Blog
Ismét kipihentük magunk és nagyon örültünk, hogy a fővárosban fogunk ebédelni. Bekaptuk a reggelit, hozzá egy jó adag feketét és valamivel 8 óra után elindultunk. A tegnapi dupla autópálya miatt úgy gondoltuk, ezúttal megpróbáljuk a sztráda melletti egy sávos főutat. Az ötlet nem volt rossz, a baj csak az volt, hogy az összes környéken utazó kamionosnak is eszébe jutott ugyanez, így előfordultak olyan pillanatok, mikor 5 percen át megállás nélkül jöttek szemből a hatalmas pótkocsisok, előzni lehetetlen volt. Rohanó, álló, felborult, kék, zöld, fekete, kicsi, nagy – kamion minden mennyiségben.
Timestamp: 2007. szeptember 12, 9:30, 16.5°C, 97929 km
Majdnem másfél órán át tartott a 143 km-es út, ami annyira nem rossz, vesztettünk kb. negyven percet, nyertünk vagy 11 eurót és Évanak köszönhetően megtudtam pár hasznos információt Spanyolország történelméből, főleg katalán Izabella és aragón Ferdinánd életéből.
Zaragozában úgy döntöttünk, hogy a pár euró nem éri meg az időveszteséget, inkább nézzük Madridot. Annál nagyobb volt a meglepetés, mikor kiderült, hogy a Zaragoza – Madrid szakasz szinte ingyenes, csak egy kis szakaszon fizettünk 4,85 EUR-t. Az út unalmas volt, de legalább gyors.
Timestamp: 2007. szeptember 12, 9:30, 23.5°C, 98281 km
Ha jól emlékszem, ez volt az első bolyongás. A Garmin a kiválasztott hotelbe vitt éppen – kb. 7x váltottunk autópályát, majd egy teljesen új negyedben kötöttünk ki, ahol a körforgalom közepén kiírta, hogy megérkeztünk. Hatszor fordultunk körbe, mire megláttuk a hotelt kb. 100 méterrel arrébb, csak éppen nem tudtunk közelebb kerülni. Az egyik oldalról le volt zárva az út, a másik feléről még nem készült el az út. Végül rájöttünk, hogy a benzinkút háta mögött kell elmenni… Ez egy F1 hotel volt, amit Franciaországban fedeztünk fel még a dijoni kiránduláson, 39 EUR-os árával az egyik legolcsóbb hotel, viszont saját parkolója van és átaludni az éjszakát bőven elég. Ezúttal egy teljesen automatikus verziót fogtunk ki, a kaput érzékelő nyitotta, a bejáratnál a számítógépbe beírtam, hogy 1 éjszaka, 2 személy, a Mastercarddal megfizettem. A számlához generált egy 6 jegyű számot, ami a szoba ajtaját nyitotta és kész is volt. Az autózásból egy picit elegem lett, ezért úgy döntöttem, a tömegközlekedést hívom segítségül.
Mivel fogalmunk sem volt, hol vagyunk először egy buszmegállót kerestünk, majd a könyvben megpróbáltuk megkeresni, hol is vagyunk. Pech, a Madrid térképen nem voltunk rajta, valahol a külváros külvárosában voltunk (Mostoles). Megszólítottam az első járókelőt, aki persze nem tudott angolul, de kézzel lábbal megmagyarázta, hogy 5 perc séta a metró. Sétáltunk egyet és gond nélkül meg is találtuk az állomást, metró helyett azonban vonatot találtunk. Egye fene, vettünk két jegyet az Embajadores állomásra, ami már a központnak tűnt a térkép szerint. 1,80 EUR fejenként – szinte ingyen. Legyalogoltunk, ahol jött a meglepetés – a vonat állomás alatt ott volt a metró… Mindegy, már megvolt a jegy, mentünk vonattal. A második állomáson rájöttünk, hogy a másik irányba megyünk Szerencsére a vonat szinte ugyanolyan volt, mint a metró vagy földalatti, kiszálltunk és a felüljáron átmentünk a másik oldalra. Kb. 3 perc múlva jött is a vonat és folytattuk utunkat. Kénytelen vagyok pár szót mondani a közlekedés eme formájáról, hiszen nálunk az összefirkált, koszos, bűzös, kényelmetlen, ritkán járó, pontatlan, zajos vonatozás szöges ellentétjét láthattuk. A klimatizált, tiszta, szép szerelvénnyel öröm volt utazni. Lényegében csak annyiban különbözött egy luxusmetrótól, hogy sokáig a föld felett mentünk, csak a központhoz közel mentünk le a föld alá. Mivel a Sol téren akartunk kikötni, az Embajadores állomáson átszálltunk a metróra. Négy jegyet vettünk 4 EUR-ért. Pillanatokon belül megérkeztünk és végre megláttuk a napvilágot Madrid közepén. Jó döntés volt, időben és pénzben egyaránt.
Madrid hatalmas. A 3 milliós nagyváros két nagy részre osztható, a régi vagy Habsburg Madridra és a Bourbon Madridra. A kettő között pedig ott a város szíve, a Napkapu, vagyis a Puerta del Sol. Mikor fővárosnak választották Madridot, alig húszezer lakosa volt és teljesen jelentéktelen városka volt Spanyolország szívében. A Sol téren tehát választás előtt álltunk, mit nézzünk meg, mivel egyértelmű volt, hogy csak a legek legjavát tudjuk megnézni. A régi várost választottuk. Lassan 14 óra felé jártunk, így a legfontosabb volt, hogy együnk valamit. A szemünk már kopogott az éhségtől, amit csak fokozott a sok Museo del Jamon – szó szerint sonkamúzeum, ahol százával álltak kiakasztva a füstölt combok. A spanyolok többsége nem nagyon ül le ilyenkor, illetve ülnek, de a bárpultnál, gömbölyű széken, és tömik magukba a tapas-t – ezerféle apró szendvicset, falatkát. A számlát és a többi felesleges papírdarabot nemes egyszerűséggel a lábuk alá dobják, így a bárok többsége első pillantásra szemétdombnak tűnhet. A Calle Mayor a legszélesebb út, ezen indultunk el Plaza Mayor felé. A Plaza Mayor sokáig versengett a Puerta del Sol-al ,hogy melyik is Madrid szíve. A két teret nem nagyon lehet összehasonlítani, hiszen a Sol tér nem más, mint az összes központba érkező út kereszteződése, míg a Plaza Mayor egy háromemeletes házak által közrefogott hatalmas tér. Míg a Puerta del Sol félhold alakú tér III. Károly lovasszobrával, a nulladik kilométer szimbólumával, Madrid jelképével a „madroňo” termését dézsmáló medvével és több régi épülettel, mint a posta, Comunidad del Madrid, addig a Plaza Mayor téglalap alapú tér, erkélyekkel és díszes, festett falú, palotaszerű házakkal övezve. A teret III. Fülöp építette, cserébe ő trónol a tér közepén. A történelem folyamán sok vér folyt itt, hiszen egykori bitófák álltak ott, ahol most zajos kávéházak és éttermek sorakoznak. Az éttermek kirakatát látva lehetetlen ellenállni a vonások szerint bolíviai vagy perui kis pincéreknek.
