Blog
A gyorsvasútból nem sokat hallottunk, hála a dupla műanyag ablakoknak, így remek reggelnek ígérkezett a mai. A beborult ég miatt 17.5°C-ra esett vissza a hőmérséklet, jó tíz napja nem éreztem ilyen hideget. A reggeli a szokásos vaj-dzsem-narancslé-kávé volt ezúttal is.
Timestamp: 2007.09.19., 8:45, 17.5°C, 100757 km
Ha Barcelona, akkor paege. Fizetni, fizetni. Mire beértünk a központba, már nem is emlékszem hányszor szedtek sápot. A Garminnak köszönhetően gond nélkül megtaláltuk a Földközi tenger harmadik legnagyobb kikötővárosa legnagyobb nevezetességét, a Sagrada Famíliát. A közelben parkolót is találtunk, mehettünk megcsodálni a Antoni Gaudí nagy művét. A Temple Expiatori de la Sagrada Família (A szent család engesztelő temploma) bazilika. Vagyis lesz. Az alapokat nem ő tervezte, de Villar neogótius templomot álmodott ide, de nem is fogott neki igazán. Gaudí 1883-ban kapcsolódott be és apait, anyait beleadva egy akkora organikus bazilikát álmodott meg, hogy a mai napig sem sikerült befejezni. Mivel csak adományokból épül, állítólag még egy évszázadba is beletelhet, mire elkészül. Levettem a kalapom a monumentális mű előtt. Megcsodáltam a Születés Kapuját (façana del Naixement) és elismertem, hogy méltán az UNESCO világörökség része. Azt viszont nem tudom elképzelni, hogyan sikerült megelőznie látogatottságban a madridi Pradot vagy Alhambrát, az viszont tény, hogy évi 2.5 millió látogatójával a legnépszerűbb műemlék. Számomra egy közepes szintű attrakció, mivel Éva nem erőltette, nem is mentünk be. Maga az organikus építészet hozzám közel áll, hiszen az épületet az tér szerves részévé próbálja tenni, ráadásul a bazilika sokkal régebbinek is néz ki, mégis van benne valami, ami inkább taszít, mint vonz. Részleteiben azonban tényleg mestermű, rengeteg jó képet készítettem.
A legtöbb turista a Sagrada Familia után Gaudí többi művét keresi fel (Güell Park, Casa Mila, Casa Battló, ...), én viszont a nagy felismerés után, hogy nem leszek soha Gaudí fan, inkább a másik kommersz attrakciót, a Les Rambles sétálóutcát választottam. A parkolással itt sem volt túl nagy gond, mehettünk. Miért a sétálóutca? Szerintem aki pár órát szeretne itt tölteni, ez az ideális választás. Fákkal szegélyezett széles sugárút, innen nyílik mindenből egy kicsi, ami Barcelonát jellemzi. Mi valahol a közepén parkoltunk, ezért először jobbra indultunk. Placa de la Boqueria és Miró mozaikpadlója, messziről felismerni a ház sarkán kígyózó art deco sárkányról. Gran Teatre del Liceu – az operaház, ami 1994-ben leégett. Placa Reial – neoklasszicista Gaudí munkák, szökőkút, pálmák. A pálmák szerencsére valódiak, Antoninak ebben nem volt benne az ujja. Aztán Palau Güell, úristen, megint egy Gaudí mű. Szerencsére felújítás alatt, az egész szépen le van takarva. Nem is értem, miért nem Gaudiburg vagy Gaudicity a város neve... Bár azt hiszem mint sok minden, ez is megmagyarázható. Mikor a 19. század végén megjelent az új stílus, mint a szecesszió „mellékága”, a katalán nacionalizmus mit kifejezőeszközt felkarolta a művészeket. Ha az itteniek Gaudí műveit látják, valahol legbelül talán megdobogtatja a katalán szíveket. Picit arrébb egy viaszfigura múzeum volt, amit szintén kihagytunk. Végül a kikötő következett Kolombusz Kristóf emlékművel (Momument a Coloni). Visszasétáltunk a sárkányhoz, közben jó nagyokat nevettünk a bohóckodó pantomim művészeken. Ezek unatkozó emberek, akik megunták, hogy normális polgári munkát végezzenek és inkább színesre festik magunkat és egy marék apróért turistákkal fényképezkednek. Volt belőlük vagy száz. Picit kevesebben, de akadtak jópáran, voltak a művészek, akik karikatúrát rajzoltak pár perc alatt vagy egész komoly festményt is – a kívánság és pénztárca vastagság függvényében.
Számomra az eddig legjobb hely a Mercat de Sant Josep volt, vagyis a piac. Nem is tudom leírni, azt a tökélyt, amit a sok rendezett áru nyújtott. Minden, az utolsó halporcikáig minden hangosan kiabált, hogy engem vegyél meg, friss vagyok. Fantasztikus látvany volt és felemelő séta. De beszéljenek helyettem inkább a képek.
Barcelona építészete jelentős. Egyféleképp lehetett csak a Gaudís (rém)álmot törölni, éspedig valami eredetibb alkotással. Mivel majdnem minden nagyváros katedrálisát láttuk már, ezúttal a sport felé vonzódtam, konkrétan kigondoltam, hogy megnézzük a Camp Nou-t. A csaknem százezer férőhelyes stadion Európa legnagyobb stadionja. A családi béke érdekében azonban kimaradt, illetve kompromisszumként elindultunk a szűk óvárosi utcákon, hogy megtaláljuk a katedrálist. Gond nélkül megtaláltuk, azonban itt is csalódtunk, a monumentális épületbe a spanyol kormány éppen akkor pumpált 796 ezer EUR-t, minek következtében az egész homlokzat állványok és takarók mögött rejtőzött. Cserébe viszont a belső rész látogatható volt és a Santa Lucia téren régiségpiacra bukkantunk.
Ami a katedrálist illeti, 1298-ban kezdték építeni és több történelmi korból származó emlék is fennmaradt. Számomra az egyik legbizarrabb Kolombusz korából származik, 6 szerencsétlen indiánt kereszteltek itt jó kereszténnyé, gondolom kardheggyel a torkuk alatt. Annál inkább tetszettek a faragott padok a XV. századból. A gótikus belső 28 oldalkápolnával van szegélyezve. A külsőből sokat nem láttunk, minden esetre egyedi látvány volt a nyitott fő kupola a mindenki számára látható haranggal.
Visszafele megálltunk egy üzletben, ahol sonkás kiflit, falafelt és gyümölcsöt vásároltunk, majd elbúcsúztunk a katalán fővárostól. A francia határ mintegy 135 km, vagyis körülbelül 1 óra, ebből 122 az autópálya 11 EUR-ért. Mivel a spanyol üzemanyagárak jóval alacsonyabbak (1,027 EUR/liter), mint a franciák, még a határ előtt teletankoltuk az autót.
Timestamp: 2007.09.19., 15:20, 21.5°C, 100957 km
Újra gall földön vagyunk! Alig vártam, hogy végre megállhassunk Marseilles városában, a Ricard Pastis hazájában. A kilométerek azonban lassabban fogytak, mint az elképzeltem, hiába a magas autópálya díjak (itt is kb. úgy jött ki, hogy 10 EUR 100 kilométerre). Késő délután volt már és Marseillesbe csak akkor érte volna meg letérni, ha ott alszunk, én viszont már kigondoltam, hogy a naplementét St. Tropez partjain akarom tölteni. Azt azonban jól elfelejtettem, hogy a Cote d’Azur közelében még lassabb lesz a forgalom, azt meg elfelejtettem megnézni, hogy St. Tropez picit messzebb van, mint gondoltam. Szóval kimaradt Marseilles és az autópályáról letérve kaptam észbe, hogy ez nem pár méter lesz, hanem az egész partvonalon végig kell faluzni, és az öböl túloldalán van Cruchet felügyelő városa.
Timestamp: 2007.09.19., 19:20, 101474 km
Zabálnivaló tengerparti városkákon döcögtünk a hírességek kedvence felé. Útközben meglepően sok kempinget láttunk, soha nem gondoltam volna, hogy itt is vannak kempingek. Persze a gazdagság általában kis helyre koncentrálódik és itt bizony volt gazdagság, amit főleg a parkolókban álló autócsodák, de a gyönyörűen rendben tartott házak és környékeik bizonyítottak legjobban. A kikötőben parkoltunk le és majdnem lekéstük a naplementét. Felkészületlenül érkeztünk, ezért úgy gondoltuk, megnézzük a híres nevezetes Gendarmerie házat (Louis Funes feledhetetlen filmjéből ismeri a világ), majd bekapunk valamit, aztán séta a kikötőben (jacht választással ).
A rendőrök házát meg is találtuk eldugva, azt hittem a turisták miatt ki lesz világítva és rendbe lesz rakva, de nem, a kiszolgált rendőrállomás pont úgy nézett ki, mint egy kiszolgált rendőrállomás. Hogy mik vannak... Egyetlen hollywoodi ismerősömmel se futottunk össze, így kénytelenek voltunk a medencés villát ill. luxusjachtot egy sima pizzériára cserélni. A pizza finom volt, a bor nagyszerű és megfelelő hőmérsékletű. A romantikus vacsora a kikötőben ért véget, irigykedtünk egy sort, aztán kinéztem, milyen jachtot szerzek majd az apunak, ha nyugdíjba megy. Az egyik kisebb jacht gazdája picit meglepett, mikor a partra emeltek egy szürke Ferrarit. Az egyik dolog, hogy hajón cipeli az autóját, de hogy lehet szürke Ferrarit venni? Vagy a vörös szín már klisé?
Azt már nem tudom utólag megmondani, miért gondoltam ki 21 óra után, hogy Nizzában akarok aludni. De kigondoltam és majdnem 1 órát utaztam, hogy odaérjek. Aztán jött a csalódás, az egész környéken egyetlen szabad szállás nem volt. Egyre távolabb kerültünk a várostól és a tengertől, de mindenhol ugyanaz volt a válasz: Cote d’Azur is Cote d’Azur, everything occupied. Sorry, no free rooms... Vagyis minden foglalt. Az összes hotelt végigjártuk a Garmin listája szerint, de nem találtunk szállást. Már 23.30 óra is elmúlt, mikor csoda történt, egy szimpla IBIS ** hotelben találtunk egyetlen szabad szobát. A tengertől ugyan nagyon messze az elképzelt álomszállástól még messzebb, de volt zuhany és ágy, akkor másra nem is vágytunk. Igaz, nyolcvan EUR-t kértek, igaz, egész éjjel kibírhatatlanul búgott valami, de 760 kilométer autózás és legalább 20 km gyaloglás után azt hiszem egy tábori ágyon is úgy aludtunk volna, mint a bunda.
Költségek:
Autópálya 50,87 EUR
Gázolaj 48,28 EUR
Parkolás 14,70 EUR
Megtett távolság 760,7 km
Átlagfogyasztás 4.8 liter / 100 km
Átlagsebesség 93 km/h
Utazás ideje 8:05 óra
A teljes kirándulás adatai:
A teljes kirándulás adatai:
Megtett távolság 6562,4 km
Átlagfogyasztás 4.9 liter / 100 km
Átlagsebesség 84 km/h
Utazás ideje 77:26 óra
Szerencsére másnaposságnak nyoma se volt, tökéletes hangulatban ébredtünk valamivel 8 óra után. A könnyű reggeli után, mely friss croissant, vaj, dzsem, narancslé és kávé kombinációból állt, rögtön útra is keltünk Barcelona irányába. Reggeli közben terveztünk, hogyan osszuk be a napot, hiszen Barcelonára marad az egész holnapi nap, akkor picit felesleges még a mai nap felét is ott tölteni. Nem mintha Barcelona nem lenne nagyszerű város, de egy nap elég. Ha viszont az egy napot déltől déltől számítom, akkor holnapután lesz gond, mert túl későn érünk majd Franciaországba. Spanyolország viszont nem arról híres, hogy csak Barcelonája lenne, nem kellett sok keresgélés, hol betervezzünk egy fél napos túrát a nagyváros közelében. Addig is várt ránk egy kb. 350 kilométeres út, ideje volt indulni.
Timestamp: 2007.09.18., 8:50, 24.5°C, 100074 km
A nagyváros irányába vezető AP-7-es úton kellemetlen meglepetés ért, az autópálya újra fizetős lett. Igaz, a 134 kilométeres szakaszt jó ötven perc alatt lehúztuk, de a 13 EUR egész borsos árnak tűnt. Később kiderült, hogy ez még csak a kezdet... Ebédre Valenciában akartam megállni, de kigondoltuk, egy ebbe a kirándulásba ez a város nem fér bele. Végül egy Autogrillben álltunk meg, meglepően jó választékkal, sok kamionsofőrrel és az elmaradhatatlan játékautomatákkal. Minden spanyol született gambler, az ebéd visszajárója automatikusan a félkarú rablóé. Hideg tálat ettünk: orosz salátát (a spanyolok imádják), chorizot, jambont (ez sokszor legalább olyan jó, mint a prosciutto crudo), hozzá friss bagettet és tejeskávét. Az Alfa nem volt ilyen válogatós, elég volt neki a 45 liter gázolaj.
