Palazio Reale
3. Plaza Mayor
4. - spanyol étkezés – állva, szemetelve
- sonkák a falon – Museo del Jamon
- bárok a Plaza Mayor körül
- vacsora 70 pénzért
Tegnap este alaposan bejártuk ezt a szabadtéri áruházat, alaposan el is tévedtünk. Az egész úgy kezdődött, hogy Andorrát szerettük volna elhagyni még este, ezért az első üres parkolóházban megálltunk, nem törődve vele, mennyibe kerül a parkolás. Mikor rájöttünk, hogy itt kell éjszakáznunk, és kiszámoltuk, hogy több, mint 25 EUR lenne a parkolás egész éjjel, úgy döntöttünk, hogy a Pyrenees áruház parkolójába visszük át az autót, velük a hotelünknek szerződése van és olcsóbban megússzuk. Igen ám, de hova parkoltunk? Fáradtak is voltunk, az egész Anderra la Vella kb. 2 utca, így nem is törődtünk azzal, hogy megjegyezzük a parkolóház nevét. Elindultunk megkeresni az autót, szépen befordultunk a sarkon éppúgy, mint az előbb az autóval, de az út egyszeriben véget ért. Mehettünk balra vagy jobbra – megesküdtem volna, hogy itt egyenesen mentünk, de biztosan nem jobbra. Sétáltunk 5 percet jobbra, de semmi nem volt ismerős. Parkolóház meg sehol… Egyre sötétebb lett, egyre kevesebb dologra emlékeztünk, Andorra egyre üresebb lett. Kénytelenek voltunk visszasétálni a hotelbe és újra elindulni. Végül egy srácot szólítottam meg, aki megmutatta, merre keressem az XY parkolóházat. Éppen arra, ahonnan jöttünk… Végül kiderült, hogy 30 méterrel a garázs előtt fordultunk vissza az előbb...
A Pyrenees garázsa 5 emeletes, a 3. emeleten parkoltam le – picit félve a sötét, üres, kihalt garázsban hagyva az autót, de Andorrában a közbiztonság híresen jó. Mire visszaértem a nagyon szép, mégsem túl drága hotelbe, Éva már aludt és én sem bírtam már tovább.
Másnap reggel frissen, kipihenve ébredtünk 6.45 körül. Éhesek voltunk, mint akik nem vacsoráztak, nagyon kíváncsiak voltunk, mit nyújt egy andorrai hotel. Hát nem csalódtunk, a svédasztalok rogyadoztak a finom falatoktól, alig bírtam elszakadni a friss sajtok, péksütemények, édes kalácsok világából.
Fizettünk és elugrottunk egy bevásárlásra. A legtöbb ember azért érkezik Andorrába, hogy márkás dolgokat, alkoholt, cigarettát, parfümöt na meg gázolajat vásároljon. Hát nekem semmi nem jött be – teljesen mindegy, hogy az Armani nadrág 500 EUR helyett 350, a Hilfiger cuccok jóval olcsóbbak és az YSL ing 40 EUR-al olcsóbb, mint nálunk, mert semmi ilyenre nem vágyom. Alkoholt soha nem vásárolok nagyban, a cigit meg ki nem állhatom. Parfüm van otthon elég, gázolajat meg nemrég tankoltunk, így inkább csak nézelődtünk. Mint a képeken látszik, tényleg tízezrével voltak halmozva a cigikartonok, akárcsak az alkolholtól rogyadozó polcok. És ez ismétlődött minden harmadik épületben, minden harmadik utcában pedig áruház. A kommersz világ ékköve – nem nekünk való szórakozás.
Biztos ami biztos, teletöltöttem az Alfa tankját, beleerőszakoltam 15 litert, 0,856 EUR / literes áron már régen nem tankoltam… Az áruházban vettünk 2 liter érdekes konyakot ajándékba, egy liter Ruby portóit, amihez ajándékba kaptunk még egy liter fehéret és 2-3 üveg jobb bort a készletünkbe.
A határon egy hatalmas hangárban mindenkit megállítanak. 2 vámőr átnézi a hátsó ülést, a csomagteret, beletúr mindenbe, ahol valamilyen csempészárut remél. A kérdések szerint főleg cigarettát, alkoholt keresnek. Mutattam, hogy ez a 7 üveg van, cigi meg nincs. Megnézte még az egyik táskát, de mikor látta, hogy nem talál mást, elengedett. Irány Spanyolország!
Ez az út sokkal tűrhetőbb, mint a tegnapi volt. Ha térképre akarnám berajzolni, az Andorra – Lleida – Barcelona útvonalról van szó. Faluzós ez is, de kevésbé kanyarog és több az előzési lehetőség. A Garmin előre jelzett minden fix radart, így haladósra vehettük az iramot. Közben kiszúrtam, hogy tegnap az autómosó nem tudta eltávolítani a kerékívekből a tehénpiszkot, így mikor egy faluban kiszúrtam a kézi mosót, nem haboztam. 1,8 EUR-ért korlátlan WAPot kaptam, addig súroltam az autót, míg el nem tűnt az utolsó barna folt is. Közben reméltem, hogy a felső lengőkar beázik és pár kilométert kibír nyikorgás nélkül. Nem bírta ki.
Timestamp: 2007.09.11., 26°C, 97213 km
Sokáig viszont nem zavart a nyikorgás, hiszen 187 km megtétele után rátértünk az autópályára és az egyenes úton elcsendesedett az autó. Gyorsan fogytak a kilométerek, megjelentek az első bikás billboardok, ékes jeleként, hogy Spanyolorszában vagyunk. Érdekes volt áthaladni a „meridiano de Greenwich” íve alatt, mely azt jelentette, hogy átléptük a 0° délkört. Az órát viszont nem kellett átállítani.
Timestamp: 2007.09.11., 14:20, 26°C, 97327 km
Eléggé drágára jött ki az első spanyol út az 5. legnagyobb városba, Zaragozába - a 73 km 8,4 EUR-ra jött ki. Igaz, maga az autópálya ettől több, hiszen pénzt csak akkor kérnek, mikor a lakott területet elhagyja az autós. Ismét a Garmin vezetett, gond nélkül megérkeztünk a központ egy mélygarázsába.
A mélygarázsban jött a kirándulás talán legnagyobb meglepetése: nem találtam sehol a fényképezőgépet. Átkutattuk az autót balról jobbra, elölről hátulra, de semmi. Nem tudtam, mihez fogjak, hiszen a sok remek kép, de maga a gép is – túl nagy volt a kár és a sokk. Két percig tartott, mire észbe kaptam és hideg fejjel tudtam gondolkodni. Felhívtam az andorrai hotelt és alig hittem a fülemnek, a recepciós szerint találtak a várakozóban egy fekete Olympust. Nagyon megörültem, aztán kezdtem csak gondolkodni, hogy Andorra 301 km innen. Ráadásul még egyszer ugyanazt az utat megtenni, mikor annyi más gyönyörűség van… Úgy döntettem, hogy fél óra alatt megjárjuk Zaragoza központját, aztán visszamegyünk Andorrába.