Ránk azonban még sok minden várt a „vacsora” előtt – azért az idézőjel, mert az igazi spanyolok 22 óra előtt nem nagyon ülnek neki a vacsorának – például a Palacio Real. Megnéztük a híres piacot – Mercado de San Miguel, mely a Plaza Mayor szomszédságában áll, majd a Calle Mayor helyett a szűk, régi utcákon bolyongva kerestük Plaza de Armas-t. Nagy élvezet egy ilyen séta, az összes utcácska neve színes csempékből van kirakva, amin rajta van egy, az utcára jellemző kép is. Például a Plaza del Isabel II utcanév tábla 4x4 csempéből áll és rajta van az arcképe. A Calle de la Independencia 3x4 csempe és az utca tipikus látképét ábrázolja. Az embernek kedve van az összes táblát lefényképezni, de egyszer csak előugrik a semmiből vagy húsz kínai és mindegyik meg akar masszírozni. Mint a rossz legyek, alig lehet lerázni őket. Hiába mondom, hogy Alonso I. szobrát bámulom, nem az ő ősi módszere érdekel…
A Plaza de Armas nem csak a Palazio Real miatt érdekes, vele szemben ugyanis hasonlóan remek látványt nyújt Catedral de la Almudena. A neogótikus épület meglepő módon nem olyan régi, mint az ember várná, 1879-ben kezdték építeni, de csaknem 100 évig tartott, mire befejezték. Talán azért tűnhet régebbinek, mert picit hasonlít a Palacio Real-ra.
A Palacio Real eleve azért épült, hogy lenyűgözze az embereket és tiszteletet parancsoljon. Hatalmas, észbontóan díszes és valóban lenyűgöző. V. Fülöp építtette az 1734-es tűzvész után és 26 évig tartottak a munkák. A túlzott díszítés viszont már III. és IV. Károly izléséhez fűződik, tudja fene mit akartak kompenzálni Minden esetre a jelenlegi spanyol király, Juan Carlos I inkább a szerényebb Zarzula palotában él, ide csak kivételes alkalommal látogat el. A bejáratnál két dolog maradt meg bennünk leginkább, az egyik, hogy minden szerdán ingyenes a belépő az EU tag országokból idelátogató turistáknak, viszont nagyon nehéz meggyőzni őket, hogy Szlovákia EU tag… Végül megegyeztünk, hogy Szlovéniából jöttünk, ami rajta volt a hölgy képzeletbeli listáján és beeengedtek. A másik a félelem. Minden látogató potencionális terrorista szlogennel etetett, komor kinézetű őrök, rendőrök, alkalmazottak minden tíz lépésben, a biztonsági intézkedések megszégyenítenék a washingtoni repteret is. Legszívesebben a veseköveim is kiszedték volna, hátha kovaföldből van és a vérem nitroglicerin. Az átvilágítás ellenére semmit nem vihettünk magunkkal. Összességében azonban nem voltak udvariatlanok, se kellemetlenek, engem maga az a tény zavar, hogy reális alapja van a fokozott ellenőrzésnek és kénytelenek ezt tenni. Ami a belteret illeti, minden helységben 2-3 őr rontotta a levegőt. Sok helységben teljesen eredeti a berendezés, például a trónteremben és mesebeli gazdagságot tükröz. Bejártunk már pár kastélyt, de a fényűzés ilyen mértékű megnyilvánulásával még nem találkoztunk. Vörös bársony, drága fák, arany, ezüst, nehéz szőnyegek, kristálycsillárok, porcelán, hatalmas tükrök - minden ami már évszázadok óta a gazdagság szimbóluma.
Innen újra a Plaza Mayor felé vettük az irányt. Bár a Museo del Prado a Bourbon Madrid ékköve nagyon hívogatott, egyrészt messze volt, másrész nem szerettem volna a kirándulásból mazochista rohanást csinálni. Jövünk mi még ide máskor is…
Körbejártuk a teret, de nem tudtunk dönteni, melyik „étterem” jobb a többinél, így az első helyet választottunk, remek kilátással, kedves indián pincérrel és istenien kinéző kirakattal. Bár az étlap szerint a terasz harminc százalékkal drágább, mint a bárpult, valahogy nem volt kedvem ezen spórolni. A kirakatokból megtanultam, hogy van a „ración”, ami a nagyobb adag és a „tapas”, ami lényegében a kis falatka. A tapas 2-3 EUR körül volt, a racion kb. duplája. Mivel úgy gondoltam, mindent tudok, amit tudni lehet, étlap helyett inkább nekiültem beszélgetni a vigyori indiánnal. Elmondtam neki, hogy mindenképp meg akarom kóstolni a híres „jamon serrano”-t, vagyis a hegyi levegőn szárított, füstölt sonkát, „queso manchego”-t, ha lehet semicurado, vagyis puha formában – ez a La Mancha környékéről származó sajt igazi csemege, hozzá kérnénk helyi friss olivát és kenyeret. Na meg tortillát, a spanyolok hagymás-burgonyás omelettjét, mert az éhség nagy úr. Mindezt leöblíteni pedig egy kancsó „sangria”-t rendeltem. Nem akarok túl sok időt vesztegetni arra, hogy leírjam, mi a különbség a mi sonkáink vagy akár az osztrák imitáció és az olasz prosciuto crudo vagy a jamon serrano között, aki nem értékeli az igazi csemegéket, halálra unja magát, aki meg már kóstolja, úgyis tudja, mi az ízlelőbimbók legkedvesebbike. Ami meglepett, a sajt volt, minden várakozásunk felülmúlta. A tortilla egyetlen hibája az volt, hogy óriási adagot kaptunk, így a nagyobbik felét a verebek fogyasztották el a galambokkal hadakozva. A friss olivabogyókat is felesleges lenne a nálunk kapható tartósított akármikkel hasonlítani, Federico barátom csak emiatt utazik haza Rómába havonta – nem tud friss oliva nélkül élni .