A további út Paejo isten jegyében zajlott. Az elején csak dünnyögtem, de később már kimondottan idegesített. Először áldoztunk 16 pénzt. Aztán 15 kilométerrel arrébb 1,30-at. Újabb 15 kilométer ezúttal 1,40 EUR. 12 kilométer szakasz, újabb 2,72 EUR. 9 perccel később 4,85 EUR. Biztos, hogy ezt így kellett megoldani?
A megváltás akkor következett, mikor az Autopista del Mediterrani-t felváltotta a Carretare de Abrera a Manresa, vagyis a C-55. A Parc Natural de la Muntanya de Montserrat már a főútról is olyan impozáns látvány, hogy ember legyen a talpán, aki ellen tud állni a sziklák csábításának (Mont serrat = Fogas hegy). Míg a nemzeti part a természet szerelmeseinek, a hegyek a túrázóknak és hegymászóknak, addig a Szűz Mária bencés kolostor zarándokok millióinak nyújt feloldozást. Persze az autózás szerelmesei is megkapják a saját adagukat. A kanyarokban az oldalgyorsulás adagot, a turistabuszt utolérve a korom és lassulás adagot. Előzni veszélyes, de izgalmas. Ahol lehetetlen, ott pihenőt tartottunk és újabb 5 perc gumisikongás várt ránk, mígnem újra utolértük a buszt. Fantasztikus hely.
A parkoló elég nagy volt, így örömmel indultunk el a kolostor megtekintésére. Meglepő volt, mennyi lengyel autó parkolt itt, de úgy néztem, a turisták inkább autóbuszokkal érkeztek. Az első igazi meglepetés akkor ért, mikor kiderült, a sziklába vésett „kolostorka” valójában egy hatalmas épületkomplexus. Őszintén szólva azt hittem, valami olyan lesz az egész, mint Le Puy volt, vagyis egy kis templomka, ahol a La Moreneta (kis fekete = a szobor valószínűleg megérhetett) szobrát őrzik. Nos, a szobrot, valóban itt őrzik, de a bazilika főoltárán. Az ereklye eredete bizonytalan, a fanatikus hívők szerint a Szűz Máriát és a fején koronát viselő gyermek Jézust ábrázoló szobrocskát maga Lukács apostol faragta, és Szent Péter hozta a sziklák közé csaknem kétezer évvel ezelőtt. A VIII. században a szobrocskát a mórok elől egy barlangba menekítették, mígnem 890 körül egy juhász furcsa fényt látott, és énekszót hallott a hegyen. Azonnal jelentette az esetet a püspöknek, aki ezáltal rábukkant az elveszettnek hitt faszoborra. A csodás jelenség tiszteletére Sifredo el Valloso barcelonai főúr kis templomot állíttatott a Montserraton és a sikertörténet megkezdődött. A rádiókarbon vizsgálatok szerint azonban valamikor a 12. században keletkezett a csodás tárgy. Egy azonban biztos, 1881 óta a fekete Szűz Mária Katalánia védőszentje.
Utunk a Placa de la Creu térre vezetett, bal oldalon szakadék és felvonó, a jobb oldalon üzletek, árusok, az egész kommersz része. A természet gondoskodott a hangulatról és ateista legyen a talpán, akit nem érint meg a felsőbbrendű lény létezésének érzése. Itt található a múzeum is, olyan 19. és 20. századi művészek alkotásaival, mint El Greco, Picasso, Monet, Dalí, Renoir, Miró, Chagall, Le Corbuisier... A könyvtárban pedig kétszázezer kötet és kétezer történelmi kézirat van. Vékony utcácskán át jutunk egy szinttel feljebb, a Placa de Santa Maria-ra. A gótikus kolostor mintegy 900 éves, a bazilika neoreneszánsz homlokzatával tűnik ki. Az udvart boltíves falak veszik körül, az ívek között 2 méteres fehér szobrokkal, a háttérben a mesés katalán tájjal.
A bazilika belseje minden zarándok célja, de ez turistasor, nem a Granadában látott hívők serege. Hiába a színes üvegeket áttetsző fény, a komor hangulat, a táj által keltett tisztelet és félelelem ember által alkotott tökéletes kicsúcsosodása, az istenfélő érzések tovatűnnek, ahogy az ember meglátja a zajos turistákat, korláton ugrándozó gyerekeket, tolakodó és hangoskodó népséget, és oda a hangulat. Ha nem lennének itt a turisták, ez a hely önmagában elegendő, hogy megtérjen az eltévelygett bárány, így azonban csalódás volt számomra. Aki teheti, nem nyáron látogasson ide.
A csodaszoborra akkora tömeg várt, hogy semmi kedvünk nem volt besorakozni. Számomra úgyis furcsa a leboruló, zokogó, hisztérikusan vonagló – és szerintem álszent szoborimádat. Inkább leültünk egy kis meditáció erejéig a főoltárral szemben és egyrészt figyeltem a fenn elvonuló, hajlongó tömeget, másrészt – a magam módján – elmondtam egy imát a szombaton helikopterbalesetben elhunyt rallyvilágbajnok, Colin McRae emlékére. Élt 39 évet, a fia ötöt...
Picit komor hangulatban sétáltunk a parkolóba, majd pár ajándékszobrocskát vásároltunk azoknak, akikre gondoltunk. A visszaút alig 60 km-e alatt még egyszer fizettünk 1,85 EUR-t, majd Barcelona külvárosában egy gyorsvasút szomszédságában szállást foglaltunk. Innen már sehova nem akaródzott menni (fáradtak is voltunk és az idő nagyon esőre állt), szerencsére a hotel mellett volt egy Viena nevű gyorsétterem, ahol az alpesi ételeket és osztrák gasztronómiát próbálták ötvözni a manapság népszerű gyorséttermekkel. Hát, nem lesz a kedvenc helyem, de a bizonyos skót nevű étteremlánctól jópár kategóriával jobb volt.
Timestamp: 2007.09.18., 18:56, 23°C, 100757 km
Költségek:
Autópálya 40,82 EUR
Gázolaj 45 EUR
Parkolás 4 EUR
Megtett távolság 683 km
Átlagfogyasztás 5.2 liter / 100 km
Átlagsebesség 100 km/h
Utazás ideje 6:45 óra
A teljes kirándulás adatai:
A teljes kirándulás adatai:
Megtett távolság 5734,2 km
Átlagfogyasztás 4.9 liter / 100 km
Átlagsebesség 84 km/h
Utazás ideje 66:37 óra
A mai nap a pihenés napja volt, úgy döntöttünk, maradunk egy napot. A város nyugati részén, ahol a hotelek voltak, tényleg száz méterre volt a tenger, viszont vonat és 4 sávos út mellett volt, ami nekem nem nagyon tetszett, ráadásul senki nem volt ott, így az is érthetelennek tűnt, hogyan lehet egy part ennyire koszos. Nem maradt más hátra, mint beülni az autóba és a városközpontba autózni. Mivel már ekkor 30 fokot mutatott a hőmérő, a kikötő melletti mélygarázsban parkoltunk le, ami egész napra nem a legolcsóbb, de jobb, mint a főtt autó. Az ernyőért és a két nyugágyért 9 EUR-t kértek, míg a kínai csaj egy tizesért masszírozott vagy húsz percet.
Alicante Costa Blanca legfontosabb városa, háromszázezer lakosú üdülőközpont. A Benacantil hegy alatt terül el, már az ókori görögök, rómaiak és mórok is jelentős települést hoztak itt létre. A város legmegragadóbb része az Explanada di Espana, mely a tengerpartunkkal szemben húzódó, az úttal párhuzamos, pálmákkal szegélyezett, díszkövekkel kirakott promenádé. Ide vonul ki a város apraja, nagyja, több tíz étterem várja a vendégeket, árusok kínálják portékájukat, az időseknek székekeket is hoznak és itt beszélik meg a legfontosabb dolgokat.
Egész nap napoztunk, pancsoltunk, fagyiztunk, olvastunk, jól esett a pihenő. Fél hétkor kifizettük a 12 pénzt a parkolóért és visszamentünk a hotelbe zuhanyozni, majd újra vissza a parkolóba, ill. az Explanadara. Végigsétáltunk a pálmák alatt, majd a városba is bemerészkedtünk. Tipikusan itteni termék a mandulás csoki vagy törökméz, vettünk párat, majd fél kilenc körül kiválasztottuk a legszimpatikusabb éttermet és egy spanyol sonkatállal, sajttal, sózott mandulával elűztük az éhségünk. Aztán nehogy visszajöjjön, rendeltünk még sült halat, amit grillezett zöldséggel és hasábburgonyával tálaltak. Ezer éve nem ettünk ilyen jót, egy kancsó sangriával öblítettük le. Majdnem 2 órán át ettünk és bizony kellett egy séta, hogy be merjek ülni az autóba, picit be is csíptünk.
Tíz óra után tértünk vissza a szálláshelyre, még mindig 25 fokot mutatott a hőmérő.
Jó éjszakát!
Timestamp: 2007. szeptember 16, 9:05, 17,5°C, 99600 km
La Alhambra (Vörös erőd) egy mór építésű palotakomplexum Granadától északkeletre, a Darro folyó mentén. 1984 óta az UNESCO Világörökség része, nem véletlenül gondoltuk ki, hogy egy egész napot szánunk erre a helyre.
Reggel 9 órakor már a bejáratnál szteppeltünk, a sor végén. Szerencsére a spanyolok eszesebbek, mint az ember várná, így a sor végéről hamar kiszúrtam egy épületet, ahol bankkártyával lehetett automatákból jegyet vásárolni. 22 EUR volt a 2 jegy és az elsők között jutottunk be.
Az építkezést I. Muhammad alatt kezdték meg 1123-ban. Hihetetlen, de az 1492-es ostromot átvészelte és a keresztény királyok sem tették földdel egyelővé, az Allah nevével díszített falak mögött uralkodtak és csak kisebb beavatkozásokat tettek. A legnagyobb károk a francia megszállók nevéhez fűződik, 1812-ben felrobbantották az erődöt. Az említett vallások szerves együttlétét a természet köti össze; míg az Alcazaba, Naszrida paloták és a Generalife arab munka, addig V. Károly palotája és a Szűz Mária-templom keresztény emlék. És köztük a természet 3 csodája: a zöld növényzet, a levegő és a víz. Nagyon nehéz szavakat találni arra tökéletes állapotra, ami Alhambra sajátja. A nagy meleg itt nem zavaró, mert a sok medence, vízvezeték, szökőkút légkondicionálóként működik. A fák és növények illatától édes a levegő, a szinek szemet kápráztatóak mégis nyugtatóak és kellemesek. Elég pár perces séta és az ideges megnyugszik, a beteg meggyógyul, a rossz ember megjavul. Szerintem Alhambra a világ egyik csodája.
S ebben az édenkertben olyan csodás építmények vannak, melyek számomra a Toledo, Cordoba, Sevilla által felépített mór csodára feltették a koronát. A patkóíves kapuk, az oszlopok és oszlopdíszek, de egész falkomplexumok a legapróbb részletekig kidolgozva - egyszerűen hihetetlen olyan ember számára, aki a szocializmus dísztelen műremekein nőtt fel.
Ki tudja, milyen lenne, ha mindhárom kertház megmaradt volna, nem csak a Generalife. Aki meditterán növénykertet akar látni, annak itt a helye. Ezen kívül itt a helye mindenkinek, aki magából profi fényképészt szeretne faragni: aki itt kattint egyet, garantáltan díjnyertes képet kap, a szinek és árnyékok játéka, a víz és zöld kombinációja a homokszínű épületekkel garantálja a sikert.
Egy életre szóló 4 órát töltöttünk itt el. Még éhesek sem voltunk, elég volt egy kis bagett az Alcazaba udvarában. Az autóba ülve visszatértünk a meséből a valóságba, illetve a 47 fokos autóba.
Szerencsére a légkondicionálás elég gyors és hatékony, így a harminc fokos külső hőmérséklet alá tudtunk menni. Ez azért volt fontos, mert egy elég nehéz mutatvány következett, a GR411 Európa egyik legmagasabban fekvő útvonala a Sierra Nevada 14 háromezer méter felett csúcsa körül. Ezt az utat sajnos a könyvünkön kívül senki nem ismerte, így az A395-ös utat választottuk. Az út jó darabon frissen volt aszfaltozva, így olyan tempót tudtam menni, hogy magam is meglepődtem. Solynieve magasságába jutottunk el, ami a GPS szerint 2275 méteres magasságot jelentett (tegnap Cadizban -2 métert írt ki). Tovább is mehettünk volna, de a Garmin nem mutatott erre használható utat és Éva gyomra is tiltakozni kezdett a kanyarok ellen. Pár óra alatt észak déli irányban átszelhettük volna a Sierra Nevadát az A348-as főútra, de inkább visszatértünk és megpróbáltunk az A92-es autópályán északról megkerülni a hegységet és felbukkanni valahol a tengerparton.