Aragonia fővárosa már lázban ég, a 2008-as EXPO-ra készül az egész város. Hatalmas parkolók épülnek szerteszét és minden középületen ott az EXPO jele. Mivel a Plaza del Pilar alatt parkoltunk, nem kellett messzire menni, a parkolóból egyenesen elénk tárult a Basilica de Nuestra Senora del Pilar. A 11 kupolás híres épületet annak idején II. János Pál is meglátogatta, hirdeti egy tábla. Megkerültük a teret, de a bazilikának nem lehetett ellenállni, így a fél óránkat arra használtuk fel, hogy megnézzük belülről is. Templomban még ritkán láttam zászlót, itt meg rögtön többet is, az összes egykori spanyol gyarmat zászlaja ki van tűzve Chilétől Mexikóig, ötösével, díszesen. Egyszer majd utánajárok, mit is akar ez jelenteni. A másik érdekes dolog Szűz Mária „mantája” (leple) volt, amit minden nap kicserélnek.
Egy kicsit szomorúan búcsúztunk el Zaragozától, még egy kis idő megérdemelt volna a város. A tempomatot GPS szerint belőttem 160-ra, remélve, hogy ennyit még egy szőrösszívűbb rendőr is megbocsát majd pár euró ellenében.
Timestamp: 2007.09.11., 18:20, 97635 km
Újra Andorrában. Semmi sem változott reggel óta
A fényképező tényleg ott volt, mikor fizettem a számlát, Éva leült a fotelbe és ott felejtette. Megköszöntük és valami harapnivaló után néztünk. Meleg szendvics volt a leggyorsabb lehetőség, ráadásul nagyon finom ibériai sonkával készült, így lényegében helyi specialitás volt. A parkolóház ismét leszedett 3 EUR-ra, ráadásul most jöttem rá, hogy reggel a bejáraton mentem ki. Most viszont ez lehetetlen volt, hiszen hatalmas sor várt kifele. Megtudtam, hogy a kijárat a legfelső emeleten van, na ilyet se hallottam még. Majdnem negyed óra volt, mire feljutottunk az 5. emeletre a nagy dugóban, hogy egy átkozottul meredek úton távozhassunk. Felfele szerintem a fele autó visszagurult volna…
A visszatérés pozitívuma az újabb olcsó tankolás volt, ezúttal majdnem 40 litert beletuszkoltam. Az örök dilemmám, hogy jóapámnak vegyek-e füstölnivalót, ismét kísérteni kezdett, végül úgy döntöttem, hogy 400 koporsószöget viszünk haza. A Sportwagoon CD tárjába éppen belefért…
Ismét következett a motozás, ami azért volt kellemetlenebb, mert ez a vámőr nem beszélt angolul. Sokat szerencsére nem vacakolt, a lassan leereszkedő sötétségben elindultunk visszafele. Mivel a legközelebbi nagy város Lleida volt, két lehetőségünk volt – egy közeli kis falu kis szállása, vagy odalépni és Lleidában keresni hotelt. Mivel másnap szerettem volna Madridban lenni, ezt a faluzó utat magam mögött akartam tudni, így a város mellett döntöttem. Sikerült megelőzni egy rakás autót, mígnem az egyik körforgalomban rosszul tértem el és 7 percet veszítettünk, éppen az az autó mögé kerültünk vissza, amit alig egy órája előztünk meg. Kezdhettük újra az előzést…
Timestamp: 2007.09.11., 21:59, 97786 km
A Garmin ismét gond nélkül megtalálta a szállást, szoba is volt, így a lehetőségekhez mérten elégedettek voltunk.
Költségek:
Autópálya 19,5 EUR
Gázolaj 51,88 EUR
Parkolás 3,95 EUR
A mai nap adatai:
Megtett távolság 761,2 km
Átlagfogyasztás 4.8 liter / 100 km
Átlagsebesség 77 km/h
Utazás ideje 9:42 óra
A teljes kirándulás adatai:
Megtett távolság 2804,2 km
Átlagfogyasztás 4.8 liter / 100 km
Átlagsebesség 87 km/h
Utazás ideje 31:48 óra
----
A képek:
1. Pireneusok, úton Andorrából. Andorrai reggeli - sós és édes, kijárat a parkolóból az 5. emeleten keresztül
2. Andorrai bevásárolás: 2 liter whisky 8,6 EUR, dupla csomag cigi 19 EUR
3. áthajtunk a délkörön
4. Zaragoza: a bazilika, a bika billboard és készülődés az EXPO-ra
Reggel hirtelen nem ugrott be, hol vagyunk, milyen ágyban fekszünk és miért nem megyünk munkába. Aztán minden megvilágosodott - mert messze van :)))
A gyors zuhany után tipikus francia reggeli következett - bagett, dzsem, kávé, narancslé. Csomagolni nem tart szerencsére sokáig, amiért Évát nagyon becsülöm, más nőnek órákig tartana, ami neki pár perc. 8.35-kor elindultunk, a naviba Millau-t ütöttem be. Millau azóta nagy vágyam volt, mióta megépült.
Timestamp: 2007.09.10. 8:44, 13°C, 96448 km
Nagy út várt ránk, mégis kinéztünk egy megállót: Puy en Velay-t. Mikor megláttam az utikönyvben a hegycsúcson ágaskodó templomot, nem tudtam ellenállni. Jó kis reggeli testedzés volt felmászni a csúcsra, de megérte. Mindig is szerettem régi templomokban leülni egy pillanatra, kikapcsolni a kézzel fogható csendben és érezni az ódon falak adta biztonságot. Bár nem vallom magam hívőnek, ez a környezet képes előhívni az agy rejtett bugyraiból valami ősi, misztikus érzést, amit nem tudok leírni, de nem is fontos - egy a lényeg, fenn, ebben a templomban, egyedül mindentől csak egy gyertya mellett ez az érzés erősebb volt, mint bárhol és bármikor eddig. Nagyon jó hely volt.
Innen teljesen a Garminra hagytam magam, vigyen ahogy akar. És a Garmin vitt. Először le az útról egy sávos aszfaltcsíkra az erdőn keresztül, ahol a szembejövő mindig leáll, mert ketten nem férnek el, de nem baj, mert szemből senki nem jön. Sőt, erre senki nem jön, valahol a világ végén vagyunk megint. Aztán sorban bukkannak elő a kis falucskák, tehenek és tehénlepények között szlalomozunk 5 km/h sebességgel, nem létező utakon megyünk délnyugati irányban. A szlalompálya semmiség ahhoz, amit tekergünk, de egyre több gyalogos turista bukkanik fel, Margeride feliratok tűnnek fel, újra itt a civilizáció. Ennek még utána kell nézni, gondolom valami turistaparadicsom lehet. A sztrádára egyirányú úton vezet fel az Garmin, de úgysincs itt senki sem, megyek tovább.