Szóval a vacsora remekül sikerült, jó két órán át ízlelgettük a finomságokat és enyhén be is csíptünk a sangriától. Talán jobb is, mert így viccesnek találtuk, hogy a pincér fapofával 70 eurót számlázott ki. Máig a hideg ráz, ha arra gondolok, hogy a 3800 Ft-os omelettet a madarakkal etettük meg Arra viszont nem jöttem rá, hogy a 3 EUR / tapas árból hogyan lett 12-15 EUR, picit találgattunk, hogy 3 egy személyre lenne, akkor kettőnknek 6 EUR és dupla ár a terasz miatt, az 12? Mindegy, izlett az volt a fontos, a 18 ezrest meg majd behozzuk a gázolajon vagy egyszer olcsóbb hotelt választunk, számlát meg úgyse kaptunk, csak olyan perui papírfecnit ceruzával összefirkálva.
Tele gyomorral még szebb volt Madrid, késő estig sétáltunk, majd visszametróztunk Mostoles-i szállásunkra. Én még maradtam volna, hiszen a nap utolsó sugaraival éled fel a város, hömpölyög a tömeg a vékony utcácskákból a szélesebb utak felé, megtelnek az éttermek, a bevásárlóközpontok, kezdődik az éjszakai élet. Éva viszont már nagyon fáradt volt, úgy döntöttünk, egy jó alvás mindennél többet ér.
----
Költségek:
Autópálya 4,85 EUR
A mai nap adatai:
Megtett távolság 495,2 km
Átlagfogyasztás 4.6 liter / 100 km
Átlagsebesség 99 km/h
Utazás ideje 4:57 óra
A teljes kirándulás adatai:
Megtett távolság 3299,4 km
Átlagfogyasztás 4.8 liter / 100 km
Átlagsebesség 89 km/h
Utazás ideje 36:45 óra
----
A képek:
1. Madrid, Puerta del Sol és Madrid jelképe
2. Palazio Reale
3. Plaza Mayor
4. - spanyol étkezés – állva, szemetelve
- sonkák a falon – Museo del Jamon
- bárok a Plaza Mayor körül
- vacsora 70 pénzért
Tegnap este alaposan bejártuk ezt a szabadtéri áruházat, alaposan el is tévedtünk. Az egész úgy kezdődött, hogy Andorrát szerettük volna elhagyni még este, ezért az első üres parkolóházban megálltunk, nem törődve vele, mennyibe kerül a parkolás. Mikor rájöttünk, hogy itt kell éjszakáznunk, és kiszámoltuk, hogy több, mint 25 EUR lenne a parkolás egész éjjel, úgy döntöttünk, hogy a Pyrenees áruház parkolójába visszük át az autót, velük a hotelünknek szerződése van és olcsóbban megússzuk. Igen ám, de hova parkoltunk? Fáradtak is voltunk, az egész Anderra la Vella kb. 2 utca, így nem is törődtünk azzal, hogy megjegyezzük a parkolóház nevét. Elindultunk megkeresni az autót, szépen befordultunk a sarkon éppúgy, mint az előbb az autóval, de az út egyszeriben véget ért. Mehettünk balra vagy jobbra – megesküdtem volna, hogy itt egyenesen mentünk, de biztosan nem jobbra. Sétáltunk 5 percet jobbra, de semmi nem volt ismerős. Parkolóház meg sehol… Egyre sötétebb lett, egyre kevesebb dologra emlékeztünk, Andorra egyre üresebb lett. Kénytelenek voltunk visszasétálni a hotelbe és újra elindulni. Végül egy srácot szólítottam meg, aki megmutatta, merre keressem az XY parkolóházat. Éppen arra, ahonnan jöttünk… Végül kiderült, hogy 30 méterrel a garázs előtt fordultunk vissza az előbb...
A Pyrenees garázsa 5 emeletes, a 3. emeleten parkoltam le – picit félve a sötét, üres, kihalt garázsban hagyva az autót, de Andorrában a közbiztonság híresen jó. Mire visszaértem a nagyon szép, mégsem túl drága hotelbe, Éva már aludt és én sem bírtam már tovább.
Másnap reggel frissen, kipihenve ébredtünk 6.45 körül. Éhesek voltunk, mint akik nem vacsoráztak, nagyon kíváncsiak voltunk, mit nyújt egy andorrai hotel. Hát nem csalódtunk, a svédasztalok rogyadoztak a finom falatoktól, alig bírtam elszakadni a friss sajtok, péksütemények, édes kalácsok világából.
Fizettünk és elugrottunk egy bevásárlásra. A legtöbb ember azért érkezik Andorrába, hogy márkás dolgokat, alkoholt, cigarettát, parfümöt na meg gázolajat vásároljon. Hát nekem semmi nem jött be – teljesen mindegy, hogy az Armani nadrág 500 EUR helyett 350, a Hilfiger cuccok jóval olcsóbbak és az YSL ing 40 EUR-al olcsóbb, mint nálunk, mert semmi ilyenre nem vágyom. Alkoholt soha nem vásárolok nagyban, a cigit meg ki nem állhatom. Parfüm van otthon elég, gázolajat meg nemrég tankoltunk, így inkább csak nézelődtünk. Mint a képeken látszik, tényleg tízezrével voltak halmozva a cigikartonok, akárcsak az alkolholtól rogyadozó polcok. És ez ismétlődött minden harmadik épületben, minden harmadik utcában pedig áruház. A kommersz világ ékköve – nem nekünk való szórakozás.
Biztos ami biztos, teletöltöttem az Alfa tankját, beleerőszakoltam 15 litert, 0,856 EUR / literes áron már régen nem tankoltam… Az áruházban vettünk 2 liter érdekes konyakot ajándékba, egy liter Ruby portóit, amihez ajándékba kaptunk még egy liter fehéret és 2-3 üveg jobb bort a készletünkbe.