Egyszerre csak arra lettünk figyelmesek a hegyi utakon, hogy minden sarkon rendőrt látunk. Egy veterán autó jött szemben, kezdtünk megörülni, milyen veterán találkozóba futunk bele, de csak egy fokusz jött szemben, a tetőn nagy táblával: Atencion, prueba deportiva. STOP. Aztán 4 motoros rendőr. Aztán még egy. Aztán egy helikopter. Kezdem aggódni, mi a fene folyik itt? Szétkergettem a Nevadában a rénszarvasokat? Még egy motoros rendőr, lassít. Odajön hozzánk és üvölt, hogy menjünk a francba a rét közepére. Mivel eléggé agresszív volt a rábeszélőkészsége, kénytelen voltam legurulni az árokban, közben Alhambra összes istenét kértem, nehogy defektet kapjak. Megint jött egy Guardia Civil helikopter és 2 motoros rendőr... majd.... majd... felbukkant a nagy csapat: a Tour de Spain 2007 egyik futamába keveredtünk bele, vagy háromszáz biciklis fiatalember húzott el mellettünk. Micsoda élmények!
A dombok között alaposan megnőtt a fogyasztás, a pillanatnyi fogyasztás 14 liter körül is ingadozott, ami rögtön meglátszott a mutatón is, az Alfa éhes lett. Kapott fél tank gázolajat, én meg hideg uzsonnát a kúton (friss bagett, mortadella). Közben ünnepeltünk is egyet, az Alfa átlépte a százezredik kilométert, kirándulásunk pedig az ötezrediket.
Timestamp: 2007. szeptember 16, 18:55, 26,5°C, 100033 km
Hét óra volt, mire megérkeztünk Alicantébe. Hirtelen választás volt, semmit nem tudtunk erről a helyről. Kikötője, pálmákkal szegélyezett és mesésen kikövezett sétálóútja viszont magával ragadott és úgy döntöttünk, itt alszunk. Éppen egy kultúrális fesztiválva botlottunk, zenekarok játszottak, árusok árultak, mi meg csak nézelődtünk, mint a moziban. Vacsorára spanyol specialitás várt - csirkehús rizzsel (paelle), illetve kalmárhal (calamaros). Jól esett a meleg étel, 48 órája nem ettünk rendes meleg ételt. Éjjel 11-ig kinn csavarogtunk, élveztük a tenger illatát és a 27 fokos meleget.
Költségek:
Gázolaj 30 EUR
Parkolás 10,20 EUR
A mai nap adatai:
Megtett távolság 420,3 km
Átlagfogyasztás 5.2 liter / 100 km
Átlagsebesség 89 km/h
Utazás ideje 4:41 óra
A teljes kirándulás adatai:
Megtett távolság 5051,2 km
Átlagfogyasztás 4.9 liter / 100 km
Átlagsebesség 83 km/h
Utazás ideje 59:52 óra
Timestamp: 2007. szeptember 15, 8:28, 21,5°C, 99103 km
Annak ellenére, hogy tegnap olyan nyugodtan otthagytam az autót, egy kicsit izgultam, mikor a csomagokat felmarkoltam és enyhe futólépésben megindultam a garázsba. Az öreg ezúttal is operát hallgatott a hangárban, meglepően jó volt az akusztika. Esős időben itt tarthatnák a nyári jerezi operagálát :) Az autót persze nem találtam a helyén, enyhe gyomorgörcs jelezte, hogy agyam küldte a következő jelet: az autóm nincs a hangárban. Fő a nyugalom, gondoltam, és megkerestem operakedvelő őrünket, aki szabadidejében valószínűleg autómárkákat memorizált, ugyanis elég volt az mondani neki, hogy Alfa Romeo, és már mutatta is átellenben a hangár másik sarkát, ahol 2 perc gyaloglás után valóban felfedeztem a karcmentes autóm.
Ma nagy pillanat várt ránk, ha minden igaz, nemsokára elérjük az Atlanti óceánt, Jerez már majdnem a parton van, de a negyven kilométerrel délebbre felvő Cadiz a sós vízhez már nem is lehetne közelebb - a város ugyanis egy szigeten fekszik, amit a szárazfölddel egy 4 sávos autópálya köt össze. Az itteni emberek már évszázadok óta harcolnak a legidősebb európai város címéért és a lelkük üdvösségére esküsznek, hogy a várost maga Heraklész emelte, bár pár visszafogottabb patriota elméletileg lehetségesnek tartja, hogy a várost a föníciaiak építették 1100 évvel Krisztus előtt. Az angolok Sir Francis Drake által picit lerombolták 1587-ben, 225 évvel később azonban a Spanyol királyság fővárosa lett és itt látott nyilvánosságot az első spanyol alkotmány.
Timestamp: 2007. szeptember 15, 9:07, 23°C, 99146 km
Cadiz mosolyogva fogadott, napsütéssel és minden út szélén égig (na jó, csak a 4-5. emeletig) érő pálmákkal. Megéheztünk. Szokás szerint először az Alfa kapott enni, aminek bizony ideje volt, alig majdnem 62 litert sikerült beletölteni a 63 literes tankba. Ha nem segít a Garmin kutat találni, rosszul is végződhetett volna, nem értem, miért hagyom mindig az utolsó pillanatra a tankolást. Innen a cadizi katedrális mögé hajtottunk, melynek tisztességes neve Catedral Nueva és barokk - neoklasszicista szülőktől származik. Aranysárga kupolája az egyik legnagyobb Spanyolországban. Az autót az út mellett leparkoltuk és megnéztük a katedrálist elölről is. Az előtte lévő tér kövekkel van kirakva, de 5 pálmafát ide is becsempésztek a zöldek. Éva képeslapot nézett, én fényképeztem és egy csomó fehér ruhás kínai matróz érkezése azt jelezte, ébred a város. Szempillantás alatt teltek meg a bárok és asztalkák, szombat révén sok hazai is az utcán reggelizett, többeknek speciális pástétomot, péksüteményt hoztak a pult alól, mi maradtunk az édes kifli, dzsem és capuccino mellett. Mivel az óceán színe/illata semmiben sem különbözött a tengerétől, úgy döntöttünk, elhagyjuk Spanyolországot és megnézünk valami más országot is.
Balra tartva Huelva irányába egy órán belül Portugáliában lehettünk volna, mi azonban jobbra tértünk és a legdélebbi spanyol helyet (Tarifa) sajnos elkerülve, megérkeztünk Angliába. Nem, nem tévedés, Gibraltár hivatalosan a királynő gyarmata a spanyol örökösödési háború (1701-1714) óta, s bár a spanyolok nap mint nap kétségbe vonják ezt a jogot, az idős hölgy nagyon makacs és nem enged, ill. a népszavazásokkal sem sikerült változtatni ezen az állapoton.
Cadiz és Gibraltár között említést érdemel a "Fehér városok útja", ami kb. 200 km-es kirándulás a Parque Naturale de la Sierra Grazalema körül. Tavak, hegyek, hófehérre meszelt házfalak és álomszép kilátások (peldául Gaucin). Ezt a kirándulást kihagytuk, mert azt gondoltuk, Gibraltár mindenért kárpótol majd.
Timestamp: 2007. szeptember 15, 12:30, 24°C, 99302 km
A szikla. Katonai stratégiai központ és turista látványosság. Európa egyik látványossága, utazásunk fele. Innen már nincs tovább. Senki nem kívánja, hogy tovább menjünk, első akadály a sor, egy vagyunk a 4 millió turista közül, akik meglátogaták a gyarmatot. Aztán repülő jön - a spanyolok nem engedik a légterükbe lépni az ide tartó repülőket, a tenger felől érkeznek a kifutóra, ilyenkor az autók piros lámpát kapnak, mert az út a leszállópályán vezet keresztül... Kicsi a hely, sok az ember. A vámőrök ritka mogorvák, pillantásuk megannyi borotva. De átengednek, angol földön vagyunk, szerencsére a közlekedés jobb oldalon zajlik.
A szikla mint a szlovák Kriváň, csak picit gömbölydedebb. Felette hatalmas felhők, meg-megakadnak a csúcson és rászállnak a Sziklára, csúfondárosan vigyorogva rám - hiába utaztál testvér, itt aztán nem lesz panoráma. Hiszek neki, de 4320 km után nem adjuk fel, s bár 27 EUR a 2 jegy, felvitetjük magunkat a 426 méter magas csúcsra. Ez volt az utolsó hely, ahol euróval tudtunk fizetni, máshol kötelező az angol font. Mintha nem lenne mindegy - nekik. Mert nekünk nagyon nem mindegy, váltanunk kell.
Megérkezünk a majmok világába. Rengeteg van belőlük, a legenda szerint addig lesznek itt az angolok, amíg az utolsó majom el nem tűnik. Ezért aztán az összes épkézláb angol majmot etet, ki él jobban? Picit félünk tőlük, de nem bántanak. Megállok az "innen látod Algéria partjait" táblánál és bámulok a tejfehér ködbe. Azt hiszem, ma a majmok játszák majd a főszerepet. Gibraltár teteje a köd nélkül is csalódás, a tetőn terpeszkedő beton építményt senki nem takarította a 2. világháború óta. Nem tudom, mit vártam, de ilyesvalamit nem. A harmincezres városka se tudott magához láncolni, bár kihagytuk a barlagot és 80 km-nyi folyosót, nem ültünk be a pub-ba egy kis focit nézni és még a múzeumot se néztük meg. Ami tetszett, az az Európa fok volt. A mór várral kezdődött, King Fahad Bin Abdul Aziz mecsetjével folytatódott és a legdélibb ponttal végződött. Bár a beton, aszfalt és kikopott fűcsomók szürrealisztikus képét még a kecses, hófehér mecset sem tudta feldobni, a "vándor az útja végére ért" érzés nagyon ott volt.
Szenvedtünk még egyet a parkolással, ugyanis a kikötőben csak gibraltári fonttal (vagy angollal) lehetett fizetni, ami miatt egy tizest be kellett váltanunk. A visszajáróért vettünk a KFC-ben csirkeszárnyat crispy sült hagymával, legalább letudtuk az ebédet, még ha ilyen durva módon is...
Timestamp: 2007. szeptember 15, 16:08, 24°C, 99313 km
Fantasztikus tájakon át száguldottunk Granada felé. Bár a száguldás szó picit túlzás, hiszen a Garminnak megparancsoltam, hogy ne vigyen autópályára. Szőlősök és olivaültetvények nőttek a vörös földből és borították a hegyoldalakat, mint megannyi hatalmas zöld lepedő. De a kopár csúcsok fennhangon hirdették, hogy a természet az úr, és az ember nem képes mindent meghódítani.
Timestamp: 2007. szeptember 15, 19:44, 28,5°C, 99583 km
Granada sugárútja picit be volt dugulva, egyre közelebb értünk a központhoz, annál reménytelenebb volt a dugó, a parkolóhelyekről nem is beszélve. Ráadásul meg kellett birkózni a spanyol gyalogosok abszolút előnyével is. Feladtuk, visszaaraszoltunk a sugárút elejére, ahol a föld alatti garázsban találtunk helyet. Gyalog indultunk vissza, jó két kilométer várt ránk. Szerencsére félúton rábukkantunk a Pan Y Dulces üzletre, ahol kapható volt minden, mi szem és szájnak ingere. Felszerelkeztünk pár édes péksüteménnyel és belevesztünk a tömegbe. A főtéren több virágárus is volt, de még mindig nem esett le, miről van szó. Lényegében csak a templom előtt kaptunk észbe, hogy Mária nap van. Csak egyet tudok mondani, ha valaki Mária napot szeretne látni, biztosan Spanyolországban tegye azt. Három emlék maradt meg bennem: a több száz ember a lassan kígyózó sorban, végtelen türelemmel várva arra, hogy kegyeletét leróhassa. A templomot teljes szélességében és kb. 9 méter magasságban elborították a csokrok, melyeket egy állványra erősítettek úgy, hogy a virágok néztek előre. A harmadik nagy dudálással kezdődött, hatalmas sebességgel egész csapat motoros száguldott a tömegbe. Az első ötletem az volt, hogy terrorista támadás... Mindenki teljesen feketében volt... Aztán a lefékeztek a templom előtt, előkerültek a virágok és letérdeltek Mária előtt. És abban a pillanatban mindenki egy és egyforma volt, nyugdíjas és fiatal, mérnök és esztergályos, mór és fehér. Nagyon felemelő látvány volt.
A vacsora éppúgy reménytelen volt, mint a parkolás. A spanyolok már eleve úgy jöttek, hogy éjjel kinn ülnek majd, mi viszont kezdtünk elfáradni, így megelégedtünk pár szem utcán pörkölt mandulával és aprósággal. Szerencsére egy közeli ETAP hotelben gond nélkül kaptunk szobát, így a 7. napot sikerült lezárnunk.