Timestamp: 2007.09.10. 10:50, 14.5°C, 96518 km
Alig 178 km-t tettünk meg, de fárasztóbb volt, mint egy ezres az autópályán. Most újra két sáv van alattunk, tempomattal rohanunk előre és faljuk a kilométereket. Hol van már ez a Millau? Lassan akarjuk kiélvezni, ezért letérünk a pályáról és ledöcögünk a dugig megtelt városkába, autó hátán autó, az aranyos városka életét alaposan felforgathatta az új nevezetesség, bár az is lehet, hogy mindig is ennyien jártak ide. Ebédelünk, a háttérben kirajzolódik a világ egyik leghíresebb és legmagasabb viaduktja. Bár eredetileg az egyik láb alá akartam menni, mégis úgy döntök, hogy visszahajtunk és átmegyünk rajta, aztán majd meglátjuk. 5,4 EUR az átkelés ára és lám jól döntöttem, a híd előtt hatalmas parkoló és lehetőség van felgyalogolni és egy természetes teraszról fényképezni és gyönyörködni. Jól kigondolták, pontosan megtalálták azt a helyet, ahonnak a legjobb képeket lehet csinálni.
Millau. Nehéz leírni, ill. nem akarok az emberi erőfeszítés diadaláról esszét írni, inkább jöjjön pár száraz adat: a 2460 méteres viaduktot 7 pillér tartja, ami így együtt 290.000 tonna. A legmagasabb a kettes pillér, 343 méteres magassága több, mint az Eifel toronyé és csak 38 méterrel alacsonyabb, mint az Empire State Building, ami sokáig a világ legmagasabb épülete volt. További info: http://en.wikipedia.org/wiki/Millau_Viaduct
Egy nagy áom teljesülése volt ez, bár nem autóztunk felhők között, mint a legtöbb fényképen látható, azért nagy érzés volt. Mi viszont már azon törtük a fejünket, hova tovább. Egyelőre nem nagyon tudtuk, elindultunk déli irányba, hívott a tenger.
Timestamp: 2007.09.10. 14:05, 30°C, 96728 km
Fogyni kezd a gázolaj, ideje elhagyni az autópályát. Egy pici városkába térünk, a neve a homályba veszett, de két emlék maradt - 72 EUR a 60 liter gázolaj és felfedezem, hogy a tehénlepény szlalom nem múlt el nyom nélkül - az ablakig barna az autóm, így mosatunk is. A másik, hogy a piacon olyan isteni őszibarackot vettünk, hogy azóta is a számban érzem az ízét.
Újabb sztrádázás következett, míg meg nem láttuk a tengert. Ezért a 108 km-es szakaszért 7,5 EUR-t fizettünk, majd letértünk Andorra irányába.
Andorra az utolsó apró európai ország, ahol még nem voltunk. A Pireneusok szívében rejtőzik, határait hegyek alkotják. A völgybe csak két út vezet, az egyik keletről Franciaországból, a másik délről Spanyolországból. A francia út garantált gyilkos út, kb. 160 km-es szerpentinezés, ahol egyenes út alig van, minden kanyarog és kavarog, mindenki lassabb a lassúnál és ha megelőzök egy Ford Fiestat, garantáltan beragadok egy öreg Kacsa mögé. Esélytelen az előzés, esénytelen normális tempót futni. Ráadásul a bal első futómű is bemondja az unalmast, eddig bírta a kenés, úgy nyikorog minden kanyarban, hogy elnyomja a rádiót. A baj csak az, hogy ott nincs kanyar nélkül 1 méter aszfalt sem, így egyfolytában nyikorog. Utólag nem tudom megmondani miért, de nagyon nagyon hosszúnak tűnt az út. A másik oldalon nem szabad megfeledkezni a Pireneusok vad szépségéről, volt néznivaló bőven.
Timestamp: 2007.09.10. 17:45, 26°C, 97011 km
Megérkeztünk Andorrába! Az Andorrai Hercegség kb. 70 ezer lakost számlál, a természetes elszigeteltség ellenszerének az adómentességet választották, minek köszönhetően évente 9 milió turista áramlik ide az említett 2 úton. Adóparadicsomnak lenni nem könnyű, ill. valami foglalkozást találni kell a lakosságnak - ugrott be, mikor megláttam, hogy kb. 50 ember sürög forog a határon és olyan motozást mutatnak be, amilyet ma már csak filmekben lát az ember. A belépés díjtalan, a kilépés bizonytalan - mondaná Rejtő Jenő és ez Andorrában így van. Reggel jön a tömeg bevásárolni, ilyenkor 2 sáv vezet a fővárosba, 1 vissza, este cserélnek, 2 sáv vezet ki az országból, 1 be. Elég hosszú az út, lényegében az egész ország egy nagy dugó. Ráadásul minden sarkon rendőr (hadat üzentek a munkanélküliségnek?), aki az autókat tereli. Előnye azonban a gyalogosnak van, mégpedig hatalmas. Ahol gyalogos icipici jelet tesz, hogy át akar menni az úton, ott bizony minden autós azonnal fékez. Abszurd, ilyet sem láttam még soha és azt hittem csak elméletben létezik. Se egy bambulás, se egy hivalkodó kihajtás, se egy fontoskodó dudálás, semmi, csak a szent gyalogos sérthetetlen és megkérdőjelezhetetlen joga az úttestre lépni. Parkoló nincs. Vagyis van és sok van, de mind dugig tele. Szerencsére esteledik, sokan indulnak haza, így találunk helyet, gyalog folytatjuk tovább. Nagyon kellemes a séta, minden harmadik üzlet parfümöt árul, így olyan, mintha az egész város drága illattal lenne beborítva, az autókat egyáltalán nem érezni. Éhes vagyok, de az étteremben furcsán néznek rám: ha kell, egyek a bárban tapast (tipikus spanyol falatkák), vacsorát 19 előtt nem szolgálnak fel. Szégyenszemre marad a KFC. Mire megtömöm a hasam, már sötét van és nincs további tervünk. Egye fene, maradjunk itt.... Megpróbálok olyan hotelt találni, ahol van parkoló is, de nincs esélyem. Végül sikerül úgy intézni, hogy 6 EUR kedvezményt kapok majd a parkolásra a szemközti áruház parkolójában.