A határon egy hatalmas hangárban mindenkit megállítanak. 2 vámőr átnézi a hátsó ülést, a csomagteret, beletúr mindenbe, ahol valamilyen csempészárut remél. A kérdések szerint főleg cigarettát, alkoholt keresnek. Mutattam, hogy ez a 7 üveg van, cigi meg nincs. Megnézte még az egyik táskát, de mikor látta, hogy nem talál mást, elengedett. Irány Spanyolország!
Ez az út sokkal tűrhetőbb, mint a tegnapi volt. Ha térképre akarnám berajzolni, az Andorra – Lleida – Barcelona útvonalról van szó. Faluzós ez is, de kevésbé kanyarog és több az előzési lehetőség. A Garmin előre jelzett minden fix radart, így haladósra vehettük az iramot. Közben kiszúrtam, hogy tegnap az autómosó nem tudta eltávolítani a kerékívekből a tehénpiszkot, így mikor egy faluban kiszúrtam a kézi mosót, nem haboztam. 1,8 EUR-ért korlátlan WAPot kaptam, addig súroltam az autót, míg el nem tűnt az utolsó barna folt is. Közben reméltem, hogy a felső lengőkar beázik és pár kilométert kibír nyikorgás nélkül. Nem bírta ki.
Timestamp: 2007.09.11., 26°C, 97213 km
Sokáig viszont nem zavart a nyikorgás, hiszen 187 km megtétele után rátértünk az autópályára és az egyenes úton elcsendesedett az autó. Gyorsan fogytak a kilométerek, megjelentek az első bikás billboardok, ékes jeleként, hogy Spanyolorszában vagyunk. Érdekes volt áthaladni a „meridiano de Greenwich” íve alatt, mely azt jelentette, hogy átléptük a 0° délkört. Az órát viszont nem kellett átállítani.
Timestamp: 2007.09.11., 14:20, 26°C, 97327 km
Eléggé drágára jött ki az első spanyol út az 5. legnagyobb városba, Zaragozába - a 73 km 8,4 EUR-ra jött ki. Igaz, maga az autópálya ettől több, hiszen pénzt csak akkor kérnek, mikor a lakott területet elhagyja az autós. Ismét a Garmin vezetett, gond nélkül megérkeztünk a központ egy mélygarázsába.
A mélygarázsban jött a kirándulás talán legnagyobb meglepetése: nem találtam sehol a fényképezőgépet. Átkutattuk az autót balról jobbra, elölről hátulra, de semmi. Nem tudtam, mihez fogjak, hiszen a sok remek kép, de maga a gép is – túl nagy volt a kár és a sokk. Két percig tartott, mire észbe kaptam és hideg fejjel tudtam gondolkodni. Felhívtam az andorrai hotelt és alig hittem a fülemnek, a recepciós szerint találtak a várakozóban egy fekete Olympust. Nagyon megörültem, aztán kezdtem csak gondolkodni, hogy Andorra 301 km innen. Ráadásul még egyszer ugyanazt az utat megtenni, mikor annyi más gyönyörűség van… Úgy döntettem, hogy fél óra alatt megjárjuk Zaragoza központját, aztán visszamegyünk Andorrába.
Aragonia fővárosa már lázban ég, a 2008-as EXPO-ra készül az egész város. Hatalmas parkolók épülnek szerteszét és minden középületen ott az EXPO jele. Mivel a Plaza del Pilar alatt parkoltunk, nem kellett messzire menni, a parkolóból egyenesen elénk tárult a Basilica de Nuestra Senora del Pilar. A 11 kupolás híres épületet annak idején II. János Pál is meglátogatta, hirdeti egy tábla. Megkerültük a teret, de a bazilikának nem lehetett ellenállni, így a fél óránkat arra használtuk fel, hogy megnézzük belülről is. Templomban még ritkán láttam zászlót, itt meg rögtön többet is, az összes egykori spanyol gyarmat zászlaja ki van tűzve Chilétől Mexikóig, ötösével, díszesen. Egyszer majd utánajárok, mit is akar ez jelenteni. A másik érdekes dolog Szűz Mária „mantája” (leple) volt, amit minden nap kicserélnek.
Egy kicsit szomorúan búcsúztunk el Zaragozától, még egy kis idő megérdemelt volna a város. A tempomatot GPS szerint belőttem 160-ra, remélve, hogy ennyit még egy szőrösszívűbb rendőr is megbocsát majd pár euró ellenében.
Timestamp: 2007.09.11., 18:20, 97635 km
Újra Andorrában. Semmi sem változott reggel óta
A fényképező tényleg ott volt, mikor fizettem a számlát, Éva leült a fotelbe és ott felejtette. Megköszöntük és valami harapnivaló után néztünk. Meleg szendvics volt a leggyorsabb lehetőség, ráadásul nagyon finom ibériai sonkával készült, így lényegében helyi specialitás volt. A parkolóház ismét leszedett 3 EUR-ra, ráadásul most jöttem rá, hogy reggel a bejáraton mentem ki. Most viszont ez lehetetlen volt, hiszen hatalmas sor várt kifele. Megtudtam, hogy a kijárat a legfelső emeleten van, na ilyet se hallottam még. Majdnem negyed óra volt, mire feljutottunk az 5. emeletre a nagy dugóban, hogy egy átkozottul meredek úton távozhassunk. Felfele szerintem a fele autó visszagurult volna…
A visszatérés pozitívuma az újabb olcsó tankolás volt, ezúttal majdnem 40 litert beletuszkoltam. Az örök dilemmám, hogy jóapámnak vegyek-e füstölnivalót, ismét kísérteni kezdett, végül úgy döntöttem, hogy 400 koporsószöget viszünk haza. A Sportwagoon CD tárjába éppen belefért…
Ismét következett a motozás, ami azért volt kellemetlenebb, mert ez a vámőr nem beszélt angolul. Sokat szerencsére nem vacakolt, a lassan leereszkedő sötétségben elindultunk visszafele. Mivel a legközelebbi nagy város Lleida volt, két lehetőségünk volt – egy közeli kis falu kis szállása, vagy odalépni és Lleidában keresni hotelt. Mivel másnap szerettem volna Madridban lenni, ezt a faluzó utat magam mögött akartam tudni, így a város mellett döntöttem. Sikerült megelőzni egy rakás autót, mígnem az egyik körforgalomban rosszul tértem el és 7 percet veszítettünk, éppen az az autó mögé kerültünk vissza, amit alig egy órája előztünk meg. Kezdhettük újra az előzést…
Timestamp: 2007.09.11., 21:59, 97786 km
A Garmin ismét gond nélkül megtalálta a szállást, szoba is volt, így a lehetőségekhez mérten elégedettek voltunk.