Költségek:
Autópálya 9,65 EUR
Gázolaj 61 EUR
Parkolás 5,75 EUR
Megtett távolság 483,5 km
Átlagfogyasztás 5.1 liter / 100 km
Átlagsebesség 75 km/h
Utazás ideje 6:19 óra
A teljes kirándulás adatai:
Megtett távolság 4604,5 km
Átlagfogyasztás 4.8 liter / 100 km
Átlagsebesség 84 km/h
Utazás ideje 54:11 óra
----
A képek:
Timestamp: 2007. szeptember 14, 9:00, 18°C, 98842 km
Úgy ébredtünk, mint akit kicseréltek, semmi nyoma nem maradt a tegnapi fáradságnak és elkeseredett keresésnek. A hotelben nem kértünk reggelit, mert szerettünk volna valahol az utcán reggelizni, mint a helyiek. Úgy látszott ahhoz viszont túl korán van, a nap ugyan már nagyban a pálmafák teteje felé igyekezett, autóból is volt egy rakás az utakon, de az üzletek még zárva voltak. A tegnap oly barátságtalan sugárút alatt parkoltunk le a mélygarázsban, ahonnan csak pár lépés volt a történelmi városrész.
Bolyongásunk a Plaza de la Trinidad téren kezdtük, egy vörös-fehér díszítésű templomnál, a célunk pedig a világhírű mecset volt. Ez a rész, ill. ezen belül is a zsidó rész alig változott a 10. század óta, mikoris Cordoba a nyugati világ egyik legjelentősebb városa volt.
A reggelit fél tízkor kerítettük sorra, ekkor nyitott ki ugyanis az egyik helyi bár, ami nem volt a legszebb, legjobb, de egész profi kávéfőző masinája volt a kislánynak. Nem is csalódtunk, a croissant csokis volt és hihetetlenül friss, a cafe con leche (tejeskávé) meg olyan finom, hogy egy-egy hazai kávéförmedvény megkóstolása után mindig erre koncentrálok, hátha visszatér a lelki békém.
A Mezquita (mecset) jópár oldalt megérdemelne, de akit érdekel, úgyis utána jár más oldalakon, ezért nem akarom feleslegesen részletezni. Az 1200 éves építmény kellő bizonyítéka az iszlám erejének a pireneusi félszigeten. I. Abdurrahman építtette az eredeti mecsetet 785 és 787 között. Mivel több évszázadon keresztül foltozgatták és bővítették, nagyon sok stílus keveredik a falakon belül. A legdíszesebb a legszebb részek a X. század környékén épültek, míg a XVI. században a mecset több részét megsemmisítették és katedrálist emeltek a helyére. Az egykori minaret helyén ma a 93 méter magas Torre del Alminar (első kép) magasodik, mely kilátóként is megállja a helyét.
Először kívülről jártuk körbe a mecsetet, megcsodálva azt, amit eddig még sehol nem láttunk – a vallások teljes összefonódását. Bár előbb rombolást is említettem, itt a keresztény épületek gond nélkül nőttek ki a mór alapokból. Nem tudom, lusták voltak vagy toleránsak, de a mór és keresztény egyveleg varázsa több, mint nagyszerű. A falak 10-11 méter magasak, gyönyörűen díszítve – minden nyílás felett boltív, minden boltív vörös színnel és arab ornametekkel ékítve. Teljesen más világba csöppentünk. Körülnéztünk a környező kerámiaüzletekben is, illetve a vizigót templom kapujával szemben egy kis kerámiakiállításra is bukkantunk.
Bejáratként a Puerta del Perdon-t választottuk 1377-ben épült a Torre del Alminar tövében és a bűnösök itt nyertek feloldozást. Belül kisebb meglepetés ért, hiszen épületek helyett a Patio de los Naranjos-ba jutottunk, ami nem más, mint egy narancsliget. Annak idején itt tisztálkodtak a hívők az ima előtt. A liget gondozott, az egész komplexumnak csaknem harmadát elfoglalja. A belépő akárcsak a többi helyen, itt is 8 EUR volt fejenként.
Amit odabenn láttunk, nagyon nehéz szavakba önteni. A félhomályban 850 oszlop rajzolódik ki, márványból, jáspisból, gránitból, a boltívek vörös – fehér színnel díszítve, a lehető legaprólékosabban kidolgozva. Egymás mellett váltakoznak a kápolnák – hol egy arannyal befont keresztény, hol egy mihráb. A hátsó sarokban keresztény tempom az Utolsó vacsora egy érdekes interpretációjával, középen egy másik templom annyi arany díszítéssel, hogy kis híján napszemüveg kell, hogy meg ne vakuljon az ember.
Sétánk a régi vizimalom mellett vezetett tovább, majd egy helyi lángos bekapása után visszatértünk a parkolóba.
Timestamp: 2007. szeptember 14, 11:44, 25°C, 98848 km
Irány Sevilla, Andalúzia másik gyöngyszeme. Az út az autópályán gyors volt és kellemes, relatíve kevés autó és isteni minőségű aszfalt. Bár mindenhol ez lenne…
Timestamp: 2007. szeptember 14, 13:30, 27°C, 98996 km
Sevilla egy nagy nagy káosz. Autó autó hátán, dugó dugó hátán. Mivel nem volt tervben, nem is néztük nagyon át, hova menjünk, hol parkoljunk, milyen irányt válasszunk. Megállni viszont nem volt hol. Gyorsan átprogramoztam a Garmint, hogy keressen parkolóhelyet, erre meg akart ford ítani, ami nem egy egyszerű dolog 3x3 + 2x2 sáv esetén. Ráadásul a két sávból többen a másik 3-ba tolakodtak, így keresztben álltak azok előtt, akik már zöldet kapta. Jó kis káosz, inkább arrébb mentem, hogy ott fordulok meg, mikor egy gyönyörű parkolóhelyet pillantottam meg, amit nem hagyhattam ki. Nagy volt, árnyékos és ingyenes. Mikor kiszálltunk, akkor derült ki, hogy a Lope de Vega színház mögött vagyunk. Nem éppen a történelmi központ, de gyalog alig tíz percről volt szó, így nyakunkba vettük a lábunk. Több szép épület mellett sétáltunk el, az egyik azt hiszem egyetem volt, a másik meg egy minimum 6 csillagos hotel olyan kulisszával, hogy királyok sem kívánhattak és kaphattak különbet. A Guadalquivir folyó partján az EXPO óta az El Arenal rész a legfelkapottabb. A 17. században eliszaposodott ez a rész, bűnözők paradicsoma lett. Mi azonban a Santa Cruz városrész szűk utcáira, erre a romantikus és bájos részre voltunk kiváncsiak.
Aztán a maga teljes nagyszerűségében felbukkant a katedrális is. Az eddig látottaktól annyiban különbözött, hogy nem volt a történelmi városrész girbegurba utcácskái közé begyömöszölve, hanem fennségesen trónolt a számára kijelölt helyen. A La Giraldia gótikus katedrális mór harangtoronnyal. Körülötte több remek épület és látványosság kapott helyet, mint a püspöki palota a XVIII. századból, a Hospital de los Venerables, ami XVII. századbeli barokk kastély, Museo de Arte, Archivo de Indias – itt vannak összegyűjtve a spanyol kolonizáció dokumentumai, Plaza del Triunfo – barokk Szűz Mária szobor 1755-ből, a földrengés emlékére emelték. A legnagyobb nevezetesség viszont a Real Alcazar avagy királyi palota.
Megint éhesek voltunk, addig kanyarogtunk a szűk utcák között, mígnem az egyik „bodega” meg nem tetszett Évának is (én rögtön az első helyen leülnék), megmagyarázhatatlan kritériumai alapján. A Bodega Gongora kínálata egész jó volt, az utcán zenészek húzták és a magas épületek kellemes árnyékot biztosítottak. Tapas tányért kértem, ami nem volt a legjobb ötlet. 4 féle ételt kaptam, garnélarákot csipszel, sajtot csipszel, orosz salátát és paellet (csirke, rizs, zöldség). Az ízek remekek, a változatosságra sem lehetett panasz, de a mennyiség nem a mai tempónkhoz volt igazítva. Bezzeg Éva olyan sült halat kapott, hogy két napig azon járt az eszem.
A katedrálist és a palotát is kihagytuk, sétánk a bevásárlóutcák felé vezetett. A kerámiaboltokat felváltották a ruhás üzletek, a többségükben a Flamenco nélkülözhetetlen kellékeivel. E tánc eredetét ma már nem nagyon lehet kinyomozni, a középkorba nyúlik vissza, főleg a cigányok voltak a mesterei, majd andalúz, mór, zsidó, keresztény motívumokkal egészült ki, mígnem majdnem feledésbe merült. A XVIII. században szerencsére újra feltámadt és manapság Andalúzia illetve Spanyolország egyik fő jellemzőjeként ismert. Este 8-tól minden jobb helyen fellépések vannak, igazi helyi attrakció.
Visszafele nem tudtam ellenállni a La Giraldiának. Ahogy odasétáltam a harangtorony alá és felnéztem a hatalmas falakra, tudtam, hogy be kell mennem. Évát meggyőzni egy pillanat volt és már váltottuk is a jegyet (2 személyre 15 EUR). A cordobaihoz hasonlóan itt is fennmaradt pár mór elem, például a narancsliget. Aki profi képeket akar, de nincs tehetsége, csinálja azt, amit én – olyan képeket hoztam haza, hogy mindenki a csodájára jár. A kereszténység jegyében 1401-ben kezdődtek meg a munkálatok Európa legnagyobb katedrálisán egy XII. században épült mecset alapjain. A legfontosabb látnivaló a Capilla Mayor, az arannyal díszített főoltár. Ha cordobában sokalltam az aranyat, itt 66x annyi van, szinte még a levegő is arany színű. A főoltár hatalmas, 500 éves masszív vaskapuval zárható. A következő látnivaló Kolombusz sírhelye az 1890-es évekből. A fő attrakció azonban a torony megmászása. Nem tudom, milyen magassagba visznek fel a lépcsők, de éppen elég arra, hogy átgondolja az ember az egész életét, mire felér és belássa az egész várost, a környéken divatos háztetői medencékben lubickoló hölgyekkel együtt… Fenomenális élmény volt!
Az autóhoz a Garminnal vitettem magam, azt hiszem először próbáltam ki a gyalogos funkciót. A magas épületek miatt nehéz volt jelet fogni, de mikor megvolt a 4 műhold, már gond nélkül vitt az autóhoz. Mégpedig egy fantasztikus parkon keresztül, ahol évszázados fák tövében sétáltunk, és esküszöm az égig értek. A pálmák közt szökőkutak, kék kerámiával díszített padok kínálták magukat. Nagyszerű hely a túlzsúfoltság és szmog ellen. Kár, hogy nincs több ilyen a világban…
Timestamp: 2007. szeptember 14, 17:45, 29°C, 98996 km
Sevilla nevezetességeinek csak töredékét láttuk, mégsem akaródzott tovább itt időzni, korán volt még és ideje volt a komor falakat kicserélni valami másra. Mondjuk valami speciálisan spanyolra, amit nem lehet könyvekben fellapozni.
Timestamp: 2007. szeptember 14, 18:55, 99103 km
Jerez de la Fronteira 250.000 lakosú spanyol városka, nevét főleg a bor szakértői ismerik. A nagyobb városokkal, mint Sevilla vagy Cadiz remek minőségű autópálya köti össze, ami remek alkalomnak látszott, hogyan találni kisvárosi nem túl drága hotelt, ahol este megihatunk egy pohár bort. Vagy kettőt.
Jerez olyan kicsi, hogy sok utikönyvben meg sem említik. Ha azt hallja valaki, hogy sherry, rögtön felkapja a fejét és bólogat, igen a cseresznye… Pedig hatalmas tévedés, a sherrynek ugyanis semmi köze a cseresznyéhez, a sherry borkülönlegesség, melyet csak itt készítenek. Sanlucartól Cadizig húzódnak ugyanis azok a fehér „albariza” földek, melyeken a Palomino és Pedro Ximenez szőlőfajták teremnek. Ha ehhez hozzávesszük Jerez klímáját – Európa egyik legnaposabb helye, melyet remekül egészít ki a tengeri felől áramló friss szellő. Két fő típusa van a sherrynek, a „fino” a szárazabb, a tiszta szőlőpárlat hozzáadása után 15,5 fokos, míg az „oloroso” édesebb és 18 fokos. Ezeken kívül van még több fajta is, de nekem ennyi elég volt…
A Garmin gyorsan talált is egy jó hotelt, csak 2 baj volt vele: a központtól autóval negyed órára volt és tele volt. A szomszéd hotel is tele volt. Minden tele volt németekkel, tiszta Tokaj, ezek a németek mindig megtalálják a legjobb helyeket. A központban sem volt jobb a helyzet, sorra szedtük a hoteleket a Garmin szerint, de minden tele volt. Araszoltunk az embertömegben, mígnem találtunk egy hotelt parkolóval – százhúsz európai pénzért plusz parkoló. Na neee, kisvárosban vagyunk. Ott hagytam az autót és gyalog indultunk tovább. Alig száz méterrel arrébb egy nagyon szép hotelt találtunk, bár az utca felől csak egy felújított kis épület látszott. A Hotel Nova Centro csak két csillagos volt, de Egyiptomban simán 4 is lehetett volna A gond csak az volt, hogy a parkolója 2 utcával arrébb volt – egy hatalmas hangár, kopott, málló falakkal , vörös csíkos kapuval, kopott Garage Nacional felirattal. Ha már ilyen gyanús formájú, azt reméltem, hogy legalább jó helyet találnak nekünk. Találtak is – dinamikus helyet. Ott kellett ugyanis hagyni a kulcsot, hogy ha kell, arrébb tudják vinni az autót. Ha először parkoltam volna így, a guta megüt és kétszáz kilométeres sebességgel húzunk innen, de aki Nápolyban edződött, annak ez már meg sem kottyan.