----
Költségek:
Autópálya 12,9 EUR
Gázolaj 71,8 EUR
Parkolás 15,5 EUR
Megtett távolság 685,7 km
Átlagfogyasztás 4.9 liter / 100 km
Átlagsebesség 74 km/h
Utazás ideje 8:55 óra
A teljes kirándulás adatai:
Megtett távolság 2043,8 km
Átlagfogyasztás 4.8 liter / 100 km
Átlagsebesség 91 km/h
Utazás ideje 22:12 óra
A kipofozás után nem voltam még teljesen elégedett az autóval, de ez nem állíthatott meg, hogy útra keljünk. Tudtuk, hogy merre megyünk, de nem tudtuk hova, egyszerűen autózni akartunk egy jót. Szeptember 9-re terveztük be az indulást, de 8-án délután már olyan lázban voltam, hogy este 8-ra hoztam előre az indulást. Így egy kis éjszakai vezetéssel reggelre már valami szép helyen lehetünk :)
A következő pár blogban megpróbálom összeírni napi szinten az autóval összefüggő kiadásokat és az emlékeket.
A 156 SW rögtön az elején meglepett. 7 év a 146-al megtanított mély csomagtérbe csomagolni, így nem vártam sok gondot, mégis sok meglepetés ért. Először is a pótkerék... Mivel eredetileg javítókészlet volt az autóban, amit nem ismerek el, számolnom kellett azzal, hogy a pótkerék plusz helyet foglal majd. A csomagtér alatti dobozba becsomagoltam mindent, ami egy kisebb javításhoz szükséges, 1liter olajat, 3liter ablakmosót. Jó nagy doboz, sok minden befér. A csomagtér messze nem olyan mély, mint a 146 esetében, viszont a 380 liter helyett csak 360 literes, ami már majdnem viccesen kicsi. És itt jött a meglepetés, a műanyag ládánk, a két utazótáska és a pótkerék simán befért egymás mellé és mikor Éva kijelentette, hogy minden be van csomagolva, még mindig nem volt tele a csomagtér. Rögtön jobb kedvem lett, nem szerettem volna az utat azzal kezdeni, hogy fele cuccot otthon kell hagyni. Pár dolgot, mint a takarók, vánkosok, fényképezők, ital, könyvek mindig a hátsó ülésre rakunk, így teljesen kompromisszummentesen indultunk útnak. A navit csak "biztonság kedvéért" belőttük Bécs irányába.
Timestamp: 2007. szeptember 8. 20:29, 15 °C, 94982 km
Indulunk!!!!
Timestamp: 2007. szeptember 8. 20:56, 15 °C, 95013 km
Az első megálló Pozsony, tankolunk. 2261,4 Sk az 59,51 liter gázolaj és 255 Sk volt a tíz napos osztrák matrica. Most már elég a vacakolásból, viszlát Szlovákia.
Timestamp: 2007. szeptember 9., 95274 km
Nem is olyan jó az éjjeli vezetés, szokni kell még a 156-ot, a 146 zöld sejtelmes fénye után olyan a vörös műszerfal, mint a zártosztály, ráadásul minden világít, bárhova néz az ember. Tíz perc pihenő után megyünk tovább, szakad az eső. Helyenként 90-el megyünk csak, nem lehet látni semmit. 4.30-kor már káprázik a szemem, még mindig szakad és még csak Salzburgnál járunk. Alszunk egyet, ennek nincs értelme. A Rosenberger parkolójában állunk le, lecsavarjuk az üléseket és már alszunk is. Vagyis az Éva, én nem tudok elaludni, mert a hátsó ajtó aljában csöpög az eső. Valami gond lesz itt, majd otthon szétszedem. Alig másfél óra kellett, hogy frissebb legyek. Az eső még mindig esett, de már be lehetett a tempomatot állítani 140-re és normális tempót lehetett menni.
Egy sort biztosan megérdemel ez a tempomat dolog. A sebességtartó automatika számomra sokáig egyet jelentett az amerikai marhaságokkal és soha nem akartam ilyet az autómba. Nos, ez most nagy megváltozott. Mikor Szicíliát autóztuk körbe, emlékszem teljesen begyulladt az Achilles in a jobb lábamon és többször szenvedtem, mert a gázpedált mozdulatlanul tartani több száz kilométeren át nem olyan egyszerű dolog, mint az a többségnek tűnik vagy tűnhet. Ehhez képes a tempomat annyira megkönnyíti ezt a dolgot, hogy tényleg teljes mértékben a többiekre lehet koncentrálni. Arról nem is szólva, hogy megfelelően erős motor esetén a beállított tempót hegyen völgyön át tartja, ami főleg a völgyekben fantasztikus, hiszen nem kell a féken állni és azt koptatni. Nem győzöm dícsérni ezt a vívmányt, ezen túl minden autómban ott lesz!!!
Timestamp: 2007. szeptember 9. 6:15, 12 °C, felhős, 95525 km
Utunk Münchenen keresztül vezet, gyorsan próbálok egy végsebesség tesztet - aki ismeri azt az utat, tudja, hogy teljesen egyenes 3 sávos útról van szó, az egyik legalkalmasabb pillanat egy ilyen tesztre. Sajnos fényképeztem, GPS-t figyeltem, vezettem, így nem tudom, mennyit mutatott az autó, de GPS szerint 205 km/h volt és még nem volt vége. A mutató 210 felett volt, de biztosan nem lépte át a 220-at. Egyébként a sebességmérő meglepően pontos, ha a GPS szerint beállítottam az automatikát 130-ra, a sebességmutató 135 körüli értéket mutatott. 136 km/h (GPS) esetén mutat kereken 140-et. Ez a pontosság az egész tartományban jellemző.
Timestamp: 2007. szeptember 9. 7:18, 95586 km
Jó dolog keveset aludni, csak azután hiányzik a kávé. Gázolaj még vagy egy rakás, de már nem bírom ki a következő tankolásig, gyorsan bekapunk egy-egy osztrák capuccinot. Nem olyan, mint az olasz, de segít. Most már figyelhetek arra, hogy kiszúrjam az utolsó oszták benzinkutat, a svájci gázolaj az Internet szerint jóval drágább.
Timestamp: 2007. szeptember 9. 8:55, 95731 km
Rögtön a határ előtt elcsíptem egy AGIP kutat, 53 EUR a 48,89 liter gázolaj és 30 EUR a 40 frankos éves svájci matrica. A határon meglepően simán átengednek, svájci határon nem ehhez voltunk szokva. Ha Svájc, akkor szigorú speed limit, a tempomatot rögtön 120-ra kapcsolom át. Itt az ideje a reggelinek, Éva fantasztikus vesepecsenyét csomagolt kenyérrel és paprikával, hibátlan. Még a koszos és büdös WC sem tudja elrontani ezt a napot. A svájciak tanulhatnának az osztrákoktól (ebben...).
Timestamp: 2007. szeptember 9. 10:06, 95838 km
Elzúgunk Zürich mellett, mindenhol veterán amerikai autók, biztosan találkozó van a környéken. Nem szeretek semmit, ami amerikai, de a Cobrák, 67-es Mustangok és Eleanor megdobogtatják gázolajban ázó szívem. V8 az V8, huh.