Költségek:
Autópálya 19,5 EUR
Gázolaj 51,88 EUR
Parkolás 3,95 EUR
A mai nap adatai:
Megtett távolság 761,2 km
Átlagfogyasztás 4.8 liter / 100 km
Átlagsebesség 77 km/h
Utazás ideje 9:42 óra
A teljes kirándulás adatai:
Megtett távolság 2804,2 km
Átlagfogyasztás 4.8 liter / 100 km
Átlagsebesség 87 km/h
Utazás ideje 31:48 óra
----
A képek:
1. Pireneusok, úton Andorrából. Andorrai reggeli - sós és édes, kijárat a parkolóból az 5. emeleten keresztül
2. Andorrai bevásárolás: 2 liter whisky 8,6 EUR, dupla csomag cigi 19 EUR
3. áthajtunk a délkörön
4. Zaragoza: a bazilika, a bika billboard és készülődés az EXPO-ra
Reggel hirtelen nem ugrott be, hol vagyunk, milyen ágyban fekszünk és miért nem megyünk munkába. Aztán minden megvilágosodott - mert messze van :)))
A gyors zuhany után tipikus francia reggeli következett - bagett, dzsem, kávé, narancslé. Csomagolni nem tart szerencsére sokáig, amiért Évát nagyon becsülöm, más nőnek órákig tartana, ami neki pár perc. 8.35-kor elindultunk, a naviba Millau-t ütöttem be. Millau azóta nagy vágyam volt, mióta megépült.
Timestamp: 2007.09.10. 8:44, 13°C, 96448 km
Nagy út várt ránk, mégis kinéztünk egy megállót: Puy en Velay-t. Mikor megláttam az utikönyvben a hegycsúcson ágaskodó templomot, nem tudtam ellenállni. Jó kis reggeli testedzés volt felmászni a csúcsra, de megérte. Mindig is szerettem régi templomokban leülni egy pillanatra, kikapcsolni a kézzel fogható csendben és érezni az ódon falak adta biztonságot. Bár nem vallom magam hívőnek, ez a környezet képes előhívni az agy rejtett bugyraiból valami ősi, misztikus érzést, amit nem tudok leírni, de nem is fontos - egy a lényeg, fenn, ebben a templomban, egyedül mindentől csak egy gyertya mellett ez az érzés erősebb volt, mint bárhol és bármikor eddig. Nagyon jó hely volt.
Innen teljesen a Garminra hagytam magam, vigyen ahogy akar. És a Garmin vitt. Először le az útról egy sávos aszfaltcsíkra az erdőn keresztül, ahol a szembejövő mindig leáll, mert ketten nem férnek el, de nem baj, mert szemből senki nem jön. Sőt, erre senki nem jön, valahol a világ végén vagyunk megint. Aztán sorban bukkannak elő a kis falucskák, tehenek és tehénlepények között szlalomozunk 5 km/h sebességgel, nem létező utakon megyünk délnyugati irányban. A szlalompálya semmiség ahhoz, amit tekergünk, de egyre több gyalogos turista bukkanik fel, Margeride feliratok tűnnek fel, újra itt a civilizáció. Ennek még utána kell nézni, gondolom valami turistaparadicsom lehet. A sztrádára egyirányú úton vezet fel az Garmin, de úgysincs itt senki sem, megyek tovább.
Timestamp: 2007.09.10. 10:50, 14.5°C, 96518 km
Alig 178 km-t tettünk meg, de fárasztóbb volt, mint egy ezres az autópályán. Most újra két sáv van alattunk, tempomattal rohanunk előre és faljuk a kilométereket. Hol van már ez a Millau? Lassan akarjuk kiélvezni, ezért letérünk a pályáról és ledöcögünk a dugig megtelt városkába, autó hátán autó, az aranyos városka életét alaposan felforgathatta az új nevezetesség, bár az is lehet, hogy mindig is ennyien jártak ide. Ebédelünk, a háttérben kirajzolódik a világ egyik leghíresebb és legmagasabb viaduktja. Bár eredetileg az egyik láb alá akartam menni, mégis úgy döntök, hogy visszahajtunk és átmegyünk rajta, aztán majd meglátjuk. 5,4 EUR az átkelés ára és lám jól döntöttem, a híd előtt hatalmas parkoló és lehetőség van felgyalogolni és egy természetes teraszról fényképezni és gyönyörködni. Jól kigondolták, pontosan megtalálták azt a helyet, ahonnak a legjobb képeket lehet csinálni.
Millau. Nehéz leírni, ill. nem akarok az emberi erőfeszítés diadaláról esszét írni, inkább jöjjön pár száraz adat: a 2460 méteres viaduktot 7 pillér tartja, ami így együtt 290.000 tonna. A legmagasabb a kettes pillér, 343 méteres magassága több, mint az Eifel toronyé és csak 38 méterrel alacsonyabb, mint az Empire State Building, ami sokáig a világ legmagasabb épülete volt. További info: http://en.wikipedia.org/wiki/Millau_Viaduct
Egy nagy áom teljesülése volt ez, bár nem autóztunk felhők között, mint a legtöbb fényképen látható, azért nagy érzés volt. Mi viszont már azon törtük a fejünket, hova tovább. Egyelőre nem nagyon tudtuk, elindultunk déli irányba, hívott a tenger.
Timestamp: 2007.09.10. 14:05, 30°C, 96728 km
Fogyni kezd a gázolaj, ideje elhagyni az autópályát. Egy pici városkába térünk, a neve a homályba veszett, de két emlék maradt - 72 EUR a 60 liter gázolaj és felfedezem, hogy a tehénlepény szlalom nem múlt el nyom nélkül - az ablakig barna az autóm, így mosatunk is. A másik, hogy a piacon olyan isteni őszibarackot vettünk, hogy azóta is a számban érzem az ízét.
Újabb sztrádázás következett, míg meg nem láttuk a tengert. Ezért a 108 km-es szakaszért 7,5 EUR-t fizettünk, majd letértünk Andorra irányába.