Fél nyolc volt, végre mindenkinek fedél volt a feje felett, mehettünk sétálni. Egy helyi ünnepségbe futottunk bele, bábszínház és zene szórakoztatta az embereket. Mi meg csak lestük a kirakatokat, mert ennyi szőttes csodát ritkán látni egy helyen. Válogatott anyagok, minden, ami egy varrónő álma. Az én álmom viszont egy nagyon hideg sherry volt olivával. Tio Pepe – az egyik leghíresebb márka esett áldozatul és meg kell hogy mondjam, nagyon kedves emlék marad. Olyannyira, hogy vettünk is pár üveggel.
Költségek:
Parkolás 3,45 EUR
Ebéd 40 EUR
Szállás 51 EUR
Belépők 31 EUR
A mai nap adatai:
Megtett távolság 261 km
Átlagfogyasztás 4.7 liter / 100 km
Átlagsebesség 83 km/h
Utazás ideje 4:02 óra
A teljes kirándulás adatai:
Megtett távolság 4120,8 km
Átlagfogyasztás 4.8 liter / 100 km
Átlagsebesség 85 km/h
Utazás ideje 47:47 óra
----
A képek:
1. Cordoba – Mezquita – Torre del Alminar
2. Cordoba – Mezquita - külső fal
3. Sevilla – La Giraldia
4. Sevilla madártávlatból
Timestamp: 2007. szeptember 13, 8:30, 18°C, 98281 km
Ma sem nyújtózkodtunk sokáig, egyrészt az ágyak nem voltak fejedelmiek, másrészt Spanyolország tárt karokkal várt, ideje volt megnézni valami érdekeset.
Madrid központjába már nem nagyon akaródzott visszamenni, ezért az este kinézett El Escorial felé vettük az irányt. Bár elkaptuk a reggeli csúcsforgalmat, egyszerűen nem tudtak bedugulni az utak, a mindent behálózó autópályák ontották az autókat, de a forgalom nem lassult, így gyorsan és katonásan távoztunk. A hatalmas kastély végig ki volt táblázva, a Garmin nélkül is megtaláltuk volna, de ismét sokat segített a navigáció, főleg kényelem szempontjából. 55 km-t tettünk meg, mikor az Elesettek völgyének (Valle de los Caidos) hatalmas fehér keresztje feltűnt előttünk. Itt elhagytuk az autópályát és balra térve egy kisvárosba érkeztünk, mely teljesen kihalt volt a reggeli órákban. A korai érkezés előnye az ingyenes parkolás volt az általunk választott helyen, a hátránya, hogy jó 25 percet sétáltunk és mókusokat fényképeztünk, mire 10-kor végre megnyitották a pénztárat.
A monumentális szürke kastélyt II. Fülöp építtette 1563 és 1584 között. A fő építésze Juan Bautista de Toledo volt, aki nem érte meg a befejezést. Állítólag a San Lorenzo kolostor porrá rombolása után tett egy fogadalmat, hogy újjá építi. A Sierra di Guadarrama ékessége szó szerint nem nevezhető ékesnek, hiszen a Spanyolországra nagyon jellemző dísztelen stílus jellemzi (desornamentado). Amivel viszont nagyon is le tud nyűgözni, az a csendes, nyugodt erdő közepén emelkezdő kőkolosszus, a szürke monstrum, ami mégsem tűnik hidegnek és idegennek. Az épület nagyságát nehéz leírni, de a számok sem tudják kellőképp illusztrálni, hiszen a mai lakások, házak mellett nehéz elképzelni a 207 × 161 m-es alapot, a négy saroktoronyt, a kupolát, 86 lépcsőházat, 1860 helyiséget, több, mint 2500 ablakot.
Kettőnknek 16 EUR volt a belépő, cserébe majdnem 3 órán át koptathattuk a többszáz éves lépcsőket. Amit a főkapunak hittünk, az a San Lorenzo bazilika bejárata, az El Escorial bejárata érdekes módon oldalról van. A Bourbon palota után a múzemot néztük meg. A kolostor nem látogatható, de a királyi sírok igen, márvány és arany dísziti a 26 uralkodó utolsó nyugvóhelyét. Valami miatt kihagytunk a belső kertet, de a látottak így is hatalmas mennyiségű feldolgozandó információt jelentettek, főleg a festmények és régi térképek tetszettek.
Timestamp: 2007. szeptember 13, 12:35, 22,5°C, 98344 km
Errefele már ingyenesek az autópályák, ami kellemes meglepetés volt (a viamichelin.com 6.3 EUR-t ír). Megkértem a Garmint, hogy vigyen Toledo-ba, az Alfát megkértem, hogy legyen továbbra is jó társ és cserébe kap egy mosást. Mivel megígérte, lemosattam egy autópálya menti parkolóban, 3.3 EUR-t fizettem. A hölgy egy szót sem tudott angolul, körülbelül így képzeltem el egy negyedosztályú mexikói helyet... Forog a ventillátor, tekilát isznak a déli hőségben az emberek és a félkarú rablót etetik a visszajáróból. A hölgy alig 5 perc alatt megérti, hogy az autót akarom lemosatni és egy agavékrémes sonkás kenyeret kérek, na meg kávét (2,5 EUR). Végül a gyenge olasz tudásom segít – lavare=mosni, az majdnem lavadas De muszáj magam megdícsérni, szerintem harmadrangú pantomimiskolában simán átmennék az első vizsgán.
Toledo spanyol méretekkel tényleg csak egy köpés Madridtól, alig 120 km megtétele után feltűnt előttünk El Greco városa.
Timestamp: 2007. szeptember 13, 13:20, 24°C, 98465 km
Ami lényegében nem is El Greco városa, az ugyanis Krétán született, de annyira megszerette ezt a várost, hogy 36 éves korában itt telepedett le és a következő 37 évet itt is töltötte. Vagyis mondhatjuk, hogy életének nagyobbik részét itt töltötte…
Ismét a Garmin segítségével parkoltunk, az óvároshoz legközelebb álló parkolóba vitettem magam, és igencsak forgattam a fejem. Toledonak ez a része olyan, mint egy Alfa találkozó, állandóan az az ember érzése, hogy minden négyzetcentimétert le kell kattintani, mert szertefoszlik a varázs és eltűnik a sok gyönyörűség. Kattogtattam hát, ahogy csak bírtam, nem is érdekelt, mit fényképezek, csak zárhassam dobozba, hogy csak az enyém legyen. Éva a kerámiaüzleteket járta, kigondolta, hogy toledói kerámia házszámunk lesz, ha törik, ha szakad. Én meg imádkoztam, nehogy Made in China matrica legyen alulról. Úgy látszik szerencsénk volt, a toledói acél mellett úgy látszik a toledói kerámiát is itt csinálják. És nagyon – nagyon szép!!! Persze itt is sok a marhaság, amit a turistának nevezett bohócoknak találnak ki, kedvencem a Don Quijote életnagyságú szobra pár száz pénzért, vagy „eredeti” toledói acélkard, ha kell páncélruhával együtt. Megkérdeztem, és állítólag egész jól fogy. Hihetetlen.
Az ősi utcákon bolyongva többször is elállt a lélegzetünk. Egyrészt az emelkedő miatt, másrészt a multikultúrális káosz miatt, amiben csak az a közös, hogy minden több száz éves és hibátlanul összefonódott. A keresztény, muzulmán, zsidó szülötte az óváros, mindenből a legjavát örökölte. Mindez aztán a katedrálisban csúcsosodik ki, akinek kevés ideje van a városra, csak ezt nézze meg.
Az éhség nagy úr, nagyobb, mint a katedrális iránti vágy. A katedrális mögötti utcában több turistamenüt kínáló szimpatikus étterem is volt, de mi valami nem turistát szerettünk volna, ezért picit bolyongtunk és oda mentünk, ahol egy kínai turistát sem láttunk. Ez mát tetszett, a tulaj szolgált fel, aztán leült a szomszéd asztalhoz és ő is megebédelt. Éva gaspachot – hideg spanyol levest evett, én paelle-t csirkével és rákkal. Főételként Éva sült csirkét evett, én pedig sült fürjet toledói mártással. Házi vörös borral öblítettük le a szárnyast, készen voltunk a folytatásra.
A katedrális tényleg lenyűgöző volt. Csakúgy, mint a város körülötte, a stílusok keveréke. 1226-ban kezdték építeni és 1493-ban lélegeztek fel, hogy végre kész. Csaknem 300 év mesterei, stílusai, anyagai tűnnek vissza. Az Escorial után nem akartam még egy szépművészeti sokkot, ezért a mindent látni akarok rohanás helyett leültem az Utolsó vacsora szobrai alá (a Puerta del Mollete egy kis kapu, mellette egy díszes portál van, mely zárva van és felette több szoboregyüttes látható) és olvastam pár oldalt Toledóról, a katedrálisról. Ha nem lett volna a pár orosz turista, mondhatnám tökéletes volt a szieszta.
A zsidó városrészen át mentünk vissza a parkolóba, vagyis egy teljes kört tettünk meg, nagyjából 7-8 km-t. A parkoló 0,027 EUR volt percenként, nagy szerencse, hogy a számítógépek világát éljük, mert ezt élő ember ki nem számolja A gép felkerekítette 3.5 EUR-ra, tehát valamivel több, mint két óra alatt futottunk körbe a várost.
Ha már Castilia- La Mancha környékén jár az ember, nem hagyhatja ki a szélmalmokat sem. A szélmalmokat a legtöbb ember Cervantes halhatatlan Don Quijote-ja által ismeri, az itteni városkák meg máig háborúznak, melyik szélmalom volt a bátor Don ellenfele. Cervantes egész jól ködösített, több utalás van a műben, de biztosan csak azt jelenthetjük ki, hogy El Tobos-ból származott a szíve hölgye. Ami a malmokat illeti, Campo de Criptana a legesélyesebb, itt eredetileg 32 malom volt, mára 10 maradt meg, 3 a 16. századból. Mivel Éva elálmosodott, én úgy döntöttem, míg alszik egyet, malmokat fogok nézni. Consuegra városa felett 11 malom maradt fenn és egy régi vár, illetve ez volt legközelebb.
Timestamp: 2007. szeptember 13, 16:52
Alig 50 percig tartott az út, ami főleg annak volt köszönhető, hogy egy nagyon jó minőségű aszfalton, teljesen sík területen, senkitől sem zavartatva mehettem – felpöcköltem a tempomatot 180-ra és már ott is voltam. Nem találkoztam egy autóval sem, már kezdtem magam jól érezni, mikor egy busz csicsergő kínai jelent meg. Hihetetlen, ezek mindent megtalálnak, még jó, hogy én is idegen vagyok itt, mert xenofóbiával vádolhatnának meg. Mindegy, kattogtattak egyet, csiripeltek kettőt és el is húztak.
A malmok közül már csak egy működik, ha jól értettem, csak a helyi ünnepeken indítják be. Az egyikbe be is lehetett menni pár apró fejében, de inkább kinn maradtunk és sétáltunk. A várat mostanában kezdték felújítani, így ezt is kihagytam, nincs annyi idő a világon, hogy mindent megnézhessünk. Fél órácskát töltöttünk fenn, majd elindultunk Cordoba irányába. Éva az egyik kirakatban kiszúrt egy 12 literes fadézsát, ami kb. 3x volt olcsóbb, mint nálunk és rég szerettünk volna ilyet az oleander műanyag cserepe helyett. Most én varázsoltam egyet – a 156 mini csomagterébe, ami teljesen tele volt, simán beraktam a dézsát…
Útközben elkezdett kékülni – lilulni az ég, majd elkezdett esni. Aztán zuhogni. Aztán ömleni. Mivel fogyóban volt az abrak, megálltunk tankolni, de ez csak kifogás volt, hogy leálljak, az ablaktörlők nem bírták félredobni a vizet és féltem, hogy jég következik. Alig parkoltam be a fedett részhez, egy nagy műanyag kuka repült el mellettem, a szél elkezdett dühöngeni, tépett, mart mindent, amibe bele tudott kapaszkodni. Nagy boldogan ültem az autóban, és vártam, mikor lesz vége, de zuhogott változás nélkül. Ha nem megy el, elmegyünk mi – egyeztünk meg Évával és szép lassan gurulni kezdtünk.