Közben kezdek ideges lenni, lassan fogynak a kilométerek, legszívesebben lepadlóznám a gázpedált, égnek áll a hajam a tempótól. 130-ra állítom a tempomatot, egy picit jobb...
Timestamp: 2007. szeptember 9. 12:45, 96118 km
Végre megérkezünk Genfbe, már azt hittem soha nem jön el ez a pillanat. Uticélunk a Hotel Beau Rivage, az a hotel, ahol Sissi lakott élete utolsó napján és az a hely, ahol 1898 szeptember 10-én Luigi Lucheni olasz anarchista szíven szúrta. Bécsben láttuk a tőrt, Budapesten a ruhát, most eljöttünk megnézni a színhelyet. A Garmin segítségével gyorsan megtaláltuk a hotelt, majd 300 méterrel arrébb az állomásnál nagy parkolót is.
Az ideális az lett volna, ha éjjelre itt maradunk, de az 1300 EUR-os ár picit elriasztott :) Pedig ebben benne volt a reggeli is :))) Aki ismeri Svájc tóparti városait, sok meglepetést nem talál Genfben. Ideális város ideális környezetben. Elöl a hatalmas tó, melyből hatalmas vízsugarak törnek fel, hogy így frissítsék a levegőt, hátul meg a behavazott hegycsúcsok fantasztikus sziluettjei. Mindenhol mosolygó, kedves emberek, drága autók, nyugalom, tisztaság. Imádnivaló városka, ahova mindig öröm lesz visszatérni, gondoltam, pedig ekkor még nem is sejtettem, mi vár.
A hotel fényképezése után kigondoltuk, hogy jó lenne pontosan megtudni, hol is történt a gyilkosság, találni pár emléket. A hotel viszont egy igazi luxushotel, riasztó és ijesztő volt a gondolat, hogy magunkfajta turisták odaálljanak. Sokak szerint ez csak a volt kommunista blokk országaiban élő frusztáció, amit le kell győzni és túl kell rajta lépni, én viszont nem szívesen tolom oda a képem, ahol nem várnak szívesen. A hotel bejáratánál két komornyik tekerte a forgóajtót, nehogy a vendégek megerőltessék magukat. Gondoltam szóba elegyedek velük. Az első meglepetés akkor ért, mikor kedvesen visszamosolyogtak és a fiatalabbik elmesélte az egész gyilkosság történetét, elárulta, hogy átellenben a parkban Sissi szobrot találunk, ami lényegében az egyetlen emlék Genfben a császárnéra. Mikor a történet végére ért, megkért, hogy fáradjunk be a hotelbe és kérjünk információt a recepción. Beléptünk a márvány-arany palotába, mely 1865 óta kényezteti az ide látogató vendégeket (http://www.beau-rivage.ch/). A recepción azt vártam kiröhögnek, de ugyanolyan kedves udvariassággal foglalkoztak velünk, mint az itt lakókkal. A kiscsaj egy kis türelmet kért, majd távozott. Pár perc múlva egy köteg papírral tért vissza, melyben a hotelről és Sissiről találtunk információt, képeslapokat kaptunk majd megkért bennünket, hogy kövessük - a hotel ugyanis máig Sissi szobának hívja az első emeleti lakosztályt és ha nincs vendég, szívesen megmutatják bárkinek. Így történt, hogy megcsodálhattuk a vastag szőnyegeket, az ágyat, melyben Sissi aludt, a széket, amiben ült és pár személyes tárgyát is - kalapot, kesztyűt. Éva teljesen el volt varázsolva, én meg nem hittem a szememnek :) A kiscsaj tíz perces kiselőadás után csodálkozva rám szólt, hogy fényképezni nem is akarok? Nekem se kellett több, készült pár fotó, majd az ajándékokkal távoztunk. Őszinte leszek: könnyek voltak a szememben a szívélyesség, kedvesség láttán, nálunk még felkel párszor a nap, mire eljutunk idáig, és a mosoly nem csak számító kötelező mosoly lesz - ha lesz egyáltalán.
14.00-kor kigondoltuk, hogy ennyi elég volt Genfből. Az állomásnál még belefutottunk egy mini drog razziába vagy valami ilyesmibe, majd egy eléggé szétvert, útépítésekkel teli úton pár perc alatt a határon voltunk. Senki sem nézett ránk, ha nincsenek az épületek, észre se vettük volna, hogy francia földön vagyunk.
Timestamp: 2007. szeptember 9. 14:45, 96138 km
Sztrádán száguldunk, előttünk az Alpok, a távoli völgyben Svájci városkák. A franciák is kényesek a sebességre, de a 150 nem túl sok itt, egy 15 perces pihenőt tartunk, ahol elfogyasztjuk az utolsó hazai falatokat. Egy jó kávé is kéne, de ez nem Olaszország, a Nescafe nem szólít meg, így szomorúan állunk tovább. Milyen pihenőhely az, ahol nincs egy presszógép? Az út alatt kinézzük, mi legyen a következő állomás, a választásunk Vienne városkára esik. 13,60 EUR-t fizetünk a 122 km-es szakaszért.
Timestamp: 2007. szeptember 9. 16:45, 23,5 °C, 96307 km
Vienne kisváros, alig harmincezer lakossal, mégis azzal büszkélkedik, hogy sehol máshol nincs egy helyen annyi építészeti emlék, itt. Már Krisztus előtt letelepedtek itt a rómaiak, aminek több emlékét is láttuk. A 13 ezer férőhelyes amfiteátrum egykor a legnagyobb volt francia földön, a Temple d'Auguste et Livie korintoszi oszlopai úgy bújnak meg a lakóházak között, hogy tátva marad az ember szája, mikor váratlanul belebotlik. Mi az összes látnivaló közül a képen látható Cathedrale de St. Maurice középkori épületét szemeltük ki. Az út felől sima kis katedrálisnak tűnik, furcsán keverve a román és gótikus stílusokat, belépve azonban alázatot érez az ember, mikor sétálni kezd a 900 éves falak között. Érdemes volt itt megállni, a két óra alatt valóban sok emléket szedtünk össze.
Timestamp: 2007. szeptember 9. 18:20, 96340 km
St. Etienne. Ideje pihenni egyet, majdnem 24 órája úton vagyunk. St. Etienne iparváros, látnivaló úgysincs sok, Lyonba meg már nem akaródzik menni. A Garmin hotelt keres, ágyba zuhanunk és már alszunk is...
----
Költségek:
Autópálya 51 EUR
Gázolaj 119,40 EUR
Parkolás 2 EUR
Megtett távolság 1358,1 km
Átlagfogyasztás 4.7 liter / 100 km
Átlagsebesség 101 km/h
Utazás ideje 13:17 óra
2007. augusztus 29, 93.300 km
Negyedik fejezetéhez érkezett az autó kipofozása. Az előzőkben kozmetikai és hiánypótló beavatkozáskról írtam, míg az autó papírjait elintézem. Most viszont tényleges javítások és orvoslások vártak ránk, őszintén szólva nagyon tartottam az első nagy szerviztől.