Andorra az utolsó apró európai ország, ahol még nem voltunk. A Pireneusok szívében rejtőzik, határait hegyek alkotják. A völgybe csak két út vezet, az egyik keletről Franciaországból, a másik délről Spanyolországból. A francia út garantált gyilkos út, kb. 160 km-es szerpentinezés, ahol egyenes út alig van, minden kanyarog és kavarog, mindenki lassabb a lassúnál és ha megelőzök egy Ford Fiestat, garantáltan beragadok egy öreg Kacsa mögé. Esélytelen az előzés, esénytelen normális tempót futni. Ráadásul a bal első futómű is bemondja az unalmast, eddig bírta a kenés, úgy nyikorog minden kanyarban, hogy elnyomja a rádiót. A baj csak az, hogy ott nincs kanyar nélkül 1 méter aszfalt sem, így egyfolytában nyikorog. Utólag nem tudom megmondani miért, de nagyon nagyon hosszúnak tűnt az út. A másik oldalon nem szabad megfeledkezni a Pireneusok vad szépségéről, volt néznivaló bőven.
Timestamp: 2007.09.10. 17:45, 26°C, 97011 km
Megérkeztünk Andorrába! Az Andorrai Hercegség kb. 70 ezer lakost számlál, a természetes elszigeteltség ellenszerének az adómentességet választották, minek köszönhetően évente 9 milió turista áramlik ide az említett 2 úton. Adóparadicsomnak lenni nem könnyű, ill. valami foglalkozást találni kell a lakosságnak - ugrott be, mikor megláttam, hogy kb. 50 ember sürög forog a határon és olyan motozást mutatnak be, amilyet ma már csak filmekben lát az ember. A belépés díjtalan, a kilépés bizonytalan - mondaná Rejtő Jenő és ez Andorrában így van. Reggel jön a tömeg bevásárolni, ilyenkor 2 sáv vezet a fővárosba, 1 vissza, este cserélnek, 2 sáv vezet ki az országból, 1 be. Elég hosszú az út, lényegében az egész ország egy nagy dugó. Ráadásul minden sarkon rendőr (hadat üzentek a munkanélküliségnek?), aki az autókat tereli. Előnye azonban a gyalogosnak van, mégpedig hatalmas. Ahol gyalogos icipici jelet tesz, hogy át akar menni az úton, ott bizony minden autós azonnal fékez. Abszurd, ilyet sem láttam még soha és azt hittem csak elméletben létezik. Se egy bambulás, se egy hivalkodó kihajtás, se egy fontoskodó dudálás, semmi, csak a szent gyalogos sérthetetlen és megkérdőjelezhetetlen joga az úttestre lépni. Parkoló nincs. Vagyis van és sok van, de mind dugig tele. Szerencsére esteledik, sokan indulnak haza, így találunk helyet, gyalog folytatjuk tovább. Nagyon kellemes a séta, minden harmadik üzlet parfümöt árul, így olyan, mintha az egész város drága illattal lenne beborítva, az autókat egyáltalán nem érezni. Éhes vagyok, de az étteremben furcsán néznek rám: ha kell, egyek a bárban tapast (tipikus spanyol falatkák), vacsorát 19 előtt nem szolgálnak fel. Szégyenszemre marad a KFC. Mire megtömöm a hasam, már sötét van és nincs további tervünk. Egye fene, maradjunk itt.... Megpróbálok olyan hotelt találni, ahol van parkoló is, de nincs esélyem. Végül sikerül úgy intézni, hogy 6 EUR kedvezményt kapok majd a parkolásra a szemközti áruház parkolójában.
----
Költségek:
Autópálya 12,9 EUR
Gázolaj 71,8 EUR
Parkolás 15,5 EUR
Megtett távolság 685,7 km
Átlagfogyasztás 4.9 liter / 100 km
Átlagsebesség 74 km/h
Utazás ideje 8:55 óra
A teljes kirándulás adatai:
Megtett távolság 2043,8 km
Átlagfogyasztás 4.8 liter / 100 km
Átlagsebesség 91 km/h
Utazás ideje 22:12 óra
A kipofozás után nem voltam még teljesen elégedett az autóval, de ez nem állíthatott meg, hogy útra keljünk. Tudtuk, hogy merre megyünk, de nem tudtuk hova, egyszerűen autózni akartunk egy jót. Szeptember 9-re terveztük be az indulást, de 8-án délután már olyan lázban voltam, hogy este 8-ra hoztam előre az indulást. Így egy kis éjszakai vezetéssel reggelre már valami szép helyen lehetünk :)
A következő pár blogban megpróbálom összeírni napi szinten az autóval összefüggő kiadásokat és az emlékeket.
A 156 SW rögtön az elején meglepett. 7 év a 146-al megtanított mély csomagtérbe csomagolni, így nem vártam sok gondot, mégis sok meglepetés ért. Először is a pótkerék... Mivel eredetileg javítókészlet volt az autóban, amit nem ismerek el, számolnom kellett azzal, hogy a pótkerék plusz helyet foglal majd. A csomagtér alatti dobozba becsomagoltam mindent, ami egy kisebb javításhoz szükséges, 1liter olajat, 3liter ablakmosót. Jó nagy doboz, sok minden befér. A csomagtér messze nem olyan mély, mint a 146 esetében, viszont a 380 liter helyett csak 360 literes, ami már majdnem viccesen kicsi. És itt jött a meglepetés, a műanyag ládánk, a két utazótáska és a pótkerék simán befért egymás mellé és mikor Éva kijelentette, hogy minden be van csomagolva, még mindig nem volt tele a csomagtér. Rögtön jobb kedvem lett, nem szerettem volna az utat azzal kezdeni, hogy fele cuccot otthon kell hagyni. Pár dolgot, mint a takarók, vánkosok, fényképezők, ital, könyvek mindig a hátsó ülésre rakunk, így teljesen kompromisszummentesen indultunk útnak. A navit csak "biztonság kedvéért" belőttük Bécs irányába.
Timestamp: 2007. szeptember 8. 20:29, 15 °C, 94982 km
Indulunk!!!!
Timestamp: 2007. szeptember 8. 20:56, 15 °C, 95013 km
Az első megálló Pozsony, tankolunk. 2261,4 Sk az 59,51 liter gázolaj és 255 Sk volt a tíz napos osztrák matrica. Most már elég a vacakolásból, viszlát Szlovákia.