Timestamp: 2007. szeptember 13, 22:08, 98842 km
Cordoba nagyvárosként fogadott, hosszú sugárúttal, ismeretlenül, személytelenül. Bár az is lehet, hogy elfáradtam, talán az eső is megtette a magáét. De nem találtam szimpatikusnak az andalúz fővárost. A Garmin vitt az első hotelhez, ami tele volt. A második és a harmadik is tele volt. Az eső esett, a fáradsaág nőtt, az 6. hotel is tele volt. A hetedikben volt szoba, de nem az én pénztárcámnak. Ráadásul az egész város tele volt egyirányú utcákkal, amikről a Garmin nem tudott. Egyszer szembetértem a fél várossal, még szerencse, hogy a parkba tudtam rántani az autót, egyszerre csak 3 sávban jöttek szemben, mint torreádor néztem velük farkasszemet. Gyorsan lemondtam arról, hogy az óváros környékén találunk szállást, kár, hogy jó egy órát tartott, mire felfogtam. Végül 22 óra után a hotel Cines-ben szálltunk meg, alig 2 km-re az óvárostól, ráadásul nagyon jó áron és messze ez volt a legszebb hotel az egész kirándulásunk alatt – tisztaság, vörös márvány és régi stílusú, de új bútorzat. Kimondottan kellemes hely volt, de nem nagyon élveztük ki, mert egy gyors zuhany után mély álomba zuhantunk.
----
Költségek:
Gázolaj 30,01 EUR
Parkolás 3,50 EUR
Ebéd 25 EUR
Szállás 61 EUR
Belépők 16 EUR
Autómosás 3,30 EUR
A mai nap adatai:
Megtett távolság 561 km
Átlagfogyasztás 4.7 liter / 100 km
Átlagsebesség 84 km/h
Utazás ideje 7:00 óra
A teljes kirándulás adatai:
Megtett távolság 3859,8 km
Átlagfogyasztás 4.8 liter / 100 km
Átlagsebesség 87 km/h
Utazás ideje 43:45 óra
----
A képek:
1. El Escorial
2. Toledo - kerámia
3. Toledo – a katedrális torony nélkül (nem fért bele a képbe...)
4. Consuegra – szélmalmok
2007. június 12. 128.366 km.
Az olajcserét nem gond bárkira rábízni, ha ott áll az ember, nincs mit elrontani. Egy termosztat cserét is rá lehet bízni olcsóbb szervizre, a szelephézag állítást és egy teljeskörű 120.000-es ellenőrzést viszont szerettem volna egy hivatalos szervizben végeztetni. Így egy picit drágább, de az ember a jótállás miatt jobban alszik és számomra ez a legfontosabb. A vezérlést nem cseréltettem, hiszen 2 évvel korábban ugyanitt cserélték, 140.000-nél akartam újra cseréltetni, ezért csak a vezérlés ellenőrzését kértem.
Estére végeztek is, hívtak, hogy 6052,- Sk-t fizetek (44.800 Ft). Picit dühített, hogy a termosztatot nem cserélték ki, pedig kértem, de megvolt az olajcsere, így elégedetten mentem haza. Otthon a garázs nyitása közben furcsa szelephangra lettem figyelmes, de nem nagyon foglalkoztam vele, elvégre egy öreg JTD-nél már csörög ez-az.
Az első sokk.
Másnap alig indultam el a munkából, jött a baj. 128.425 km állásnál, tehát 59 km-el azután, hogy a szervizt elhagytam, kettesből hármasba szerettem volna váltani, de se hang, se kép. Elszállt a vezérlés.
A második sokk.
200 méterre voltam a bevásáróközpont parkolójától, a legszebb fehér ingemben jó kis meló volt letolni a mélygarázsba. Főleg, hogy senki nem segített, viszont annál többen dudáltak és anyáztak. Pedig arrafele 2 sáv van, simán elfért mindenki, de így talán jobb volt nekik. Nekem nem, az egyikhez hozzávágtam a mobilom. Össze is törött az előlap.
A harmadik sokk.
A műanyag burkolat mögül vígan kandikál a vezérműszíj.
A negyedik sokk.
A sárga angyal azt mondja, hogy ha levittem a mélygarázsba, vigyem is ki onnan, mert ő nem tud lemászni. A Puntóval ráncigálom fel az Alfát, ha már fenn van, rögtön el is húzzuk a márkaszervizbe.
Az ötödik sokk.
Egész nyugodtan megyek a szervizfőnök után, hiszen annyira egyértelműnek látszik a dolog, hogy adom a kulcsot és mondom rakjátok rendbe srácok, holnap jövök. A válasz kijózanító volt, semmi közük hozzá, nem cseréltettem a vezérlést, így biztosan tönkrement és fizetnem kell. Eltávolítottuk a műanyag burkolatot és elénk tárult egy érdekes kép - a vezérlés felső lendkerekének csavarja kiszakadt. A csavart szerencsére megtaláltuk, megkértem a szervizfőnököt, hogy jól rakják el.)
A szervizfőnökkel (Kameník) nekiültünk és még egyszer megbeszéltünk mindent. Elmagyaráztam, hogy az autó 40000 km-el ezelőtt volt utoljára szervizben, annak az esélye, hogy véletlenül éppen az ő javításuk után történik a dolog és nekik semmi köze hozzá, a nullához konvergál. A srác végül azt mondta, hogy ő személyesen elismeri, hogy hibáztak, de ahhoz, hogy a biztosító fizessen (minden szerelő biztosítva van), szükség van szakértői véleményre. Mondom nem gond, csak mondjon egy ilyen céget, mert én ilyet nem ismerek. A Slovdekra céget választotta, állítólag velük szoktak hasonló eseteknél együttműküdni.
2007. június 20.
Felkerestem a Slovdekra céget és megrendeltem a hivatalos szakértői véleményt. A márkaszerviz felajánlotta, hogy megfizetik ők, de nem akartam lekötelezve lenni, ugyanebből az okból elutasítottam a csereautót is. Meghagytam, hogy az autóhoz nem nyúlhatnak és vártam, mikor jelentkezik a szakértő.
2007. június 27.
Reggel 7-kor találkozunk a márkaszervizben, indul a boncolás. 2 óra szétkapja a srác a motort, nagyon ügyesen megy minden. Már a szelepfedél eltávolítása után világos, hogy nagy a baj, az 1-es szelep alól kiesett a korong és a szelep odacsapta. A 3-as szelep is hasonlóan néz ki... Ez még nem volna olyan nagy baj, de a hengerfej is megsérült az egyes szelep jól odacsapott. A kettes szelepnél a szelepemelő sérült. Az egyes szelep a szelepállító korongot félbe törte... Ezen kívül a vezérlést kívülről borító műanyag takaró lyukas, mivel a felső fogaskereket tartó csavar eltörött és a levegőben pörgő fogaskerék széjjelsúrolta. A szervizfőnök közben bejelenti, hogy a csavart elveszítették.
2007. július 8. - augusztus 6.
Napi telefonálás, mikor lesz már készen. Mindig megígérik, hogy már már, de az úriember egyszer szabadságol, egyszer állami megrendelésre kiégett autóbuszt vizsgál, kezdek nagyon dühös lenni, mert megjön a számla a kötelező biztosítás befizetésére. Megint egy rakás pénz kidobva a semmibe.
2007. augusztus 6.
Ismét telefonálok, de ezúttal megígéri, hogy péntekre (augusztus 10) már biztosan készen van.
2007. augusztus 10.
Nem veszik fel a telefont.
2007. augusztus 13.
Felveszik a telefont, másnap mehetek érte. Az ár 10.710 Sk (79.254 Ft).
2007. augusztus 14.
Kezemben a szakvélemény, mely szerint "tekintettel az összes körülményre a legnagyobb valószínűséggel manipuláltak a csavarral a szervizben, a túlhúzott csavar eltörött és ennek következtében történt a káreset. A megrendelt javítás nem volt kellő minőségben elvégezve."
Az elveszített csavar ügyét úgy oldották meg, hogy kioperálták a beleszakadt részt és mikroszkópos vizsgálatnak vetették alá. A csavar a törés helyén megnyúlt, az átmérő az eredeti 11,8 mm-ről 10,15 mm-re csökkent, a menet pedig 1,2 mm-ről 1-6-ra nyúlt. Ebből és a mikroszakadásokból az következik, hogy a csavar túl volt húzva vagy kilazult és kettészakadt.
Rögtön jobb lett a kedvem, van igazság a földön! Az szakvélemény egyik kópiáját rögtön leadtam a szervizben.
2007. augusztus 18.
A márkaszerviz nem volt hajlandó véleményezni a szakvéleményt, telefonon és szeményesen is elküldtek, hogy írásbeli nyilatkozatot kapok.
2007. augusztus 20.
Levelet hozott a postás. A márkaszerviz elküldte a szelepállítás manuálját és hozzá egy levelet, hogy elismerik, hogy valóban ez történt a csavarral, de nem ismerik el, hogy közük lenne a dologhoz, mert a manuál szerint arra a csavarra rá sem néztek. Nem tudok mit reagálni, hívom a Szamosit, hívom az ügyvédet, hívom az Andát, mindenki csak a fejét ingatja, ebből nincs kiút. Közben kiderül, hogy Kameník úr villámgyorsan távozott a márkaszervizből, a helyét Milada ©viedova - hölgy veszi át. A baj csak az, hogy Kameník úrral távoztak az ígéretek is, a hölgy semmiről nem tud és senki nem értette, miért van ott az autóm, mire várunk. Az adatbázisban nem találják a nevem, mi folyik itt??
2007. augusztus 24.
Újabb levél a márkaszervizből. Tudtomra adják, hogy újabb szakvéleményt dolgoztatnak ki, mert az enyémmel nem értenek egyet (pedig ők választották a Slovdekra céget). Ezt már végképp nem értem, hiszen 2 megoldás létezik:
- ugyanaz lesz az eredmény, mint az enyém
- a szakvélemény megállapítja, hogy a csavar 2 éve lett túlhúzva és véletlenül éppen most szakadt el (ami pech, mert 2 éve szintén ők cserélték a vezérlést, azóta senki nem nyúlt hozzá)
Az én laikus véleményem az, hogy mindkét eredmény ugyanoda vezet. Ráadásul nem értem, miért nem ellenőrizték a vezérlést. Én azt kértem, ne cseréljék, de az átnézés szerintem kötelező egy 120 ezres nagyszerviz esetében.
A teljesen laikus véleményem meg teljesen változatlan: leadtam egy hibátlan autót, fizettem és visszakaptam egy roncsot.
2007. október 5.
A márkaszervizt nem és nem tudom elérni. Vagyis el tudom - a recepciót. A szervizfőnöknő vagy telefonál, vagy nincs benn vagy tárgyal. Naponta hívok, de nem hívnak vissza és nem jelentkeznek. Kénytelen vagyok fél nap szabadságot kivenni és személyesen megbeszélni a dolgokat. Szerencsére elkapom a hölgyet, aki nagy bánatosan bólogat mindenre, igen, nagyon szomorú eset, sajnos ő nem tud semmiről, ő ártatlan és megígéri, hogy hétfőn hív.
2007. október 8.
Nem hív.
2007. október 15.
Nem hív. Én hívom naponta, de semmi.
2007. október 25.
Nem hív. Még mindig semmi. Megpróbálom e-mailben - tippelt e-mail cím alapján.
2007. október 26.
Wow, eltaláltam a mail címet és vissza is írtak. Azt írja, hogy a mobilján nincs egyetlen nem fogadott hívás sem. Csak azt felejti el, hogy a mobilja nem nyilvános és elfelejtett megadni. Minden levélen átnéztem, de sehol nincs a mobilszám. Megígéri, hogy október 31-ig készen lesz a végleges megoldás.
2007. október 31.
Mail jött a márkaszervizből - a második szakvélemény teljesen más eredményt hozott, mint az első. Egy héten belül összeülnek a szakértők, jogászok és a szerviz és eldöntik, hogy mi legyen velem. Szerettem volna én is jelen lenni, de a válaszuk az volt, hogy nem szükséges.
2007. november 7.
Ma van a nagy találkozó, ahol eldöntik a sorsom. Alig várom az eredményt.
2007. november 8.
Hát ez nem rossz. Az eredmény az, hogy nincs eredmény, vagyis az az eredmény, amit júniusban, rögtön az elején mondtam: nem lehet semmit eldönteni egyértelműen, próbáljak megegyezni a márkaszervizzel, milyen arányban fizetjük a kárt és ha nem egyezünk meg, akkor bíróság. Sajnos nincs időm találkozóra menni, így mailben kérek ajánlatot, hogyan gondolják ők.
2007. december 25.
Még mindig semmi új - fél év után még az első lépést sem sikerült megtenni...
2008. január 28.
Készen van az autó!! A javítás 62.000 Sk volt (kb. 480.000 Ft), ennek harmadát én fizettem, két harmadát a márkaszerviz. Az autót szépen lemosták, kitakarították, a kérésemre megcsinálták a zöld kártyát és a műszakit is - minden gond nélkül, elsőre vette a 146 az akadályt, ami fél éves állás után egész jó teljesítmény.
2008. január 29.
Az autót meghirdettem, eladó... Jó lenne vele párszor kerülni, nehogy lemerüljön az akku...