Az első meglepetés a próbakör alatt ért, a hatalmas és rettenetes nyekergést kapásból ráfogták a felső lengőkarokra, a szétszedés után meg kiderült, hogy elég egy alapos zsírozás, nem szükséges még a csere.
A másik meglepetést a pollenszűrő és a levegőszűrő okozta, saját autóban még fele ilyen koszos szűrőt sem láttam soha. Brrrr. Az olajszűrő, gázolajszűrő cseréje, illetve a hozott olaj cseréje gyorsan megvolt, akárcsak a váltóolaj cseréje. Ha már kinn volt a pollenszűrő (még mindig nem értem, élő ember hogyan rakhatta a szűrőt ilyen helyre), kértem egy antibakteriális klímatisztitást is.
Kellemes meglepetést okozott az akku is, a kezdeti döglődésnek úgy látszik jót tett az állandó használat, mert a varázsszem vígan világít - zölden :)
Termosztat ügyben visszafogottak voltak a srácok, szerintük ez egy ilyen motor és a 70 fokos hőmérséket nem jelent okvetlenül cserét, ezért ezt a dolgot nyitva hagytuk, akárcsak a MAR állásban hangosan zümmögő ventillátort. Hűtőfolyadékot viszont cseréltünk (Paraflu).
Fékfolyadék ügyben ezúttal az Elaforg Kft. szponzorált Tutela TOP5 Extreme fékolajjal. A tárcsák már vállasodnak, de a 60%-os betétetek haláláig még kibírják.
Ha már az összes folyadék cserélve volt, cseréltük a szervófolyadékot is.
Az igényesebb műveletek közül a hosszbordásszíj + görgők cseréje, a vezérműszíj (Gates) + görgők + vízpumpa (Bugatti) csere tartott legtovább.
Az utolsó problémát - a villogó izzítás visszajelzőt - nem sikerült megoldani, rájöttük, hogy a 4. izzítógyertya halott, de a 2 típus közül ebbe az autóba a harmadik kell, amit estig nem sikerült beszerezni. Szombaton ezt is cseréltük, így remélem egy ideig nem kell szervizbe látogatnunk.
2007. augusztus 18.
Végre eszembe jutott a mellény, most már csak a vontatókötél hiányzik. Ára 89 Sk (667 Ft).
George hathatós közreműködése által megjöttek a ködlámpák is, a doboz szerint Bravo/Brava, George szerint jó az összes 156-ba. George-nak volt igaza, csak a keretet kellett a régiről átcsavarozni 3 csavarral. Na meg az eredeti fekete volt, ez meg fehér. Úgyse látszik, tök mindegy, úgyis made in taiwan :) Az eredeti gyári ködlámpa 3600 Sk = 27180 Ft, ez meg 12000 Ft volt - a kettő együtt... vagyis darabja kevesebb, mint 800 Sk. Mivel a csere után sem akart világítani a bal oldal (illetve csak kocogtatás után), izzót is cseréltem - OSRAM 89 Sk (667 Ft) és lám minden megjavult.
Mindenki számára régóta ismert, hogy mifelénk az autó még mindig akkora érték és olyan fontos státusszimbólum, hogy az ára a nyugatabbra lévő fogyasztói társadalmak minimumra szorított áraihoz képest nagyon magasak. A behozatalnak a kevésbé igényes változatát választottam, ami abból állt, hogy az egész szállítási cirkuszt cég intézte, én pedig a papirok intézését vállaltam magamra.
Az autó egy római flottacég tulajdona volt 3 évig, utána mint annyi más levetett göncnek titulált remek autót tömegesen lejelentették és exportra felkínáltak olyan országoknak, ahol egy 3 éves autónak ugyanúgy örülnek, mint máshol az újnak. (www.axus.it)
Az autót egy magyar cég hozta be - PR Intertrade kft. Mikor az autót átvettem, hivatalos számlát nem kaptam, mert állítólag ők mindig postán küldik és 2-7 nap alatt kapom meg. Így az autóhoz egyetlen papirom volt: az eredeti olasz papirok és egy dokumentum az olasz autóklubtól, hogy export céljából le volt az autó jelentve. Július 18-án kezdtem bele az intézésbe.
Az első pont a COC elintézése volt, amit 13 nap alatt intézett el egy erre szakosodott cég (www.coc.sk). Ez egy teljesen felesleges dokumentum, hiszen olyan autóról van szó, melyet nálunk is árultak, de szabály az szabály, és 5500 Sk (41000 Ft) a zsebemből. Az olaszok el is küldték az 1 db A4-es papírt, amit még persze le kellett fordíttatnom. A lejelentési papír és a COC fordítása 1900 Sk volt (14000 Ft), mint később kiderült, a COC-t nem is kellett volna lefordíttatni (új szabály május óta), de senki nem tudta biztosra mondani és nem akartam kockáztatni, hogy utolsó pillanatban hajszoljak olasz tolmácsot.
A második pont a járási (megyei) hivatal közlekedési osztálya lett volna, ha a magyarok küldték volna a számlát. Végül augusztus 13-án levelet kaptam - megjött végre a számla és mellé egy rakás bocsánatkérés, hogy szabadság miatt volt a csúszás. Igen ám, de a számla magyar-angol nyelvű volt, így újra a coc.sk következett, akik viszont a magyar nyelvre nem tudják garantálni a 48 órát, ezért bonyolult intézkedés következett, ugyanis a levél az otthoni címemre ment, én viszont nem tudtam a munkából hazafutni. Végül a család húzott ki a bajból: Édesanyám biciklivel behajtott a postára és valahogy elintézte, hogy kiadják neki a levelet. Utána délben még egyszer elbiciklizett a szomszéd faluba, ahol a nővérem ismerős buszsofőrje átvette a levelet és elhozta Pozsonyba. így történt, hogy még hétfőn átadtam a számlát és szerda délre készen is lett 1100 Sk-ért (8200 Ft). Igen ám, de szerdán már nem értem volna a hivatalba, ami Pozsonytól kb. 60 km, ezért péntekre kellett szabadságot intéznem.