Timestamp: 2007. szeptember 9., 95274 km
Nem is olyan jó az éjjeli vezetés, szokni kell még a 156-ot, a 146 zöld sejtelmes fénye után olyan a vörös műszerfal, mint a zártosztály, ráadásul minden világít, bárhova néz az ember. Tíz perc pihenő után megyünk tovább, szakad az eső. Helyenként 90-el megyünk csak, nem lehet látni semmit. 4.30-kor már káprázik a szemem, még mindig szakad és még csak Salzburgnál járunk. Alszunk egyet, ennek nincs értelme. A Rosenberger parkolójában állunk le, lecsavarjuk az üléseket és már alszunk is. Vagyis az Éva, én nem tudok elaludni, mert a hátsó ajtó aljában csöpög az eső. Valami gond lesz itt, majd otthon szétszedem. Alig másfél óra kellett, hogy frissebb legyek. Az eső még mindig esett, de már be lehetett a tempomatot állítani 140-re és normális tempót lehetett menni.
Egy sort biztosan megérdemel ez a tempomat dolog. A sebességtartó automatika számomra sokáig egyet jelentett az amerikai marhaságokkal és soha nem akartam ilyet az autómba. Nos, ez most nagy megváltozott. Mikor Szicíliát autóztuk körbe, emlékszem teljesen begyulladt az Achilles in a jobb lábamon és többször szenvedtem, mert a gázpedált mozdulatlanul tartani több száz kilométeren át nem olyan egyszerű dolog, mint az a többségnek tűnik vagy tűnhet. Ehhez képes a tempomat annyira megkönnyíti ezt a dolgot, hogy tényleg teljes mértékben a többiekre lehet koncentrálni. Arról nem is szólva, hogy megfelelően erős motor esetén a beállított tempót hegyen völgyön át tartja, ami főleg a völgyekben fantasztikus, hiszen nem kell a féken állni és azt koptatni. Nem győzöm dícsérni ezt a vívmányt, ezen túl minden autómban ott lesz!!!
Timestamp: 2007. szeptember 9. 6:15, 12 °C, felhős, 95525 km
Utunk Münchenen keresztül vezet, gyorsan próbálok egy végsebesség tesztet - aki ismeri azt az utat, tudja, hogy teljesen egyenes 3 sávos útról van szó, az egyik legalkalmasabb pillanat egy ilyen tesztre. Sajnos fényképeztem, GPS-t figyeltem, vezettem, így nem tudom, mennyit mutatott az autó, de GPS szerint 205 km/h volt és még nem volt vége. A mutató 210 felett volt, de biztosan nem lépte át a 220-at. Egyébként a sebességmérő meglepően pontos, ha a GPS szerint beállítottam az automatikát 130-ra, a sebességmutató 135 körüli értéket mutatott. 136 km/h (GPS) esetén mutat kereken 140-et. Ez a pontosság az egész tartományban jellemző.
Timestamp: 2007. szeptember 9. 7:18, 95586 km
Jó dolog keveset aludni, csak azután hiányzik a kávé. Gázolaj még vagy egy rakás, de már nem bírom ki a következő tankolásig, gyorsan bekapunk egy-egy osztrák capuccinot. Nem olyan, mint az olasz, de segít. Most már figyelhetek arra, hogy kiszúrjam az utolsó oszták benzinkutat, a svájci gázolaj az Internet szerint jóval drágább.
Timestamp: 2007. szeptember 9. 8:55, 95731 km
Rögtön a határ előtt elcsíptem egy AGIP kutat, 53 EUR a 48,89 liter gázolaj és 30 EUR a 40 frankos éves svájci matrica. A határon meglepően simán átengednek, svájci határon nem ehhez voltunk szokva. Ha Svájc, akkor szigorú speed limit, a tempomatot rögtön 120-ra kapcsolom át. Itt az ideje a reggelinek, Éva fantasztikus vesepecsenyét csomagolt kenyérrel és paprikával, hibátlan. Még a koszos és büdös WC sem tudja elrontani ezt a napot. A svájciak tanulhatnának az osztrákoktól (ebben...).
Timestamp: 2007. szeptember 9. 10:06, 95838 km
Elzúgunk Zürich mellett, mindenhol veterán amerikai autók, biztosan találkozó van a környéken. Nem szeretek semmit, ami amerikai, de a Cobrák, 67-es Mustangok és Eleanor megdobogtatják gázolajban ázó szívem. V8 az V8, huh.
Közben kezdek ideges lenni, lassan fogynak a kilométerek, legszívesebben lepadlóznám a gázpedált, égnek áll a hajam a tempótól. 130-ra állítom a tempomatot, egy picit jobb...
Timestamp: 2007. szeptember 9. 12:45, 96118 km
Végre megérkezünk Genfbe, már azt hittem soha nem jön el ez a pillanat. Uticélunk a Hotel Beau Rivage, az a hotel, ahol Sissi lakott élete utolsó napján és az a hely, ahol 1898 szeptember 10-én Luigi Lucheni olasz anarchista szíven szúrta. Bécsben láttuk a tőrt, Budapesten a ruhát, most eljöttünk megnézni a színhelyet. A Garmin segítségével gyorsan megtaláltuk a hotelt, majd 300 méterrel arrébb az állomásnál nagy parkolót is.
Az ideális az lett volna, ha éjjelre itt maradunk, de az 1300 EUR-os ár picit elriasztott :) Pedig ebben benne volt a reggeli is :))) Aki ismeri Svájc tóparti városait, sok meglepetést nem talál Genfben. Ideális város ideális környezetben. Elöl a hatalmas tó, melyből hatalmas vízsugarak törnek fel, hogy így frissítsék a levegőt, hátul meg a behavazott hegycsúcsok fantasztikus sziluettjei. Mindenhol mosolygó, kedves emberek, drága autók, nyugalom, tisztaság. Imádnivaló városka, ahova mindig öröm lesz visszatérni, gondoltam, pedig ekkor még nem is sejtettem, mi vár.