Ismét kipihentük magunk és nagyon örültünk, hogy a fővárosban fogunk ebédelni. Bekaptuk a reggelit, hozzá egy jó adag feketét és valamivel 8 óra után elindultunk. A tegnapi dupla autópálya miatt úgy gondoltuk, ezúttal megpróbáljuk a sztráda melletti egy sávos főutat. Az ötlet nem volt rossz, a baj csak az volt, hogy az összes környéken utazó kamionosnak is eszébe jutott ugyanez, így előfordultak olyan pillanatok, mikor 5 percen át megállás nélkül jöttek szemből a hatalmas pótkocsisok, előzni lehetetlen volt. Rohanó, álló, felborult, kék, zöld, fekete, kicsi, nagy – kamion minden mennyiségben.
Timestamp: 2007. szeptember 12, 9:30, 16.5°C, 97929 km
Majdnem másfél órán át tartott a 143 km-es út, ami annyira nem rossz, vesztettünk kb. negyven percet, nyertünk vagy 11 eurót és Évanak köszönhetően megtudtam pár hasznos információt Spanyolország történelméből, főleg katalán Izabella és aragón Ferdinánd életéből.
Zaragozában úgy döntöttünk, hogy a pár euró nem éri meg az időveszteséget, inkább nézzük Madridot. Annál nagyobb volt a meglepetés, mikor kiderült, hogy a Zaragoza – Madrid szakasz szinte ingyenes, csak egy kis szakaszon fizettünk 4,85 EUR-t. Az út unalmas volt, de legalább gyors.
Timestamp: 2007. szeptember 12, 9:30, 23.5°C, 98281 km
Ha jól emlékszem, ez volt az első bolyongás. A Garmin a kiválasztott hotelbe vitt éppen – kb. 7x váltottunk autópályát, majd egy teljesen új negyedben kötöttünk ki, ahol a körforgalom közepén kiírta, hogy megérkeztünk. Hatszor fordultunk körbe, mire megláttuk a hotelt kb. 100 méterrel arrébb, csak éppen nem tudtunk közelebb kerülni. Az egyik oldalról le volt zárva az út, a másik feléről még nem készült el az út. Végül rájöttünk, hogy a benzinkút háta mögött kell elmenni… Ez egy F1 hotel volt, amit Franciaországban fedeztünk fel még a dijoni kiránduláson, 39 EUR-os árával az egyik legolcsóbb hotel, viszont saját parkolója van és átaludni az éjszakát bőven elég. Ezúttal egy teljesen automatikus verziót fogtunk ki, a kaput érzékelő nyitotta, a bejáratnál a számítógépbe beírtam, hogy 1 éjszaka, 2 személy, a Mastercarddal megfizettem. A számlához generált egy 6 jegyű számot, ami a szoba ajtaját nyitotta és kész is volt. Az autózásból egy picit elegem lett, ezért úgy döntöttem, a tömegközlekedést hívom segítségül.
Mivel fogalmunk sem volt, hol vagyunk először egy buszmegállót kerestünk, majd a könyvben megpróbáltuk megkeresni, hol is vagyunk. Pech, a Madrid térképen nem voltunk rajta, valahol a külváros külvárosában voltunk (Mostoles). Megszólítottam az első járókelőt, aki persze nem tudott angolul, de kézzel lábbal megmagyarázta, hogy 5 perc séta a metró. Sétáltunk egyet és gond nélkül meg is találtuk az állomást, metró helyett azonban vonatot találtunk. Egye fene, vettünk két jegyet az Embajadores állomásra, ami már a központnak tűnt a térkép szerint. 1,80 EUR fejenként – szinte ingyen. Legyalogoltunk, ahol jött a meglepetés – a vonat állomás alatt ott volt a metró… Mindegy, már megvolt a jegy, mentünk vonattal. A második állomáson rájöttünk, hogy a másik irányba megyünk Szerencsére a vonat szinte ugyanolyan volt, mint a metró vagy földalatti, kiszálltunk és a felüljáron átmentünk a másik oldalra. Kb. 3 perc múlva jött is a vonat és folytattuk utunkat. Kénytelen vagyok pár szót mondani a közlekedés eme formájáról, hiszen nálunk az összefirkált, koszos, bűzös, kényelmetlen, ritkán járó, pontatlan, zajos vonatozás szöges ellentétjét láthattuk. A klimatizált, tiszta, szép szerelvénnyel öröm volt utazni. Lényegében csak annyiban különbözött egy luxusmetrótól, hogy sokáig a föld felett mentünk, csak a központhoz közel mentünk le a föld alá. Mivel a Sol téren akartunk kikötni, az Embajadores állomáson átszálltunk a metróra. Négy jegyet vettünk 4 EUR-ért. Pillanatokon belül megérkeztünk és végre megláttuk a napvilágot Madrid közepén. Jó döntés volt, időben és pénzben egyaránt.
Madrid hatalmas. A 3 milliós nagyváros két nagy részre osztható, a régi vagy Habsburg Madridra és a Bourbon Madridra. A kettő között pedig ott a város szíve, a Napkapu, vagyis a Puerta del Sol. Mikor fővárosnak választották Madridot, alig húszezer lakosa volt és teljesen jelentéktelen városka volt Spanyolország szívében. A Sol téren tehát választás előtt álltunk, mit nézzünk meg, mivel egyértelmű volt, hogy csak a legek legjavát tudjuk megnézni. A régi várost választottuk. Lassan 14 óra felé jártunk, így a legfontosabb volt, hogy együnk valamit. A szemünk már kopogott az éhségtől, amit csak fokozott a sok Museo del Jamon – szó szerint sonkamúzeum, ahol százával álltak kiakasztva a füstölt combok. A spanyolok többsége nem nagyon ül le ilyenkor, illetve ülnek, de a bárpultnál, gömbölyű széken, és tömik magukba a tapas-t – ezerféle apró szendvicset, falatkát. A számlát és a többi felesleges papírdarabot nemes egyszerűséggel a lábuk alá dobják, így a bárok többsége első pillantásra szemétdombnak tűnhet. A Calle Mayor a legszélesebb út, ezen indultunk el Plaza Mayor felé. A Plaza Mayor sokáig versengett a Puerta del Sol-al ,hogy melyik is Madrid szíve. A két teret nem nagyon lehet összehasonlítani, hiszen a Sol tér nem más, mint az összes központba érkező út kereszteződése, míg a Plaza Mayor egy háromemeletes házak által közrefogott hatalmas tér. Míg a Puerta del Sol félhold alakú tér III. Károly lovasszobrával, a nulladik kilométer szimbólumával, Madrid jelképével a „madroňo” termését dézsmáló medvével és több régi épülettel, mint a posta, Comunidad del Madrid, addig a Plaza Mayor téglalap alapú tér, erkélyekkel és díszes, festett falú, palotaszerű házakkal övezve. A teret III. Fülöp építette, cserébe ő trónol a tér közepén. A történelem folyamán sok vér folyt itt, hiszen egykori bitófák álltak ott, ahol most zajos kávéházak és éttermek sorakoznak. Az éttermek kirakatát látva lehetetlen ellenállni a vonások szerint bolíviai vagy perui kis pincéreknek.
Ránk azonban még sok minden várt a „vacsora” előtt – azért az idézőjel, mert az igazi spanyolok 22 óra előtt nem nagyon ülnek neki a vacsorának – például a Palacio Real. Megnéztük a híres piacot – Mercado de San Miguel, mely a Plaza Mayor szomszédságában áll, majd a Calle Mayor helyett a szűk, régi utcákon bolyongva kerestük Plaza de Armas-t. Nagy élvezet egy ilyen séta, az összes utcácska neve színes csempékből van kirakva, amin rajta van egy, az utcára jellemző kép is. Például a Plaza del Isabel II utcanév tábla 4x4 csempéből áll és rajta van az arcképe. A Calle de la Independencia 3x4 csempe és az utca tipikus látképét ábrázolja. Az embernek kedve van az összes táblát lefényképezni, de egyszer csak előugrik a semmiből vagy húsz kínai és mindegyik meg akar masszírozni. Mint a rossz legyek, alig lehet lerázni őket. Hiába mondom, hogy Alonso I. szobrát bámulom, nem az ő ősi módszere érdekel…
A Plaza de Armas nem csak a Palazio Real miatt érdekes, vele szemben ugyanis hasonlóan remek látványt nyújt Catedral de la Almudena. A neogótikus épület meglepő módon nem olyan régi, mint az ember várná, 1879-ben kezdték építeni, de csaknem 100 évig tartott, mire befejezték. Talán azért tűnhet régebbinek, mert picit hasonlít a Palacio Real-ra.
A Palacio Real eleve azért épült, hogy lenyűgözze az embereket és tiszteletet parancsoljon. Hatalmas, észbontóan díszes és valóban lenyűgöző. V. Fülöp építtette az 1734-es tűzvész után és 26 évig tartottak a munkák. A túlzott díszítés viszont már III. és IV. Károly izléséhez fűződik, tudja fene mit akartak kompenzálni Minden esetre a jelenlegi spanyol király, Juan Carlos I inkább a szerényebb Zarzula palotában él, ide csak kivételes alkalommal látogat el. A bejáratnál két dolog maradt meg bennünk leginkább, az egyik, hogy minden szerdán ingyenes a belépő az EU tag országokból idelátogató turistáknak, viszont nagyon nehéz meggyőzni őket, hogy Szlovákia EU tag… Végül megegyeztünk, hogy Szlovéniából jöttünk, ami rajta volt a hölgy képzeletbeli listáján és beeengedtek. A másik a félelem. Minden látogató potencionális terrorista szlogennel etetett, komor kinézetű őrök, rendőrök, alkalmazottak minden tíz lépésben, a biztonsági intézkedések megszégyenítenék a washingtoni repteret is. Legszívesebben a veseköveim is kiszedték volna, hátha kovaföldből van és a vérem nitroglicerin. Az átvilágítás ellenére semmit nem vihettünk magunkkal. Összességében azonban nem voltak udvariatlanok, se kellemetlenek, engem maga az a tény zavar, hogy reális alapja van a fokozott ellenőrzésnek és kénytelenek ezt tenni. Ami a belteret illeti, minden helységben 2-3 őr rontotta a levegőt. Sok helységben teljesen eredeti a berendezés, például a trónteremben és mesebeli gazdagságot tükröz. Bejártunk már pár kastélyt, de a fényűzés ilyen mértékű megnyilvánulásával még nem találkoztunk. Vörös bársony, drága fák, arany, ezüst, nehéz szőnyegek, kristálycsillárok, porcelán, hatalmas tükrök - minden ami már évszázadok óta a gazdagság szimbóluma.
Innen újra a Plaza Mayor felé vettük az irányt. Bár a Museo del Prado a Bourbon Madrid ékköve nagyon hívogatott, egyrészt messze volt, másrész nem szerettem volna a kirándulásból mazochista rohanást csinálni. Jövünk mi még ide máskor is…
Körbejártuk a teret, de nem tudtunk dönteni, melyik „étterem” jobb a többinél, így az első helyet választottunk, remek kilátással, kedves indián pincérrel és istenien kinéző kirakattal. Bár az étlap szerint a terasz harminc százalékkal drágább, mint a bárpult, valahogy nem volt kedvem ezen spórolni. A kirakatokból megtanultam, hogy van a „ración”, ami a nagyobb adag és a „tapas”, ami lényegében a kis falatka. A tapas 2-3 EUR körül volt, a racion kb. duplája. Mivel úgy gondoltam, mindent tudok, amit tudni lehet, étlap helyett inkább nekiültem beszélgetni a vigyori indiánnal. Elmondtam neki, hogy mindenképp meg akarom kóstolni a híres „jamon serrano”-t, vagyis a hegyi levegőn szárított, füstölt sonkát, „queso manchego”-t, ha lehet semicurado, vagyis puha formában – ez a La Mancha környékéről származó sajt igazi csemege, hozzá kérnénk helyi friss olivát és kenyeret. Na meg tortillát, a spanyolok hagymás-burgonyás omelettjét, mert az éhség nagy úr. Mindezt leöblíteni pedig egy kancsó „sangria”-t rendeltem. Nem akarok túl sok időt vesztegetni arra, hogy leírjam, mi a különbség a mi sonkáink vagy akár az osztrák imitáció és az olasz prosciuto crudo vagy a jamon serrano között, aki nem értékeli az igazi csemegéket, halálra unja magát, aki meg már kóstolja, úgyis tudja, mi az ízlelőbimbók legkedvesebbike. Ami meglepett, a sajt volt, minden várakozásunk felülmúlta. A tortilla egyetlen hibája az volt, hogy óriási adagot kaptunk, így a nagyobbik felét a verebek fogyasztották el a galambokkal hadakozva. A friss olivabogyókat is felesleges lenne a nálunk kapható tartósított akármikkel hasonlítani, Federico barátom csak emiatt utazik haza Rómába havonta – nem tud friss oliva nélkül élni .