Augusztus 17 - egy nap híján egy hónapja van nálam az autó és most jött el a pillanat, hogy végre intézhetek is valamit. Reggel irány Dunaszerdahely, rövid bolyongás után meg is találtuk a közlekedésügyieket, ahol szerencsére csak egy srác várt előttünk, így negyed órán belül sorra is kerültünk. Leadtam
- a COC-t
- a COC fordítását
- az autó eredeti papírjait
- az eredeti papirok fordítását
- a számlát
- a számla fordítását
- 2000 Sk-s okmánybélyeget (14800 Ft)
- a kérvényt, hogy az autót nyilvánítsák alkalmassá szlovák földön való autózásra
Erre pár percen belül kaptam egy elutasító végzést, mivel az autónak nincs műszakija, zöld kártyája és kaptam 30 napot, hogy mindent elintézzek (ez a hivatalos út). Mivel még csak 11 óra volt, megbeszéltük, hogy még ma megpróbáljuk a műszakit is. Ezen kívül kaptam egy utalványt, hogy fizessek be 2000 Sk-t, mint újrafelhasználási illetéket.
Mivel az autóimra nagyon vigyázok és mindig rendben vannak, a műszakihoz csak az első gumikat kellett elintéznem. Mikor ez megtörtént, még gyorsan átdobtam a mellényt a Puntóból (mindig elfelejtek venni egyet) és indultunk is. Éppen az ebédszünet végére értünk oda, ami azért volt jó, mert elsők voltunk. A fékfolyadék mérésével kezdődött a műszaki, a 194 fok egész jó eredmény. Utána az elektromosság ördögét próbálták megidézni, ami nálam a már említett bal ködlámpából állt, szerencsére sikerült egy óvatlan pillanatban megkopogtatni, így nem derült ki ez a hiányosság (nem nagyon törődtem eddig vele, mert George másnap hozta az új ködlámpákat). Az összes lámpa világít, az ablaktörlők törölnek, a spriccelők spriccelnek elöl / hátul és még a lámpa magasságát állító motorok is működnek. Tetszett a srácnak is, mert rögtön kérdezte, mennyibe kerül egy ilyen autó... A kötelező felszerelést nem is nagyon nézegette, látta, hogy készültem. Az első lámpák érdekes módon lefele világítottak, szerintem pont jók voltak, de a műszakin mindig azt állítják, hogy feljebb kell őket emelni. A 146-al már 2x megszívtam, egyszer el is törték az állítókart ugyanitt, meg is ijedtem, mikor állítgatni kezdte a srác, de a jobb oldali simán ment, a balt viszont csak villás kulccsal tudta beállítani, amitől ismét kirázott a hideg. Következett a fékpróba, 2,9 kN bal oldalon, 3,1 kN jobb oldalon elöl, 1,4 mindkét oldalon hátul és 1,8 / 1,6 kN a kézifékkel. Nem tudom, mennyire jók ezek a számok, a 146-nál mért értékektől biztosan jobbak. Az utolsó megálló a szerelőakna volt, egy kis kormányrángatás után úgy döntöttek, hogy az autó egy könnyű 707-es hibával (olajszivárgás a motorból / váltóból) alkalmas a közlekedésre.
Jó tíz percet vártam az zöldkártyás vizsgára a másik hangár előtt. A srác már az elején megjegyezte, hogy nagyon jó szaga van az autónak, itt nem lesz gond. Én azért ennyire nem voltam biztos a dologban, hisz előttem egy bazi nagy kamiont mért, előtte meg egy öreg Skodát, attól nem nagy dolog, hogy jobb egy EURO3-as motor :)
Picit zavar az emissziós vizsgálatoknál, hogy alá kell írnom egy nyilatkozatot, hogy ha maximális fordulat tesztelése alatt szétesik az autó, nem felelnek érte, de enélkül honnan vegyek zöldkártyát? Így hát jó képet vágtam a dologhoz és mentünk mérni.
A motor hőmérséklete: gyári adat 80 fok, mért adat 84 fok - OK
Alapjárat: gyári adat 700-1000 fordulat, mért adat 850 - OK
Max. fordulat: gyári adat 4000-5350 fordulat, mért adat 5030 - OK
Füstölési koeficiens :))) gyári adat 1.8, mért adat 1.3 - OK
Szórásérték: gyári adat 0.5, mért adat 0.13 - OK
Megkönnyebbültem, az autó simán átment mindkét vizsgán. Matricát sajnos nem kaptam, újra kell jönnöm, ha meglesz a rendszám. Az állítással és fénymásolással együtt 1180 Sk-t fizettem (8850 Ft).
2007. augusztus 20.
A műszaki vizsga, zöldkártya eredményével és az újrafelhasználási illeték befizetéséről szóló papírral irány újra a közlekedésügyi osztály. A hölgy picit meglepett, azt mondta ugyanis, hogy szerdán mehetek a papirokért.
2007. augusztus 22.
Nagy nehezen sikerült szabadságot intéznem, ami kb. annyit jelent, hogy ezen a héten megint minden nap éjjel 2-ig a gép előtt ülök majd... Reggel picit aggódtam, hogy intézkedni olyan autóval megyek, amiről semmi papirom nincs, ráadásul 3x rendőrrel is összefutottam, de szerencsére nem állítottak meg. A közlekedési osztályon megvártam, míg a hölgy visszatér a cigiszünetről, de még így is 25 perc alatt végeztem. Innen gyorsan a biztosítóba, hogy szerződést kössek, anélkül a rendőrök szóba sem állanak velem. A nagy sietség hátránya, hogy nincs esélyem alkudozni, válogatni. Mivel csak az Allianzot ismerem Dunaszerdahelyen, oda vezetett az utam. Nem is csalódtam, a hölgy rendkívül aranyos volt, de csak 25% kedvezményt tudott adni, így 2162 Sk (16215 Ft) lett a negyedéves kötelezőm. Szerintem sokkal kevesebb is lehetett volna, de még mindig sokkal jobb ár, mint a 146-ra volt. Egye fene, 15 perc alatt végeztem. A rendőrségen szerencsém volt, alig töltöttem ki a 4 oldalas kérvényt, már jött is a rendőr a karosszériaszám ellenőrzésre. Később derült ki, hogy ma valami miatt ez volt a második ellenőrzés és olyanokkal kerültem össze, akik már reggel 7 óta vártak. Nyolcadik lettem a sorban és 3,5 óra múlva vettek be. Közben volt pofozkodás, átkozódás, de én csak álltam türelmesen és a közlekedésügyi felügyelet által kiadott papirokat olvastam, míg fel nem állt a hátamon a szőr - az okról nem írok, a kép magáért beszél. Ha én ilyen munkát végeznék, kb. 3 perc múlva az asztalomon lenne a felmondás. No comment. Minden várásnak vége egyszer, most már csak azt kellett kivárnom, hogy a rendőrnek jó kedve van-e, vagy szivatni fog egy hiányzó papír vagy az Alfa Peugeot miatt, de ő mással volt elfoglalva, mire beírta az összes adatot, 3x indította újra a számítógépet. 28 percet töltöttem benn, de megkaptam a rendszámot! Persze most is leszedtek rólam 2 ezrest, de már nem érdekelt. Még gyorsan elintéztem a biztosítót - beírták a rendszámot és kiállították a kártyákat. Még a műszakit szerettem volna elérni, de annak ellenére, hogy 17-ig vannak nyitva, 16.32-kor bezárták előttem a kaput. Nem baj, majd szombaton.