A hotel fényképezése után kigondoltuk, hogy jó lenne pontosan megtudni, hol is történt a gyilkosság, találni pár emléket. A hotel viszont egy igazi luxushotel, riasztó és ijesztő volt a gondolat, hogy magunkfajta turisták odaálljanak. Sokak szerint ez csak a volt kommunista blokk országaiban élő frusztáció, amit le kell győzni és túl kell rajta lépni, én viszont nem szívesen tolom oda a képem, ahol nem várnak szívesen. A hotel bejáratánál két komornyik tekerte a forgóajtót, nehogy a vendégek megerőltessék magukat. Gondoltam szóba elegyedek velük. Az első meglepetés akkor ért, mikor kedvesen visszamosolyogtak és a fiatalabbik elmesélte az egész gyilkosság történetét, elárulta, hogy átellenben a parkban Sissi szobrot találunk, ami lényegében az egyetlen emlék Genfben a császárnéra. Mikor a történet végére ért, megkért, hogy fáradjunk be a hotelbe és kérjünk információt a recepción. Beléptünk a márvány-arany palotába, mely 1865 óta kényezteti az ide látogató vendégeket (http://www.beau-rivage.ch/). A recepción azt vártam kiröhögnek, de ugyanolyan kedves udvariassággal foglalkoztak velünk, mint az itt lakókkal. A kiscsaj egy kis türelmet kért, majd távozott. Pár perc múlva egy köteg papírral tért vissza, melyben a hotelről és Sissiről találtunk információt, képeslapokat kaptunk majd megkért bennünket, hogy kövessük - a hotel ugyanis máig Sissi szobának hívja az első emeleti lakosztályt és ha nincs vendég, szívesen megmutatják bárkinek. Így történt, hogy megcsodálhattuk a vastag szőnyegeket, az ágyat, melyben Sissi aludt, a széket, amiben ült és pár személyes tárgyát is - kalapot, kesztyűt. Éva teljesen el volt varázsolva, én meg nem hittem a szememnek :) A kiscsaj tíz perces kiselőadás után csodálkozva rám szólt, hogy fényképezni nem is akarok? Nekem se kellett több, készült pár fotó, majd az ajándékokkal távoztunk. Őszinte leszek: könnyek voltak a szememben a szívélyesség, kedvesség láttán, nálunk még felkel párszor a nap, mire eljutunk idáig, és a mosoly nem csak számító kötelező mosoly lesz - ha lesz egyáltalán.
14.00-kor kigondoltuk, hogy ennyi elég volt Genfből. Az állomásnál még belefutottunk egy mini drog razziába vagy valami ilyesmibe, majd egy eléggé szétvert, útépítésekkel teli úton pár perc alatt a határon voltunk. Senki sem nézett ránk, ha nincsenek az épületek, észre se vettük volna, hogy francia földön vagyunk.
Timestamp: 2007. szeptember 9. 14:45, 96138 km
Sztrádán száguldunk, előttünk az Alpok, a távoli völgyben Svájci városkák. A franciák is kényesek a sebességre, de a 150 nem túl sok itt, egy 15 perces pihenőt tartunk, ahol elfogyasztjuk az utolsó hazai falatokat. Egy jó kávé is kéne, de ez nem Olaszország, a Nescafe nem szólít meg, így szomorúan állunk tovább. Milyen pihenőhely az, ahol nincs egy presszógép? Az út alatt kinézzük, mi legyen a következő állomás, a választásunk Vienne városkára esik. 13,60 EUR-t fizetünk a 122 km-es szakaszért.
Timestamp: 2007. szeptember 9. 16:45, 23,5 °C, 96307 km
Vienne kisváros, alig harmincezer lakossal, mégis azzal büszkélkedik, hogy sehol máshol nincs egy helyen annyi építészeti emlék, itt. Már Krisztus előtt letelepedtek itt a rómaiak, aminek több emlékét is láttuk. A 13 ezer férőhelyes amfiteátrum egykor a legnagyobb volt francia földön, a Temple d'Auguste et Livie korintoszi oszlopai úgy bújnak meg a lakóházak között, hogy tátva marad az ember szája, mikor váratlanul belebotlik. Mi az összes látnivaló közül a képen látható Cathedrale de St. Maurice középkori épületét szemeltük ki. Az út felől sima kis katedrálisnak tűnik, furcsán keverve a román és gótikus stílusokat, belépve azonban alázatot érez az ember, mikor sétálni kezd a 900 éves falak között. Érdemes volt itt megállni, a két óra alatt valóban sok emléket szedtünk össze.
Timestamp: 2007. szeptember 9. 18:20, 96340 km
St. Etienne. Ideje pihenni egyet, majdnem 24 órája úton vagyunk. St. Etienne iparváros, látnivaló úgysincs sok, Lyonba meg már nem akaródzik menni. A Garmin hotelt keres, ágyba zuhanunk és már alszunk is...
----
Költségek:
Autópálya 51 EUR
Gázolaj 119,40 EUR
Parkolás 2 EUR
Megtett távolság 1358,1 km
Átlagfogyasztás 4.7 liter / 100 km
Átlagsebesség 101 km/h
Utazás ideje 13:17 óra
Tegnap megkapta a drágám a Selenia Racing-ot.Remélem tetszik majd neki,és meghálálja a törődést.(167.900 km)
4 napja van benne az új oil.Eddig még nem hallottam a vez.mód hangját!Pedig már elég gyakran hallottam a "dieselt" olajcsere előtt.És mintha könnyebben járna a moci is.Ez furcsán hangzik,de így van.Ezentúl szerintem ezt kapja majd!
Ja,a képen az én QV-m,haver(TIbor) Ti-je,és tesóm boxija van olajcserék közben.
A vezérlés módosító kipipálva,de nehogy nagy legyen az öröm,hidrotőkés is a kicsike,mint kiderült...A trapézkar kifogott rajtunk!Egy szerencsétlen csavaron múlott,aki úgy odagyógyult...szóval ma ez már nem fér bele.
Már kb. fél éve használom az utólag beépített kartámaszt.... Elégedettségemnek hangot és képet is adok hezitáló cartársaim segítségére. (sajnos takarítani nem volt időm előtte..szóval a kocsi koszos..ezért elnézést) Nekem bejön a kartámasz, párom nem szereti annyira, de erre az esetre felhajtható. Persze kezdetben fura a váltás csuklóból, de most már hiányzik, ha nem támasztom le a könyökem.
tegnap korán keltem mert az apumat vittem a telephelyére.miután kiraktam,indulás haza,de megálltam 1 boltban.visszaszáltam a kocsiba,indítani akartam,de nem indult.megadta magát az üzemanyagszivattyu.Reggel fél 10-töl este fél8-ig álltam az út mellett,telefon nélkül.szerencsére jött a spanom és hazahúzott.ma szerelés a program.....
Készülöben az install! Még pár aproság azt lehet nyomatni neki! Láda beszabás,kárpitozás stb. Minden a maga idejében! :)