Szóval a vacsora remekül sikerült, jó két órán át ízlelgettük a finomságokat és enyhén be is csíptünk a sangriától. Talán jobb is, mert így viccesnek találtuk, hogy a pincér fapofával 70 eurót számlázott ki. Máig a hideg ráz, ha arra gondolok, hogy a 3800 Ft-os omelettet a madarakkal etettük meg Arra viszont nem jöttem rá, hogy a 3 EUR / tapas árból hogyan lett 12-15 EUR, picit találgattunk, hogy 3 egy személyre lenne, akkor kettőnknek 6 EUR és dupla ár a terasz miatt, az 12? Mindegy, izlett az volt a fontos, a 18 ezrest meg majd behozzuk a gázolajon vagy egyszer olcsóbb hotelt választunk, számlát meg úgyse kaptunk, csak olyan perui papírfecnit ceruzával összefirkálva.
Tele gyomorral még szebb volt Madrid, késő estig sétáltunk, majd visszametróztunk Mostoles-i szállásunkra. Én még maradtam volna, hiszen a nap utolsó sugaraival éled fel a város, hömpölyög a tömeg a vékony utcácskákból a szélesebb utak felé, megtelnek az éttermek, a bevásárlóközpontok, kezdődik az éjszakai élet. Éva viszont már nagyon fáradt volt, úgy döntöttünk, egy jó alvás mindennél többet ér.
----
Költségek:
Autópálya 4,85 EUR
A mai nap adatai:
Megtett távolság 495,2 km
Átlagfogyasztás 4.6 liter / 100 km
Átlagsebesség 99 km/h
Utazás ideje 4:57 óra
A teljes kirándulás adatai:
Megtett távolság 3299,4 km
Átlagfogyasztás 4.8 liter / 100 km
Átlagsebesség 89 km/h
Utazás ideje 36:45 óra
----
A képek:
1. Madrid, Puerta del Sol és Madrid jelképe
2. Palazio Reale
3. Plaza Mayor
4. - spanyol étkezés – állva, szemetelve
- sonkák a falon – Museo del Jamon
- bárok a Plaza Mayor körül
- vacsora 70 pénzért
Tegnap este alaposan bejártuk ezt a szabadtéri áruházat, alaposan el is tévedtünk. Az egész úgy kezdődött, hogy Andorrát szerettük volna elhagyni még este, ezért az első üres parkolóházban megálltunk, nem törődve vele, mennyibe kerül a parkolás. Mikor rájöttünk, hogy itt kell éjszakáznunk, és kiszámoltuk, hogy több, mint 25 EUR lenne a parkolás egész éjjel, úgy döntöttünk, hogy a Pyrenees áruház parkolójába visszük át az autót, velük a hotelünknek szerződése van és olcsóbban megússzuk. Igen ám, de hova parkoltunk? Fáradtak is voltunk, az egész Anderra la Vella kb. 2 utca, így nem is törődtünk azzal, hogy megjegyezzük a parkolóház nevét. Elindultunk megkeresni az autót, szépen befordultunk a sarkon éppúgy, mint az előbb az autóval, de az út egyszeriben véget ért. Mehettünk balra vagy jobbra – megesküdtem volna, hogy itt egyenesen mentünk, de biztosan nem jobbra. Sétáltunk 5 percet jobbra, de semmi nem volt ismerős. Parkolóház meg sehol… Egyre sötétebb lett, egyre kevesebb dologra emlékeztünk, Andorra egyre üresebb lett. Kénytelenek voltunk visszasétálni a hotelbe és újra elindulni. Végül egy srácot szólítottam meg, aki megmutatta, merre keressem az XY parkolóházat. Éppen arra, ahonnan jöttünk… Végül kiderült, hogy 30 méterrel a garázs előtt fordultunk vissza az előbb...
A Pyrenees garázsa 5 emeletes, a 3. emeleten parkoltam le – picit félve a sötét, üres, kihalt garázsban hagyva az autót, de Andorrában a közbiztonság híresen jó. Mire visszaértem a nagyon szép, mégsem túl drága hotelbe, Éva már aludt és én sem bírtam már tovább.
Másnap reggel frissen, kipihenve ébredtünk 6.45 körül. Éhesek voltunk, mint akik nem vacsoráztak, nagyon kíváncsiak voltunk, mit nyújt egy andorrai hotel. Hát nem csalódtunk, a svédasztalok rogyadoztak a finom falatoktól, alig bírtam elszakadni a friss sajtok, péksütemények, édes kalácsok világából.
Fizettünk és elugrottunk egy bevásárlásra. A legtöbb ember azért érkezik Andorrába, hogy márkás dolgokat, alkoholt, cigarettát, parfümöt na meg gázolajat vásároljon. Hát nekem semmi nem jött be – teljesen mindegy, hogy az Armani nadrág 500 EUR helyett 350, a Hilfiger cuccok jóval olcsóbbak és az YSL ing 40 EUR-al olcsóbb, mint nálunk, mert semmi ilyenre nem vágyom. Alkoholt soha nem vásárolok nagyban, a cigit meg ki nem állhatom. Parfüm van otthon elég, gázolajat meg nemrég tankoltunk, így inkább csak nézelődtünk. Mint a képeken látszik, tényleg tízezrével voltak halmozva a cigikartonok, akárcsak az alkolholtól rogyadozó polcok. És ez ismétlődött minden harmadik épületben, minden harmadik utcában pedig áruház. A kommersz világ ékköve – nem nekünk való szórakozás.
Biztos ami biztos, teletöltöttem az Alfa tankját, beleerőszakoltam 15 litert, 0,856 EUR / literes áron már régen nem tankoltam… Az áruházban vettünk 2 liter érdekes konyakot ajándékba, egy liter Ruby portóit, amihez ajándékba kaptunk még egy liter fehéret és 2-3 üveg jobb bort a készletünkbe.
A határon egy hatalmas hangárban mindenkit megállítanak. 2 vámőr átnézi a hátsó ülést, a csomagteret, beletúr mindenbe, ahol valamilyen csempészárut remél. A kérdések szerint főleg cigarettát, alkoholt keresnek. Mutattam, hogy ez a 7 üveg van, cigi meg nincs. Megnézte még az egyik táskát, de mikor látta, hogy nem talál mást, elengedett. Irány Spanyolország!
Ez az út sokkal tűrhetőbb, mint a tegnapi volt. Ha térképre akarnám berajzolni, az Andorra – Lleida – Barcelona útvonalról van szó. Faluzós ez is, de kevésbé kanyarog és több az előzési lehetőség. A Garmin előre jelzett minden fix radart, így haladósra vehettük az iramot. Közben kiszúrtam, hogy tegnap az autómosó nem tudta eltávolítani a kerékívekből a tehénpiszkot, így mikor egy faluban kiszúrtam a kézi mosót, nem haboztam. 1,8 EUR-ért korlátlan WAPot kaptam, addig súroltam az autót, míg el nem tűnt az utolsó barna folt is. Közben reméltem, hogy a felső lengőkar beázik és pár kilométert kibír nyikorgás nélkül. Nem bírta ki.
Timestamp: 2007.09.11., 26°C, 97213 km
Sokáig viszont nem zavart a nyikorgás, hiszen 187 km megtétele után rátértünk az autópályára és az egyenes úton elcsendesedett az autó. Gyorsan fogytak a kilométerek, megjelentek az első bikás billboardok, ékes jeleként, hogy Spanyolorszában vagyunk. Érdekes volt áthaladni a „meridiano de Greenwich” íve alatt, mely azt jelentette, hogy átléptük a 0° délkört. Az órát viszont nem kellett átállítani.
Timestamp: 2007.09.11., 14:20, 26°C, 97327 km
Eléggé drágára jött ki az első spanyol út az 5. legnagyobb városba, Zaragozába - a 73 km 8,4 EUR-ra jött ki. Igaz, maga az autópálya ettől több, hiszen pénzt csak akkor kérnek, mikor a lakott területet elhagyja az autós. Ismét a Garmin vezetett, gond nélkül megérkeztünk a központ egy mélygarázsába.
A mélygarázsban jött a kirándulás talán legnagyobb meglepetése: nem találtam sehol a fényképezőgépet. Átkutattuk az autót balról jobbra, elölről hátulra, de semmi. Nem tudtam, mihez fogjak, hiszen a sok remek kép, de maga a gép is – túl nagy volt a kár és a sokk. Két percig tartott, mire észbe kaptam és hideg fejjel tudtam gondolkodni. Felhívtam az andorrai hotelt és alig hittem a fülemnek, a recepciós szerint találtak a várakozóban egy fekete Olympust. Nagyon megörültem, aztán kezdtem csak gondolkodni, hogy Andorra 301 km innen. Ráadásul még egyszer ugyanazt az utat megtenni, mikor annyi más gyönyörűség van… Úgy döntettem, hogy fél óra alatt megjárjuk Zaragoza központját, aztán visszamegyünk Andorrába.
Aragonia fővárosa már lázban ég, a 2008-as EXPO-ra készül az egész város. Hatalmas parkolók épülnek szerteszét és minden középületen ott az EXPO jele. Mivel a Plaza del Pilar alatt parkoltunk, nem kellett messzire menni, a parkolóból egyenesen elénk tárult a Basilica de Nuestra Senora del Pilar. A 11 kupolás híres épületet annak idején II. János Pál is meglátogatta, hirdeti egy tábla. Megkerültük a teret, de a bazilikának nem lehetett ellenállni, így a fél óránkat arra használtuk fel, hogy megnézzük belülről is. Templomban még ritkán láttam zászlót, itt meg rögtön többet is, az összes egykori spanyol gyarmat zászlaja ki van tűzve Chilétől Mexikóig, ötösével, díszesen. Egyszer majd utánajárok, mit is akar ez jelenteni. A másik érdekes dolog Szűz Mária „mantája” (leple) volt, amit minden nap kicserélnek.
Egy kicsit szomorúan búcsúztunk el Zaragozától, még egy kis idő megérdemelt volna a város. A tempomatot GPS szerint belőttem 160-ra, remélve, hogy ennyit még egy szőrösszívűbb rendőr is megbocsát majd pár euró ellenében.
Timestamp: 2007.09.11., 18:20, 97635 km
Újra Andorrában. Semmi sem változott reggel óta
A fényképező tényleg ott volt, mikor fizettem a számlát, Éva leült a fotelbe és ott felejtette. Megköszöntük és valami harapnivaló után néztünk. Meleg szendvics volt a leggyorsabb lehetőség, ráadásul nagyon finom ibériai sonkával készült, így lényegében helyi specialitás volt. A parkolóház ismét leszedett 3 EUR-ra, ráadásul most jöttem rá, hogy reggel a bejáraton mentem ki. Most viszont ez lehetetlen volt, hiszen hatalmas sor várt kifele. Megtudtam, hogy a kijárat a legfelső emeleten van, na ilyet se hallottam még. Majdnem negyed óra volt, mire feljutottunk az 5. emeletre a nagy dugóban, hogy egy átkozottul meredek úton távozhassunk. Felfele szerintem a fele autó visszagurult volna…
A visszatérés pozitívuma az újabb olcsó tankolás volt, ezúttal majdnem 40 litert beletuszkoltam. Az örök dilemmám, hogy jóapámnak vegyek-e füstölnivalót, ismét kísérteni kezdett, végül úgy döntöttem, hogy 400 koporsószöget viszünk haza. A Sportwagoon CD tárjába éppen belefért…
Ismét következett a motozás, ami azért volt kellemetlenebb, mert ez a vámőr nem beszélt angolul. Sokat szerencsére nem vacakolt, a lassan leereszkedő sötétségben elindultunk visszafele. Mivel a legközelebbi nagy város Lleida volt, két lehetőségünk volt – egy közeli kis falu kis szállása, vagy odalépni és Lleidában keresni hotelt. Mivel másnap szerettem volna Madridban lenni, ezt a faluzó utat magam mögött akartam tudni, így a város mellett döntöttem. Sikerült megelőzni egy rakás autót, mígnem az egyik körforgalomban rosszul tértem el és 7 percet veszítettünk, éppen az az autó mögé kerültünk vissza, amit alig egy órája előztünk meg. Kezdhettük újra az előzést…
Timestamp: 2007.09.11., 21:59, 97786 km
A Garmin ismét gond nélkül megtalálta a szállást, szoba is volt, így a lehetőségekhez mérten elégedettek voltunk.
Költségek:
Autópálya 19,5 EUR
Gázolaj 51,88 EUR
Parkolás 3,95 EUR
A mai nap adatai:
Megtett távolság 761,2 km
Átlagfogyasztás 4.8 liter / 100 km
Átlagsebesség 77 km/h
Utazás ideje 9:42 óra
A teljes kirándulás adatai:
Megtett távolság 2804,2 km
Átlagfogyasztás 4.8 liter / 100 km
Átlagsebesség 87 km/h
Utazás ideje 31:48 óra
----
A képek:
1. Pireneusok, úton Andorrából. Andorrai reggeli - sós és édes, kijárat a parkolóból az 5. emeleten keresztül
2. Andorrai bevásárolás: 2 liter whisky 8,6 EUR, dupla csomag cigi 19 EUR
3. áthajtunk a délkörön
4. Zaragoza: a bazilika, a bika billboard és készülődés az EXPO-ra