2007. augusztus 25.
6. vagyok a sorban, de 40 perc alatt elintéztem. Megkaptam az új nyomtatványt (immár rendszámmal a COC1111 helyett), a kártyákat és a matricákat is. Fizettem érte 520 Sk-t (3926 Ft).
----------------------------------------------------
Az autó kiválasztásától az első hivatalos útig 5 nap szabadság, csaknem 800 km ingázás és 120.376 Ft kellett. Az ősz hajszálakat nem tudtam kvantifikálni.
2007. augusztus 14.
Megjött a 2 Kleber Hydraxer 205/55R16 91W gumi a teljesen slickre kopott KUMHO helyett. Eredetileg Pirelli P7 lett volna, de az internetes üzletek a nagy kedvezményekkel szinte mind 2 éves gumikat árulnak, amik fene tudja hol álltak mostanáig. A Kleberek ismeretségen keresztül lettek intézve, gyártás 10W2007. A két gumi ára 44000 Ft volt.
http://www.kleber.hu/KleberHU/front/affich.jsp?&codePage=KLEBER_PAG_HYDRAXER&lang=HU&codeRubrique=20060331091903
2007. augusztus 17.
Hirtelen eljött a műszaki vizsga ideje, így volt kb. fél órám, hogy elintézzem a gumicserét. A szomszéd városban álltam meg, a gumis bácsi megígérte, hogy nem megy ebédre, megvár és megcsinálja. De miért éppen ezt ment volna simán? Pitstop - 6 mp alatt lekapta az első kereket és már rakta is volna fel a gumit, ha azt fel lehetett volna. Úgy látszik a gumik túl sokáig feküdtek egymás felett, hiába fújta beléjük a levegőt, istennek sem akart rásimulni a gumi a felnire. Ilyen sem történt még velem soha... Végül azt találta ki, hogy belső gumit tett a gumiba és jól felfújta, amivel szétfeszítette a Klebert. Közben persze elment ebédelni, szerinte 1-2 óra kell és minden ok lesz. 20 percig napoztam a szerviz előtt, de ezt is elég volt a guminak, ezúttal simán felkerült a felnire. A 146-ból szerzett tapasztalat miatt szelepeket is cseréltettem és a gumikat Secure Pneu gázzal töltettem fel. Végül alig 1 óra alatt sikerült a két első felninek új papucsot adni. 800 Sk-t fizettem (6000 Ft), amiben benne volt két új szelep, a gumi átdobása, a gáz (mind a négy kerék), a két öreg gumi leadása, a két kerék centrírozása és a súlyok. Na meg a 4 piros szelepsapka :)))
Szép vasárnapi nap van ma, de az idő nem kedvező, fúj a szél, hűvös van. Ilyenkor a legjobb fogni egy jó könyvet vagy autózni. Igen ám, de autó nélkül nagyon nehéz, kivéve ha megvan az autó, csak éppen a papirokra vár az ember. Az autó ugye gázolajra megy, nem papírra, mondja a régi igazság, és ez a gondolat egyre inkább elkezdett foglalkoztatni... Mi lenne ha... csak egy kicsit... hmmm...
A gondolatokat tettek követték. Felöltöztünk, mintha ünnepségre mennénk és majdnem egy hónap állás után sétálni vittük az Alfa Romeot. Picit aggódtam, sikerül-e a startolás, hiszen az akku nem szereti a hosszú állást, de az ismerős traktoros kerregés megnyugtatott, működik a szerkezet. Méltóságteljesen gurult ki az Alfa a garázsból. Az ideális pillanattól csak a hangkulissza választott el, egy gurgulázó V8 már sok lenne, de egy duruzsoló V6 lenne az igazi. Gondoltam addig, míg vissza nem ültem a kapu bezárása után. Belül már csak halk zakatolás hallatszik, egyáltalán nem tolakodó és zavaró. Még mindig picit aggódva, hiszen rendszám és papirok nélkül nagy a kockázat, tapostam a gázpedált, hogy az autó dühös ordasként felmorduljon és egy kis késlekedéssel vaddisznó módra csörtetni kezdjen. Talán a 16 szelep teszi, talán Luigi hangolta így a rendszert, de ebben a pillanatban csak a fordulatszám mutatója szerint jön rá valaki, hogy dízel agregát repíti előre nyílként az autót. A váltó pontosan kapja el a kettest, az aktuális fogyasztás felurgik 12 literre, ami eszembe juttatja, hogy ideje lenne elintézni az első tankolást. Irány a szomszéd város. A rosszabb úton oroszlánként harapnak a fékek a tárcsába és gyomorszorítóan lassulunk, hogy benzines módon visszaváltva újra repítse a 140 lóerő a majd másfél tonnás gépet. Rövid váltások, a 305 Nm aszfaltszaggató átvitele pár másodperc alatt 120 kilométeres sebességgel repít a az út fölé boruló fák között, mintha a természet egy zöld alagutat készített volna elő, hogy így gyönyörködjön az olasz íveken megcsillanó napfényen. A városba érve óvatosság módba kapcsolok, ma nem szabad hibáznom, se nekem, se másoknak. Szomjas az arany szörnyeteg, hat első lámpájával gonoszul vigyorog, ahogy a tank sorra nyeli az ezreseim. De ma ez valahogy nem nagyon érdekel, sőt kap egy mosást is. A legjobbat. A legdrágábbat. Mert ez nagyon jó érzés. Kapni és adni, mint egy ideális kapcsolatban. A mosóból kigurulva a nap is visszahúzódik a felhők mögé, itt és most csak egy csillagnak van hely. Alfa Romeo - fordulnak meg utánunk az emberek, az autóbusz megállójából villognak az irigy tekintetek. Besimulunk a fekete bőrülésbe, a hűtést automatikára állítva fittyet hányunk a kiváncsian előkandikáló nap forró sugaraira és újra felhörög a JTD, s pillanatok alatt maga mögött hagyjuk a lakott területet. Kanyar kanyart követ, álmodunk vagy ez a valóság? Alig vesszük észre és máris 100 kilométert hagytunk magunk mögött. Nehéz dolog abbahagyni, de nem érdemes többet kockáztatni, mára ennyi volt. Nagyszerű volt. Mint egy élvezeti cikk, mely azonnali függőséget okoz. Mint egy kincs, egy ékszer, mely egyben fegyver is. Egy aranyba foglalt vaddisznó.
UI: nem illene a szövegbe komponálni, de pár dolog aggasztott is a kiruccanás alatt. Az elején rettenetesen nyikorgott a futómű, később halkabb lett, de ez nem az igazi, valóban ideje meglátogatni a Szamosi szentélyt.
0
529